Másnap reggel, helyi szokás szerint, 20 percet vártunk a reggelire. 6-ra rendeltük, de csak a kávé állt az asztalon, erre azonban a helyiek már azt mondják, kész a reggeli. Marphában nagyon szép szobánk volt, nagy, saját tusolóval és európai típusú WC-vel. És az elmaradhatatlan melegvizes tusolóval.
Ismét az autóúton haladtunk tovább, és alig egy órára lehettünk a túra eredeti céljától, Jomsomtól. Hallottuk a repülőgépeket fel és leszállni, miközben körülöttünk a világ immár teljes mértékben homok-és kősivataggá változott. Henning valahogy azt gondolta, hogy mi Jomsomban meg is állunk, pedig én már napok óta kérdezgettem a térkép fölött, hogy merre megyünk tovább. Jomsomba érve épp egy kisrepülő kezdte meg a felszállást a szemünk előtt. Körbekérdeztünk, hogyan lenne majd érdemes hazamenni, és egyértelműen a repülés tűnt a legolcsóbbnak. Nem maradhattunk Jomsomban sokáig, mert aznap még Khingart akartuk elérni. Jomsom 2800-on fekszik, Khingar 3400 méteren.
Mentünk hát tovább a sivatagban, homokviharban, szélben, folyómederben, kanyonokban, hegyeken-völgyeken keresztül. Olyan homokvihar volt, hogy meggondoltam magam a pakisztáni ötletet illetően. Néhány helyen a szél olyan erősen nekünk verte a homokot, hogy fájt. Hosszú ruhát húztunk fel, de annyira lerakódott rá a homok, hogy tisztán látszott a ruhákon.
Az egyik helyen ismét át kellett kelnünk a folyón. Kerestük a vízből kiálló köveket, így messze sodródtam Henningtől. Henning végül talált egy hidat, de olyan messze volt, hogy nem akartam visszamenni. Én viszont nem találtam semmit. Elkezdtem hát nagy köveket keresni és a folyóba dobálni. A víz nem volt mély, maximum fél méter, a folyó sem volt szélesebb másfélnél, de olyan sodrása volt, hogy minden követ elvitt, amit én még bírtam emelni. Mit volt mit tenni, visszagyalogoltam a hídhoz, ami egy gerenda volt két kőre támasztva.
Már eszméletlen mennyiségű kilómétert legyalogoltunk, de az ebédhez kijelölt falu, ami után rögtön felfelé kellett volna vezessen minket az út a térkép szerint, nem akart sehol sem felbukkani. Már igen fáradtak és éhesek voltunk, mikor egy sor ház jött szembe a folyómederben. Nem voltunk biztosak benne, hogy már ott vagyunk, mert látótávolságon belül volt egy másik, jóval nagyobb település is, de mint később kiderült, megérkeztünk. Ebéd után a helyiek megmutatták, hogy szerintük melyik az a rövidebb út, amit a térképünk jelez és elkerüli Kagbenit. Kagbeni a térkép szerint nagyon kiesett az utunkból és nagy kerülő lett volna arra menni. De csak a térkép szerint, mert ott voltunk kb 2 kmre. Még üldögéltünk egy kicsit, majd nekivágtunk a meredek emelkedőnek. Igencsak meglepődtünk, amikor Kagbeniben kötöttünk ki. Mivel láttuk, hová vezet az út, többször visszafordultunk, kerestük a felfelé vezető utat, meg is másztunk egy-két meredeket négykézláb, amiről később kiderült, hogy nem is utak, maximum azok voltak valamikor, de semmi. Végül megadtuk magunkat a sorsnak és Kagbeniben kötöttünk ki.
Viszont nem adtuk fel, hogy elérjük Khingart, ha hosszabb úton is. Kagbeni nem csúnya hely egyébként, színes rizsteraszok vezetnek fel, mint óriási lépcsők a hegyre, és olyan kanyonokban gyalogolsz, ami teljesen a grand kanyonra emlékeztetett. Az út hosszú és kanyargós volt, meredek, poros, mindig ellenszéllel, és sosem akart eljönni a vége. Már azt hittük, megint fejlámpákkal kell majd tovább menni, mikor elértük Khingart. Boldogok voltunk, hiszen már semmit nem éreztünk a testünkből. Mint később kiderült, visszafordulások nélkül 24 km-t gyalogoltunk, 15 kgs csomagokkal a hátunkon 2600 méterről 3400-ra.
Khingarban azonban hasonló élmény fogadott minket, mint Gharában, nem volt egy olyan hotel sem, amitől ne borsódzott volna a hátunk. A falu végén már látható volt Jahrkot, ami nem volt, csak 100 méterrel magasabban Khingarnál. Megálltunk, hogy megbontsuk a vészkekszet és erőt merítsünk az úthoz. Jött egy autó, Henning leintette, elmesélte a helyzetünket, de láthatólag csak kicsit hatottuk meg őket, mert 100 rúpiáért vállalták az utat. Beszálltunk, tudtuk, a nepáliak azonnal csak a saját üzletüket nézik. Jharkot határában aztán, mielőtt kitettek minket, közölte velünk a csávó, hogy 100 rúpia fejenként. Először tiltakoztunk, de ő rövidre zárta a kommunikációt, egyszerűen nem adott vissza.
"Taxinkból" kiszállva rögtön ott termett valaki, akinek véletlenül volt egy ötlete, hol szálljunk meg. A kis szoba aranyárban volt, hát még a kaja. Mindegy volt már. Megérkeztünk.
