Madridban az átszállás éppencsak sikerült. Amikor leszálltunk Frankfurtban, sokat várt a gép, míg be tudott állni a reptéri parkolójába. Folyton az járt a fejemben, hogy ok, ha már úgyis a reptéren vagyunk, rögtön meg is válthatjuk a jegyet tovább, mindegy, hová. 

Egy barátunk, Holger hívott meg magához. Másnapnestére pedig a csomagjaink is megérkeztek. Az autót egy-két napon belül be tudtuk jelenteni, addig pedig Thomas adott kölcsön egyet, hogy meg tudjuk látogatni Henning anyukáját a kórházban. Lakást 5 nap múlva találtunk is. Beköltözni október elsejétől lehetett. A betegbiztosítással már megküzdöttünk, de sikerült. Henning szeptember elsejétől újra munkába állt én pedig a hazautamat szerveztem. Elkezdtem egy life coahing tanfolyamot, emellett beiratkoztam a courserán mindenféle programozói kurzusokra, és szeptember közepétől elkezdtem egy gyakornoki állást is egy reklámcégnél. Emellett pályázgattam és szoros párbeszéd indult meg a munkaügyi központtal is, akik utalták a munkanélküli segélyt. Felpörgött az életünk. Hirtelen beszippantott minket a sok tennivaló. 

Henninget a munkahelyén nagyon jól fogadták, és megkapta az időt és a nyugalmat, hogy bedolgozza magát. Én pedig fotózni tanultam, és képeket kidolgozni. Minden jól alakult, mégis rettentően feszültek voltunk. Beköltöztünk immár a saját lakásunkba és azt hittük, jobb lesz. Lassan úgy éreztük, el kell innen menekülnünk, fel az első repülőre. Sokszor azt gondoltuk, ilyen megpróbáltatást még nem kellett túlélnie a házasságunknak. Végigcsináltuk a pakolást, az esküvők szervezését, az egész utat, egy évig minden nap együtt, és most, ezt itt nem fogjuk együtt túlélni.

Míg egyszer csak megértettük. 

Post Travel Depression. Vagyis az utazás utáni depresszió kerített minket hatalmába. Sokan arra panaszkodtak, hogy egy hosszú út után nem érti őket a környezetük, mi azonban ezt nem tapasztaltuk. Nálunk más volt. Mi nem értettük magunkat. Minden ment, mint a karikacsapás, mi mégis frusztráltak voltunk. Emellett sokszor úgy éreztük, mintha a "nagy kaland", az élet értelme már a hátunk mögött lenne. Mintha nem is tervekkel érkeztünk volna vissza. Mindent olyan egyhangúnak és unalmasnak éreztünk. Nekem a visszaérkezés olyan trauma volt, hogy az egész út hirtelen az álom kategóriába került. Nem voltak emlékeim. Nagyon sokáig nem. (Milyen jó, hogy blogot írtam!) Folyton a saját szemünkre hánytuk, hogy miért nem tudunk hálásak lenni és a jövőbeli álmainkra koncentrálni, mint az út vége felé? Folytonos haragban voltunk magunkkal, hogy nem úgy reagáltunk, ahogy kellett volna. Az önmagunkkal tartott harag, egymással is haragot szült, és nemcsak egymástól kezdtünk eltávolodni, hanem bizony magunkkal szemben is csak a "funkcionálás" maradt. Mi történt?

Először is, biztos van annak valamilyen biológiailag negatív hatása, hogy az ember egy hihetetlen ingergazdag, minden nap újat tanító környezetből egy relatív ingerszegény, rutinokkal behatárolt életbe érkezik vissza. A másik pedig, ami szerintem a legfőbb tényező, a kontrollvesztés állapota. Az úton ott alszol, ahol akarsz, azt csinálsz, amit akarsz, oda mégy, ahova akarsz, azt eszel, amit akarsz. Hirtelen minden döntés a te kezedbe kerül. Úgy érzed, ura vagy az életednek. Ha valahol nem tetszik, másnap tovább mégy. A célt te tűzöd ki. Aztán haza jössz. Hivatalok mondják meg hirtelen, mit szabad és mit nem. Feleslegesnek tűnő és felettébb kényelmetlen procedúrákon kell magad keresztülpréselni. Lakásod akkor lesz, amikor valaki kiköltözik. Ha nem tetszik valami, nem tudsz tovább költözni. Ha rosszul választottál, mert az volt a leghamarabb elérhető, akkor nem nagyon ugrálhatsz egyik napról a másikra. Munkakeresésnél el kell fogadnod, ha nem minden úgy alakul, ahogy szeretted volna. Az életed kiesik a kezedből. Az álmok messze sodródnak és az ember abban is elkezd kételkedni, hogy az az erő és önrendelkezés, ami az út során végigkísérte, valóban ott van-e még.

Azt kell, hogy mondjam, sokáig analizáltunk a helyzetet, mire megfejtettük. Aki azt mondja, hogy neki ilyen érzései sosem voltak egy hosszú út után, az hazudik. Hazatérni, letelepedni nem egyszerű. Idővel azonban beindulnak a dolgok, az embernek is mét vannak választási lehetőségei és érdekes tulajdonságokat is felfedezhet magában, amik addig nem voltak jelen. 

Ez például egyfajta nyugalom. Fontos és nem fontos dolgok jobb megkülönböztetése. Az ember rájön, hogy irdatlan mennyiségű tárgyát tudná még mindig eladni, mert minek. Kipakolni is fárasztó. Azok után főleg, hogy egy évig elég volt egy hátizsák is. Emellett megszállja egy megfoghatatlan magabiztosság. Van helyem a világban. Része vagyok. És ezzel egy fajta lazaság is. Nem kell semmit túlizgulni. Én ezt a legjobban az állásinterjúkon tapasztaltam. Sokszor éreztem őket inkább kihívásnak, mint nyűgnek. Szívesen mentem, hogy megnézzem, mit tud nekem az a cég kínálni és én hogyan tudok beilleszkedni a profiljukba. Ennek ellenére tudtam, bármilyen állást is kapok, semmi nem állhat az álmaim útjába. Meg fogom csinálni, ha kell egyedül is. 

Ami nekem nagyon sokat segített, hogy elkezdtem életvezetési tanácsadást tanulni. Ez segített megérteni az utazás utáni depresszió miértjeit is. Mindig is érdekelt a pszichológia, a minőségi életvezetés, egy ilyen kurzus pedig nem csak privát, de szakmai életben is tovább vihet, ha mondjuk az ember vezetői szintre szeretne lépni. De engem mindig az motivált, hogy az embereket magam körül boldognak lássam. Mert ha mindenki boldog, akkor nincsenek háborúk, a véleménykülönbségeket el tudjuk fogadni, nem mások, hanem a magunk életével foglalkozunk, nincs irigység sem és nem tesszük tönkre egymás életét. Talán egyszer majd, mindazt, amit megtapasztaltam és megtanultam arra fordíthatom, hogy segítsek másoknak megtalálni a saját boldogságukat.

Minél közelebb jön a hazaindulás időpontja, annál kevésbé tudom elképzelni. Már egy ideje lakást keresünk. Mindegy milyet. Majd belakjuk szeretettel és akkor jó lesz. Valahogy nem aggódunk. 

Ehhez azonban hozzátartozik, hogy Holger, az esküvői tanúnk és jó barátunk meghívott magához, hogy lakjunk ott, illetve el is hoz minket a reptérről. Be kell jelentenünk az autót, miután kisebb munkálatokat is elvégeznek rajta és szeptember elsejétől Henning felveszi a munkát.

Ez az egyik ok, amiért hazamegyünk. Sokat gondolkoztunk, hogy még egy fél évvel meghosszabbítjuk az utunkat, hogy be tudjuk járni Dél-Amerikát. De az, hogy egyikünknek még van állása nagyon sokat könnyít a visszatérésen. 

A másik ok az, hogy azt olvastuk, másfél év a határ, onnan már szinte lehetetlen visszailleszkedni a régi életedbe - ami persze ugyanolyan már nem lesz sosem, de így nem csuksz be magad mögött annyi ajtót, vagyis van visszaút. És egy életet így leélni...azt azért nem csinálnám. Hol szülsz? Ha beteg vagy, hova mégy? Fogorvos? Hol jár a gyereked iskolába? Ah, megannyi kérdés, ami talán nem megoldhatatlan, de én nem akarom hotelekben és sátorban felnevelni a gyerekemet. 

A harmadik ok az, hogy rengeteg tárgyunk van bedobozolva két barátunk padlásán is, és nem terhelhetjük tovább őket. Ott van a kocsink is.

Hiányoznak a barátaink, családjaink, Henningnek a dobolás és a zenekar.

Visszatérünk. Tele vagyunk tervekkel, mégis nem tudjuk, mennyire lesz rázós a landolás. És hihetetlenül szívesen folytatnánk az utat.

Tervben van, hogy egyszer majd még csinálunk egy hosszabb utat, Latinamerikán keresztül. Hogy ez mikor lesz, főleg, ha majd gyerekünk is lesz, fogalam sincs, habár vannak, akik kisgyerekkel utaznak, de én félnék kitenni a gyerekem egy Dengue láz esélyének. 

Talán, ha nagyon coolak lennénk, akkor eladnánk a kocsit, felszámolnánk mindenünket, felmondanánk és elmennénk a workaway-jel dolgozni valahová, ami mellett felépíthetnénk egy online üzletet, amit onnan végezhetünk, ahonnan akarunk. De mi nem vagyunk ezek a típusú nomád emberek. A világ kitárult, és minden lehetőséget meg fogunk ragadni, hogy ne szűküljön be újra, hanem ezek legyenek a mindennapok. Hogy ebbe nőjenek bele a gyerekeink. Mindezt azonban nem egy folyamatosan fennálló lakóhely nélkül, hanem inkább ki-kirepülve. 

Ezeken gondolkoztam, miközben utunk egyik legkedvesebb hoteltulajdonosához csekkoltunk be San Gil egyik hátsóbb utcájában. Ez a kis város tökéletes volt a hangulatunkhoz, szép, régies, koloniális épületek, folyó, kedves, segítőkész emberek, bőséges reggeli, csend, nyugalom, meleg, de minden nap egy kis eső is, ami leverte a port. 

Első nap mások ajánlására Baricharába mentünk. Göröngyös utakon vitt a buszunk, hegyről le, majd fel, míg elértük a kis falvat. Nem akartunk hinni a szemünknek; ez ugyanis pontosan olyan volt, mintha Toszkánában jártunk volna. A kis, földszintes házak sárga kövekkel, ablakaikból bokrokban lógó virágokkal, Toszkánára jellemző cserepekkel, a nap sugaraiban melgedő színekkel üdvözölt minket ez az eldugott kis hegyi falu. Mondhatnám, hogy Kolumbia egyik gyönygyszeme. A falu egy hirtelen ereszkedő sziklafal peremén ül, ahonnan hihetetlen panoráma nyílik a völgyre és a szemben lévő hegyekre. Bejártuk a falucska minden rejtett zegét-zugát, benéztünk minden kapuján, megkóstoltuk a jegeskávéját és a különleges palacsintáját is. Itt olyan vicces volt az étlap, be kellett ikszelni, hogy az ember mit szeretne. Én mangós palacsintát kértem, Henning pedig epres gofrit. 

Másnap pedig elidultunk, hogy beteljesítsük utunk utolsó álmát; a vadvízi evezést. A folyó, amit 3-3+-osnak mondtak, apadt, így alig voltak kettes fokozatúak az akadályok. Vad vizet nem láttunk sehol :D. Másnapra beneveztünk a 4-4+-os folyóra. Jelentem, itt már nem volt hiány sem vad vízből, sem kalandból - viszont jó kapitányunknak köszönhetően senki sem esett ki. Hihetetlenül élveztük, és úgy éreztük, valóra vált az álmunk. Ha van rá lehetöségetek, próbáljátok ki! Mi például a 4+-os akadályon nem sodortattuk le magunkat, hanem kiszálltunk. Egész nap parancsokat követtünk, hogy Elöre!, Hátra!, Gyorsan! Hajó belsejébe! Jobbra! vagy Balra!, amiböl az elsö három nyilván a haladás kivitelezésében segít, az utolsó hátom arra szolgál, hogy ne borulj ki a csónakból, és bizony ott egy hirtelen ugrással a helyeden kell lenni. Hatalmasat tud lökni egy ilyen emberekkel teli gumicsónakon a víz, föleg, ha az ember a "vízeséseket" oldalról kapja. Szárazon nem maradtunk. Sok volt azonban a csendesebb rész, ahol kiugorhattunk a vízbe megmártózni, és menekülni a nap forrósága elöl. Azután pedig az elözöleg begyakorolt mozdulattal behúztuk egymást a hajóba és indultunk tovább. Este 6 felé ertünk haza, éhesen. Egy alábecsülten finom pizzériának a teraszáról figyeltük a kis városka utcáit, tereit, majd a koraesti zuhogó esöt. Hihetetlen volt, hogy pár óra múlva, egy év után, hazaindulunk.

Pihenésre nem sok idő maradt, mert hajnal négykor indult a busz Bogotába. Maga a gép 5 óra késéssel indult, mi pedig fel sem tudtuk fogni; most tényleg hazamegyünk.

Ma reggel, mikor megérkeztünk az éjszakai busszal Bucaramangába, azt vettük észre, hogy a hátizsákom vizes. De ha csak vizes lett volna, nem lett volna gond, de amikor megszagoltuk, rájöttünk, hogy az bizony pisi. Szerencsére csak egy sarka volt olyan, de pont a hálózsákom volt ott...amit ugye nem lehet mosni. Na de mi is történt, hogyan is kerültünk mi ide San Andrésból?

San Andrés szigetéről Cartagenába repültünk, hogy megnézzük annak óvárosát és valóra váltsuk az egyik nagy álmomat és raftingra adjuk a fejünket. A tenger itt is nagyon szép volt, vágytunk a strandra és azt hallottuk, Cartagena óvárosa gyönyörű. Leszállás után rögtön észrevettük, hogy már nem 40+ fok van, csak olyan 30+, mert az ember nem kezd el azonnal szétolvadni. Ennek ellenére a reptér közelében kerestünk hosztelt. Találtunk is, beköltöztünk, kifizettük az első éjszakát, de mondtuk, hogy többre szeretnénk maradni. Nem probléma. Bevásároltunk, vettünk egy 7 kg-os dinnyét, tejet, 5 liter vizet, ismerős a történet? Hát, nem megint beleestünk? Másnap, mikor fizettünk volna, nem volt szabad szobájuk. Mikor szerettünk volna beszélni a recepcióssal, oda se figyelt, hanem a többi vendégnek panaszkodott, hogy nem fizettünk, most meg itt sírunk. A történethez hozzátartozik, hogy soha nem utazunk sok készpénzzel a zsebünkben. Szóval kidobtak minket, dinnyéstől, felbontott tejjel, 5 liter vízzel a 25 kg per fő csomag mellé. Viszont itt már nem voltunk gyakorlatlanok: foglaltunk az interneten egy másik hotelt és taxival mentünk. Hozzá tenném, hogy Kolumbiában nem árt app-en keresztül taxit hívni, mert a taxis simán elrabolhat. Ez pedig elég nehézkes, mert sokszor nem tudják, hol is vagy pontosan, illetve nem lehet alkudni. 

A következő hotel nagyon egyszerű volt, de olcsó is. Miután beköltöztünk a szobánkba, rögtön indultunk is az óvárosba. Már a falakon kívül is varázslatos volt! Egyszintes, színes házak, futóvirágokkal beborítva, amelyek virágzottak, fittyet hányva a forróságra, nyíltak és nyíltak. Sokszor olyan érzésem volt, mintha egy-két házat Toszkánából kölcsönöztek volna. 

A kapuban tradícionális ruhába öltözőtt hölgyek tömtek minket gyümölccsel és még egy pár fotót is csinálhattunk. Azután felpakolták a nagy kosarakat a fejükre és tovább mentek. Az óváros maga egy csoda. Szűk sikátorok, színes házak, virágzó futónövények, kovácsoltvas lámpák és kerítések, kirkodóvásár, a maga hihetetlen színeivel és lovak patkói kattogtak a kövön, ahogy a lovaskocsik elhaladtak mellettünk. Felkapaszkodtunk a várfalra, hogy megnézzük az óceánt. A nap lefelé ment már a láthatáron. Az egyik templom tövében tánccsoport rázta a hihetetlen pörgős dobszóra. Ahogy forogtak, összeolvadtak a színes ruhák, az arcok, a mosolyok és az egész óváros zaja a zenével. 

Már egy bárban ültünk és jegeskávét ittunk. Az esti levegő olyan forró volt, hogy jól esett lehűteni magunkat. Elegáns étterem erkélyéről néztük a pörgés-forgást, hallgattuk a zenét, csodáltuk a kosztümök színkavalkádját, mintha csak egy karneválon lettünk volna. Az esti fények sárgás, meleg színében minden arannyá változott. A kikötőben két hatalmas vitorláshajó illegett méltóságteljesen a hullámokon. Sokat megélt vitorláik összefonva lógtak az árbocokról. 

Későn értünk vissza a hotelbe. Kis hotel volt, semmi étterem a közvetlen közelben. Mikor megéheztünk, a hoteltulajdonos hívni akart hozzánk egy kísérőt, majd inkább csak meghívott minket egy-egy hamburgerre. Erre fel mi pedig szétosztottuk a megmaradt sörünket, hiszen másnap már menni akartunk. Mondtuk a srácoknak, hogy a Cartagenától nem messze lévő Playa Blancára mennénk, de csak egy napra. Állítólag ez a strand rettentő drága, áram nincs, és tusolási lehetőség is alig. Ezzel szemben ott volt az álmunk, hogy San Gilbe menjünk vadvízi evezni. Talán az egyetlen megvalósulatlan álom utunk során. (Persze amellett a megvalósulatlan álom mellett, hogy valahol egy két- vagy többmilliós fizetést ajánlottak volna fel nekünk, és erre fel nem kell hazamenni :).)

A hotelben dolgozó fiúk felajánlották, hogy elvisznek minekt a Playa Blancára, ami azonban másnap nem tudott megvalósulni. Mi ennek ellenére nagyon örültünk a velük töltött nagyon kellemes estének. Partot meg láttunk már eleget. Ja igen, a parasailing is kimaradt most ebből az útból. Mentségünkre legyen mondva, hogy túl későn jutott eszünkbe - először San Andreson.

Másnap meglátogattuk az erődöt. Hatalmas falai egykor biztosan jó szolgálatot tettek és védték a várost. De ma már - hála Istennek - csak turistalátványosság. 

Az este pedig már a buszon talált minket Bucaramanga és San Gil felé. Csendes, nyugodt éjszaka volt. Erre következett az izgalmas reggel, egy lepisilt hátizsákkal. Miután azonban először haraggal, majd egyre inkább nevetve megtapasztaltuk a kolumbia busztársaság, rendőrség és emberek hatékony segítőkészségét, nem tudtuk, hogy relatív kis kárunk vagy a helyiek munkához való hozzáállása fog inkább bizarr emlékeket hátrahagyni a szívünkben. 

Végül úgy gondoltuk, hogy utolsó napjainkat inkább szeretnénk szépen, kalandokkal telve megélni, mint egy lepukkant nagyváros hotelében e busztársasággal és a rendőrséggel hadakozva. Így, egy alapos hátizsáktisztítás után San Gil felé vettük az irányt.

Heidelbergben minden évben van egy Wunderwelten Fesztivál, amin utazók illetve fényképészek hozzák közelebb a világot az érdeklődőkhöz. Mi minden évben ott voltunk. Egyszer valaki egy szigetről mesélt, amit fekete rákok lepnek el egy évben egyszer, amikor az óceánhoz mennek lerakni a lárváikat. Az egész sziget feketére változik - állította. Már akkor tudtam, nekem ezt látni kell!

Ha valaki azt mondja nekem egy hónapja, hogy van még olyan sziget, stranddal, pálmákkal, ami annyira le lnyűgöz majd, hogy arra szavaim sem lesznek, hát, finoman szólva sem hittem volna neki. A legszebb sziget, ahol valaha jártam a mexikói Isla Mujeres, vagyis a nők szigete. Nincsenek autók, csak pálmák, fehér homok, függőágyak és az óceán körös-körül. Ha tehetném, oda költöznék. 

Kolumbiának sok-sok szigete van, amit viszont többen ajánlottak, az San Andrés és Providencia. És hát nem épp Providencia az a sziget, amit április végén, minden évben ellepnek a rákok? Emellett régi kalóz sziget, ahol állítólag a vízben még mindig lehet aranyat találni.

Na de félre a misztériumokkal! Henning talált nagyon kedvezményes jegyeket, így nem volt kérdés, hogy az úticél San Andrés lesz. Providencia is San Andréson át érhető el. A szigetekre a belépő 99000 COP, ami olyan 30 Euró fejenként. Mindehhez hozzá jött a turbulenciában gazdag repülőút; vihar vihar hátán. Egyszer csak kiderült az ég és, amit láttunk, arra nincsenek szavak! A víz három színben pompázott alattunk; zöld, türkiz és sötétkék. A zöldet az óceántól egy hatalmas korallpadka választotta el, ezt a színt váltotta fel néha a türkizkék, majd egy kanyargó, ám annál határozottabb vonal mentén az egész sötétkékbe váltott. Csak ámultunk és bámultunk, szerettük volna megállítani az időt és a repülőt abban a pillanatban, de az nagy dübörgéssel földet ért. 

40 vagy még annál is több fok váltotta fel a repülő hűvös levegőjét, a szél olyan meleg volt, hogy szinte égetett. A nagy hőségben hotelt keresni nem egyszerű, így Henninget hagytam a strandon az árnyékban a csomagokkal, míg én útnak indultam. Már a strandot meglátva tudtuk; jó helyre jöttünk. Itt is váltakozó kék volt a víz és leírhatatlanul gyönyörű!

A hotelben, amit kinéztünk magunknak, csak a takarítónő volt, aki arra kért várjak. 10 perc múlva láttam, hogy nem segíteni próbált, hanem a hátsó udvarban gereblyézett. Na, milyen kedves fogadtatás - gondoltam. Mivel az itteniek délben alszanak, vagy behúzódnak a hűvösre, alig találtam valamit. Beköltöztünk hát az egyetlen hotelbe, amit találtam. Majd másnap a másikba, ahol igen családiasan fogadtak. Hűsítő italokat kaptunk és minden segítséget. San Andrés centruma úgy nézett ki, mint a Waikiki beach Hawaiion. Ami gyönyörű, csak éppen zsúfolt, modern, minden, csak mezítlábas sziget nem és mi most arra vágytunk. És itt kellett eldöntenünk, hogy átmegyünk-e Providenciára. Ami ellene szólt, az az ára és az időnk mennyisége. Hajó, oda-vissza, messzi sziget, vagyis az élelmiszer drága, a hotelek is drágábbak... Mindezt úgy, hogy még volt más tervünk is Kolumbiában és beléptünk az utolsó két hétbe. Mindezért kaptunk volna egy csendes strandot, búvárkodást cápákkal és grouperekkel, illetve karibi halakkal. Mindennel, amit már láttunk. Cserébe le kellett volna mondanunk a vadvízi evezésről, mert az nem fért volna bele. Egy vulkanikus szigetért, mint Ilhe Grande volt Brazíliában. Vulkanikus szigeteket általában nem vesz körbe fehér homokos strand. Emellett a fekete rákok vonulása április végén van. Azért pedig valamikor majd vissza kell jönni!  Ezért döntöttünk úgy, hogy inkább keresünk egy csendes strandot San Andréson és ott töltjük el értelmesebben az időnket. 

Ki is béreltünk egy golfautót, na nem a Volkswagentől, hanem tudjátok, amivel a golfpályán szoktak közlekedni. Elindultunk az északi oldalon a sziget déli csücskéhez. Csodát láttunk. A víz olyan színekben pompázott, amilyet én még csak photoshopolt thaiföldi képeken láttam! Szerencsére a golfautó csak harminccal tudott menni, különben tuti az óceánban végezzük. Nem tudtuk levenni a szemünket erről a szürreálisan szép partról, a zöldes öbölről, ami fölé állva a homok barázdáit is látni lehetett. Újra és újra megálltunk, hogy be tudjuk fogadni ezt a szépséget. A déli részen pálmaerdő várt és hatalmas szél. Ahogy ismét Északnak fordultunk a sziget másik oldalán, a korallpadka egészen közel volt a parthoz, egy méter széles kis medencét alkotva. Ide még vissza kell jönnünk! A sziget közepén értük el San Louis falvát és már akkor tudtuk; másnap ide jövünk. Szállást kerestünk és találtunk is. Még aznap este összepakoltunk és másnap, ha hiszitek, ha nem, a hoteltulajdonosunk vitt el minket a következő hotelbe, mert sajnált, hogy lebetegedtem. Megfáztam az erős szélben. Pénzt pedig nem fogadott el érte. 

Az új hotel megérte a pénzét, pont olyan volt, mint egy latinamerikai szappanopera. Volt itt szerető, haldokló após, orrbetörés, hisztis és szívtelen feleség, aki az agresszióját a vendégeken töltötte ki, aki lusta volt és hazudozott, hogy dolgozott, pedig a strandon volt. Nem győzte hangoztatni, hogy ez az ő háza, és a hangjától csak úgy zengtek a falak. Valahogy így képzeltem el gyerekként Hamupipőke mostohaanyját. Minket eleinte nem zavart az áskálódása, de azért nyitva tartottuk a szemünket és, mint a mesében, egy jó pillanatban megszöktünk. Az egyetlen ára ennek a történetnek az volt, hogy addig húzta-halasztotta, hogy felhívja nekünk a parasailing céget, hogy már nem volt hely. Ez nagyon nagy ár volt, sajnos, mert ha valahol megéri a parasailing, az San Andrés. Kivisznek ugyanis arra a csíkra, ahol a víz zöldből sötétkékbe vált és fentről bámulhatod az egészet egy ejtőernyő alól, miközben a hajó a legszebb részeken húz át. Már tudtuk; nem csak Providencia miatt jövünk majd vissza.

És ez a hotel végre tényleg a nyugalom szigete volt. Mivel a parasailingről lemaradtunk, kétszer is vitorláztunk. Egyszer a helyben megismert új barátainkkal kutattuk fel a hajóroncsokat, itt ugyanis elég sok van és el sem takarítják őket. Némelyik kettétört, mások pedig egyben állnak a korallpadkán, amire felfutottak, megint mások az oldalukra dőlve sznorkellezhetők körbe egy sekély, homokos padkáról. Mert mitől zöld a víz? Általában az egy sziget a víz alatt, ami hirtelen kiemelkedik a mélyebb rétegekből, amik felett a víz sötétkék. Vagyis a sziget fölött a víz sekélyebb, így ha tiszta, akkor a kék vizet "megfesti" a sárgás homok, így lesz zöld. Ez az egész olyan valószerűtlen, mintha csak álmodtuk vola.

Egyik nap, amikor már jobban voltam, elmentünk búvárkodni. Nem is annyira a halak meg a korallok érdekeltek már minket, hanem gyönyörű víz alatti barlangokat láttunk. Sokáig gondolkoztunk, mi legyen az utolsó ország és Mexikó nagyon esélyes volt. Amellett, hogy paradicsomi strandjai vannak, ott találhatók a Cenote-k, vagyis vízalatti barlangok, édesvízzel. Egyszerűen nem is evilági, amit ott látni merülés közben. Felvenni azonban a fényviszonyok miatt nagyon nehéz, és Mexikóban még nem volt gopronk. Itt, San Andréson a West Viewnál hasonló barlangokra találtunk, csak sós vízben.

Az élmény azonban hasonló volt. Kis szűk barlangon bújtunk át, vagy egy félbarlangból néztünk ki a kékségbe. Egyik jött a másik után a hihetetlenül kék vízben. A második merülés alatt lement a nap. Így úsztunk-lebegtünk a víz alatt egyik barlangból a másikba. Az egyikben leoltottuk a lámpákat és vadul integetni kezdtünk. Hogy miért? Így lehetett a legjobban látni a világító planktonokat. Már a Fülöp-Szigeteken, Cabilao-n a hajóról látva beleszerettem ebbe a jelenségbe, most pedig ott voltunk a mélyben és igyekeztünk megörökíteni őket.

Másnap aztán lestoppoltunk egy golfautót és elvitettük magunkat oda, ahol a korallpadka kicsi medencét formált az óceánban. Beültünk a medencébe, élveztük a hullámzást, bámultuk a hihetetlen színeket, és ki sem száltunk a kb fél méter mély, kristálytiszta ám annál melegebb vízből naplementéig. 

Aztán már csak egy hetünk volt az évből, így el kellett hagynunk San Andrést. De tudtuk, ide még vissza jövünk. A repülőről még egyszer megcsodálhattuk ezt a hihetetlen természeti képződményt, mielőtt a gép a felhők fölé repített volna, hogy San Andrés elvesszen a szemünk elől.

Egyik esti sétán találkoztunk egy dél-tirolival, aki boldogan üdvözölt minket. Azt mondta, Cali szuper hely, Kolumbiában még mindent lehet. Ha Németországban lenne egy Chiva buli az utcákon (a Chiva egy nyitott rakterű kamion, széksorokkal), azonnal jönnének a rendőrök és betiltanák. "Itt mindent lehet"- mondta "csak arra kell vigyázni, hogy le ne lőjenek. Ezek ugyanis előbb lőnek, mint beszélnek". 

Döbbenetünket elrejtve próbáltunk mosolyogni és örültünk, hogy az előző esti taxis incidenst ilyen olcsón megúsztuk. Caliról azt olvastuk, hogy az egyik legveszélyesebb város Kolumbiában, mert motoros bandák garázdálkodnak a városban, akik körbefoghatnak és kirabolhatnak. Sőt, még a közeli ATM-hez is szívesen elkísérnek. Emellett az, hogy egy taxis el-, majd kirabol, sem ritka, de ezt már Ecuadorról is írták. A lényeg, mi nem akartunk áldozatok lenni, de valahol meg kellett állni egy kis időre egy háromnapos busztúra után. 

Megmondom őszintén, először féltünk kimenni az utcára, így pénz nélkül vagy a hotel vak kutyájával sétálgattunk. De hogyan döntöd el, mennyire veszélyes egy város, ha nem akarod azt a tapasztalatot megszerezni, hogy mi az, amit már nem tehetsz meg?

Egyszer pénzt kellett felvenni, így kimerészkedtünk a túristakerületből...hát az emberek úgy néztek, hogy nem tudtuk, hogy szokatlanok vagyunk-e vagy ki akarnak-e rabolni. Pont, mint a Fülöp szigeteken, ahol az emberek le nem veszik rólad a szemüket és mindenkinél két fejjel magasabb vagy. Kolumbiában csak egy fejjel, de magasabb vagy. 

A boltos néni minden este úgy fogadott, mintha csodaszámba mennénk. Hihetetlen mosoly, mintha a gyerekeit látta volna újra. Pedig, a hotel mellett lévő boltjában biztos nem mi vagyunk az egyetlen túristák, akiket lát. Az egyik étteremben, mikor megtudták, hogy magyar vagyok, a tulaj mondta, hogy Puskás, és hogy a magyarok most megint előretörnek, de még nincs magyar meze. Azt mondja, sosem találkozott még magyarokkal itt. Meghívott a házába, hogy járjuk körül. Mikor kifelé mentünk, németül beszéltünk, mire egy mellettünk elhaladó gyalogos odaszólt tört németséggel, hogy "Isten hozott Kolumbiában, érezzétek jól magatokat!". 

A hotelben általában európai önkéntesek dolgoztak, akik viszont azonnal vitték a nehezebbnél nehezebb csomagjainkat felfelé, befelé, és még kedvezményt is kaptunk az egyébként luxus szép hotelben. Az ablak kovácsoltvas keretes volt, színes üvegekkel, boltívvel, és az utca másik oldalán álló lámpa sárgás fényt vetett az ágyunkra. A padló festett kövekkel volt kirakva, a tusoló pedig szinte wellness, olyan hatalmas a tusolófej és olyan a víznyomás, hideg-melegvíz, hogy eldöntöttük, már csak ezért is megérte itt megállni, még akkor is, ha az ablak előtt végig futottak a rácsok kovácsolt vasból és a hotel előtt rendőr állt. A folyosón is színes kövekből állt a padló, kovácsoltvas lámpa lógott a szobákhoz vezető utakon, a főfolyosó pedig egy gyönyörű, ezer színben pompázó, esőcsepp alakú lámpával volt megvilágítva. Mintha egy élő, lélegző művészeti alkotásban laktunk volna. Nem is beszélve a tetőteraszról, ahonnan rá lehetett látni az egész városra!

És, mint a gyerek, aki egyre messzebb merészkedik a szülőtől, mi is egyre messzebb és messzebb mentünk a hoteltől. És láss csodát; ez a város tele van  művészeti alkotásokkal, falfestményekkel, a kisboltok teteje, a hullámos szélű terasz, ahol az emberek szívesen üldögélnek, mind-mind tele volt festve, igen magas színvonalon.

Tegnap este aztán a tetőteraszról hallottuk, hogy San Antonio főterén, vagyis az alattunk elterülö városrészben, zenés mulatság volt, így meglátogattuk. Hihetetlen hangulat volt; az emberek pörögtek, forogtak, mindenki az előtte lévőt utánozta, az elsők pedig a két tánctanárt. Mögöttünk egy másik tánccsoport saját koreográfiával állt elő, mi pedig ha akartuk sem tudtuk volna leutánozni őket. Beszippantott minket a zene, a tánc és a hangulat, így nemsokára mi is a nagyobb tömegben találtuk magunkat, az előttünk táncolók lábait figyelve. Nem is ment rosszul, de a lényeg, nagyon jól szórakoztunk! A helyiek velünk együtt nevettek, ha kicsit esetlenebbek voltunk, biztattak, örültek a bátorságunknak, hogy beálltunk közéjük táncolni. Mert bizony itt is egy fejjel magasabbak voltunk a legnagyobbnál. És szőkék.

Egy másik este felmentünk a közeli templomhoz. Hát nem hiszitek el, amit ott láttam: sörsátor, grill, zenekar, tánc, gyerekek, felnőttek, öregek, fiatalok, így ünnepelték a helyi szent napját. Pólókra nyomtatták a képét, amit aztán a vásárban eladtak. Mikor odamentünk, volt, aki gringózott, de sokan kezet nyújtottak nekünk, mintha csak a közösség részei lennénk, ami nagyon jól esett. Egy idősebb hölgy meg mikor látta, hogy tetszik nekünk a zene, odajött, átkarolta a vállunk, úgy biztatott, hogy menjünk táncolni. De én túl félénk voltam. Nem táncolt szinte senki, és a túristák jelenléte nagyon megosztja az embereket. De jó volt ilyen templomi mulatságot látni! Ennyi embert otthon csak karácsonykor látni a templomban! Tetszett a közösségformáló este.

Következő este megismételtük a "templomi" látogatást, és, habár azonnal feltűntünk és meg-megszólítgattak, csak jó élményekkel lettünk gazdagabbak.

El sem tudom mondani, milyen jót tesz néha egy kis csend, egy kis megállás. Esténként úgy örülök, hogy éjszakára nyitva hagyhatjuk az ablakot, nincs hideg, sőt! Az ablakunk úgy néz ki, mint egy temlom színes üvegekkel kirakott ablaka, a szobából pedig rálátni a városra. És ha ez nem lenne elég, pálmafák is suhognak nekünk a szélben, amitől aztán még jobban alszunk. A város felől néha zene halk foszlányai érkeznek hozzánk a nyitott ablakon át, pont úgy, mint a sárgás lámpafény, amely be-bekukucskál hozzánk és őrzi az álmunk. 

Egyik nap, egy év után, elmentem egy igazi latinamerikai fodrászhoz, hogy egy igazi latinamerikai frizurát vágassak magamnak. A beszárítás majdnem ugyanannyiba került, de most az egyszer meg akartam csináltatni a hajam! Hát, szépen formára vágta, de a beszárításnál szinte semmit nem tudott kezdeni a hajammal. Mivel semmi volume nincs benne, ő pedig valószínűleg nem a selymes, ám minden besütés ellenére tíz perc után magát kirúgó hajakhoz van szokva, a beszárítás katasztrofális lett. Itt nem szokás fixálni a hajat mindenféle hajlakkal. Így jártam.

Nappal olyan meleg volt, hogy inkább behúzódtunk a hotelbe. Cali városa amúgy sem olyan szép. Utólag már sajnálom, hogy nem mentünk el San Ciripóba, de valahogy nem volt rá motivációnk. San Ciripo egy kis falu a dzsungel közepén, nem messze Calitól. De Henning anyukája közben kórházba került, így minden nap elérhetőek akartunk maradni, sőt, a gyors hazaúton is elgondolkoztunk. Végül egy-két nap múlva jöttek a jobb hírek.

Egyik nap találtunk nagyon kedvezményes jegyeket San Andrés szigetére. Ez Nicaragua partjaitól 200 km-re fekszik, vagyis valószínűleg közelebb van Kubához, mint Kolumbiához, mégis utóbbihoz tartozik. Kerek 83€-t fizettünk a jegyekért fejenként, ami csak úgy volt elérhető, hogy az országot Kolumbiára állítottuk. A végén azt írta, csak COP pénznemű kártyát fogad el, de mi megpróbáltuk a miénket és elfogadta. Ne ilyedjetek meg tehát, ha nem kolumbiai peso alapú kártyátok van, próbálkozni kell, a kedvezmény pedig megéri!

Így hétfő reggel taxiba ültünk és kimentünk a reptérre. Megint egy sziget, ahol elég sokat kell fizetni a belépésért, 99000 COP-ot, ami olyan 30€. Fejenként. Nagy izgalommal szálltunk fel a gépre, hogy egy paradicsomi szigetre tegyen le minket, ahol kipihenhetjük az év "fáradalmait". Hihetetlen, de már csak két és fél hét van hátra. 

Ez a poszt főleg azoknak szól, akik szeretnének Ecuadorból Kolumbiába menni, anélkül, hogy a borsos repülőjegy árakat kelljen kifizetniük, emellett azoknak is, akik egy kicsit képet szeretnének kapni arról, mi is az a kultúrsokk. 

14 országot jártunk végig ebben az évben, és megéltünk egy pár kultúrsokkot. Kolumbiát azért választottuk utolsó országként, mert többektől hallottuk, hogy mennyire biztonságos lett, még az internet is azt írta, biztonságosabb, mint a határos országai - beleértve Ecuadort is. Azt hallottuk, hogy az emberek nagyon kedvesek, sok a látnivaló, kevés a túrista és az ország maga nagyon olcsó. 

Repülni latinamerikai országból külföldre, mégha ez csak a szomszédos ország is, nagyon drága. Egy Quito-Bogota járat 300 Eurónál kezdődik. Egy útra. Sokat olvastunk, hallottunk arról, hogy az Ecuador-Kolumbia határ nem veszélytelen. Egy éjszakai busz Quitoból Bogotába bizony 100$ fölött van. Így mi egy egyéni megoldás mellett döntöttünk.

Puerto Lopezben szálltunk buszra este 7-kor, ez 4-kor érkezett meg Quito déli buszállomására, Quitumbába. Éjjel nem akartunk áttaxizni az északi buszállomásra, ahonnan minden internetes és személyes információ szerint a buszok indultak Tulcán városába, az utolsó városba a határ előtt. Mivel unatkoztunk, megkérdeztük az információt; és láss csodát, ment busz a déli állomásról, 5 és 6 órakor is. Alig akartuk elhinni, hogy meg tudunk spórolni egy kb 30$-os taxiutat egész Quiton át! De a busz valóban ment és mi is vele. Tulcánban aztán megreggeliztünk majd eltaxiztunk a határig. Az ecuadori határátkelőnél hoztunk egy kilépőpecsétet, majd átballagtunk egy nagy, sárgakorlátos híd másik felére, ahol a kolumbiai határátkelőnél megkaptuk a beléptető pecsétet. Ezek után "közös taxiba" vagyis a collectivoba szálltunk, ami bevonszolt minket Ipialesz városába, a kolumbiai oldalon lévő határvárosba. Sokat olvastuk, hogy Ipialesben nincs ATM, nos jelentem, a buszállomáson van egy! Ezt ki is próbáltuk, mert dollárban a dupláját fizettetik ki az emberrel. Nem akartunk Ipiales-ben maradni, mert az úticél Cali volt, ami mérsékelten veszélyes város, így minél közelebb kerülünk hozzá aznap, annál hamarbb érünk oda másnap. Így kötöttünk ki Pasto-ban. A Pasto - Popayán útról azt olvastuk, hogy veszélyes éjszakai busszal megtenni, mert megesik, hogy kirabolják az útonállók. Na, ehhez már volt szerencsénk Mexikóban, szerencsére jól jöttünk ki belőle, de nem kérjük még egyszer. Attól a pillanattól, mikor meglátod a fényeket az úton, és a busz lámpákat lekapcsolva elindul hátrafelé a szerpentines úton, addig a pillanatig, míg megérkezik a rendőrség, éveket öregszel. Nem csak olyan busszal nem szabad menni, ami este indul, olyannal sem érdemes, ami délután, hiszen a busz bármikor bemondhatja az unalmast, mint ez velünk is történt Mexikóban, és aztán éjszakai busszá változott. Szerencsére a rendőrség hamarabb odaért, mint a gerillák.

Így kerültünk Pasto-ba. Hát ha van olyan város, amelyik még sosem látott túristát, az ez. Egyetlen út kivételével semmelyik sincs lebetonozva, járda sehol, szemét mindenütt...hotelekkel sem büszkélkedhet. Amelyik nem néz ki elrettentően rosszul, az zárva tart, így egy közepesben találtuk magunkat. És talán itt először tudtam a kultúrsokkot megfogalmazni, ami nem arról szólt, hogy valamiért frusztrált vagyok, hanem nagyon is konkrét dolgokról. Vagyis mire készülj, ha idegen kultúrába mégy?

Megérkeztünk a hotelbe, megnéztük a szobát, wi-fivel többe kerül, de kifizetjük. A wi-fi erősségét a szobában teszteltük, mielőtt kivettük, hogy érdemes-e rá áldozni, mert más országokban nem feltétlenül azt jelenti az internet a szobában, mint amit mondjuk az Európai Unióban, de még így is volt, hogy nem volt csatlakozás. Van meleg víz? Persze, hogy van! Oké, kivettük. Keressünk valamit enni, miután este 5-kor még csak egy kéttojásos rántotta volt bemnünk egy zsömlével. Semmit nem lehetett kapni, csak pizzát, hamburgert, és panírozott sültcsirkét hasábburgonyával. Hát, akkor mi már az utolsót választottuk. Az egyik étteremben menüként adták, levessel meg  gyümölcslével. Ezt rendeltük. Azonban azonnal jött a hölgy, hogy az ital az nem az, ami a képen, hanem kicsi, ha olyat akarunk, akkor rá kell fizetnünk. Henning először bosszankodott, mert átverést sejtett, de miután már két órája kerestünk valami értelmes kaját, amiről ki is tudtuk deríteni a gyorsbeszédű kolumbiaiaktól, hogy mi is az, szinte csak itt találtunk, mégis visszamentünk és megrendeltük. A hölgy nagyon kedvesen fogadott, mondta, hogy annyira szerette volna, hogy visszajöjjünk, biztos megéreztük.

Ha az ember kicsit benéz a színfalak mögé, akkor látja, hogy az emberek azért eszik ezeket a dolgokat, mert szegények. Mindent beraknak a fritőzbe, annál laktatóbb. Inni pedig kólát isznak, mert az olcsó.

Ugyanígy a hotel is. Éjjel melegítik a vizet, mert az olcsóbb, így eszükbe sem jut, hogy te este szeretnél fürdeni. Mivel a déli részen, a határközelben, ahol korábban a gerilla harcosok húzták meg magukat, a túrista olyan, mint a fehér holló, senki nem gondolkozott azon, hogy te, egyszer éjszakai busz, másnap pedig egész napos buszút, cipekedés és izzadás után le szeretnél tusolni. És ha igen, mi bajod a hideg vízzel 11 fokban. És itt most nem kézmeleg vízről van szó. Dehát fűtés sincs. Így este, miután visszaértünk az étkezős tortúrából, ott álltunk fagyoskodva a zuhanynál, meleg vízre várva. Mikor pedig nem jött, már nem tudtunk nyitottak maradni az új kultúra felé. Főleg, hogy a szomszéd országban, Ecuadorban mindig inkább csak 9-ig volt melegvíz. Végül annyit értünk el, hogy a recepciósok még órákon keresztül rajtunk gúnyolódtak a többi vendéggel együtt. 

Másnap aztán reggelizni indultunk a buszozás előtt. Mondtam már, hogy a  latinamerikai országokban mindent rizzsel esznek? Na meg levessel... Reggeli; leves, tojásrántotta rizzsel. Ebéd; leves, csirkehús rizzsel. Vacsora, ugyanaz, mint az ebéd. Hát mondanom sem kell, hogy már Ecuadorban is untuk ezt a gasztronómiai csodát. Két pincér kellett hozzá, de megértették, hogy mi a rántottát nem rizzsel szeretnék, és tá-táám, pontosan azt a reggelit kaptuk, amit megrendeltünk egy olyan városban, ahol arról, hogy a spanyolon kívül más nyelv is létezik, még sosem hallottak.

Caliba érkezve aztán sikerült az eddigi utunk második legnagyobb traumáját összeszedni. Taxit kerestünk, de az emberek nemhogy nem segítettek, hanem inkább tudomást sem vettek rólunk. Mindezt a hivatalos sorbanállás után, ahol majdnem fél órát vártunk már. Igyekeztünk beszélni a taxisokkal, akik azonban mind elküldtek minket, de a pillanatokkal utánunk érkező helyieknek azonnal nyitották az ajtót. A helyieket meg nem érdekelte, hogy azzal a taxissal épp mi tárgyaltunk. Már  legalább fél órája, órája álltunk ott, fáradtan, éhesen és szomjasan, amikor ugyan a helyi család látta, hogy mi tárgyalunk a taxissal, de simán beültek hozzá, aztán mikor megemlítettük, hogy ez a mi taxink lett volna, elkezdtek nekünk beintegetni, beszólogatni, hogy "fuck you, seggfejek" és menjünk oda, ahová tartozunk, de húzzunk el az ő országukból. Döbbenten álltunk ott, ezek lennének a kedves kolumbiaiak?

Az egyik fő ok, amiért Kolumbiába jöttünk, az egy srác, akit Cienfuegosban ismertünk meg. Ő hívott meg minket magához, tulajdonképpen, és mivel mindhárman érdeklődünk a fotózás iránt, meg is beszéltük, hogy majd csinálunk egy fotózós napot Bogotában. Mikor azonban írtunk neki, azonnal előbújt belőle az üzletember, így a kontaktusnak hamar végeszakadt. 

Értem én, hogy a mi spanyolunk nem túlfejlett az ő angoljuk meg nem is létezik, ezért inkább levegőnek néznek, de ez lenne egy segítőkész ország képe?

Azt is mondhatjuk, ez nem rasszizmus, ők csak a kedvük szerint dolgoznak, és nem volt kedvük velünk bajlódni a spanyolunkkal, esetleg a túrista városrészbe menni a nagy forgalom miatt. Rajtunk ugye, bőr-és hajszínünk miatt látszik, hogy nem helyiek vagyunk. Elképzelem, milyen lehet, ha valakinek ezt a mellőzöttséget kell megélnie egy életen át, és nem tudja lemosni magáról, mert más a bőrszíne, vagy mert látszik rajta a szexuális irányultsága, esetleg a vallása. Muszlim menekült Magyarországon. Vagy hallatszik az akcentusa. Mint egy magyar migránsnak Angliában. És azt, ha mindez a hazájában történik vele, ahonnan még elmenni sem "tud". Senkinek nem kívánom ezt a mellőzöttséget, hogy felőlük meg is dögölhetsz, ők nem szolgálnak ki, a helyiek meg még egyet rúgnak beléd. Takarodj haza, ahonnan jöttél! Itt nemkívánatos vagy! Milyen jól esik ilyenkor egy kéz, amelyik a kezed után nyúl és segít! Segítsük egymást és értsük meg, hogy ha a másik már a sok rossz élménytől begubózott és töviseket eresztett! Higgyük el, mi sem lennénk ezzel másként!