Madridban az átszállás éppencsak sikerült. Amikor leszálltunk Frankfurtban, sokat várt a gép, míg be tudott állni a reptéri parkolójába. Folyton az járt a fejemben, hogy ok, ha már úgyis a reptéren vagyunk, rögtön meg is válthatjuk a jegyet tovább, mindegy, hová.
Egy barátunk, Holger hívott meg magához. Másnapnestére pedig a csomagjaink is megérkeztek. Az autót egy-két napon belül be tudtuk jelenteni, addig pedig Thomas adott kölcsön egyet, hogy meg tudjuk látogatni Henning anyukáját a kórházban. Lakást 5 nap múlva találtunk is. Beköltözni október elsejétől lehetett. A betegbiztosítással már megküzdöttünk, de sikerült. Henning szeptember elsejétől újra munkába állt én pedig a hazautamat szerveztem. Elkezdtem egy life coahing tanfolyamot, emellett beiratkoztam a courserán mindenféle programozói kurzusokra, és szeptember közepétől elkezdtem egy gyakornoki állást is egy reklámcégnél. Emellett pályázgattam és szoros párbeszéd indult meg a munkaügyi központtal is, akik utalták a munkanélküli segélyt. Felpörgött az életünk. Hirtelen beszippantott minket a sok tennivaló.
Henninget a munkahelyén nagyon jól fogadták, és megkapta az időt és a nyugalmat, hogy bedolgozza magát. Én pedig fotózni tanultam, és képeket kidolgozni. Minden jól alakult, mégis rettentően feszültek voltunk. Beköltöztünk immár a saját lakásunkba és azt hittük, jobb lesz. Lassan úgy éreztük, el kell innen menekülnünk, fel az első repülőre. Sokszor azt gondoltuk, ilyen megpróbáltatást még nem kellett túlélnie a házasságunknak. Végigcsináltuk a pakolást, az esküvők szervezését, az egész utat, egy évig minden nap együtt, és most, ezt itt nem fogjuk együtt túlélni.
Míg egyszer csak megértettük.
Post Travel Depression. Vagyis az utazás utáni depresszió kerített minket hatalmába. Sokan arra panaszkodtak, hogy egy hosszú út után nem érti őket a környezetük, mi azonban ezt nem tapasztaltuk. Nálunk más volt. Mi nem értettük magunkat. Minden ment, mint a karikacsapás, mi mégis frusztráltak voltunk. Emellett sokszor úgy éreztük, mintha a "nagy kaland", az élet értelme már a hátunk mögött lenne. Mintha nem is tervekkel érkeztünk volna vissza. Mindent olyan egyhangúnak és unalmasnak éreztünk. Nekem a visszaérkezés olyan trauma volt, hogy az egész út hirtelen az álom kategóriába került. Nem voltak emlékeim. Nagyon sokáig nem. (Milyen jó, hogy blogot írtam!) Folyton a saját szemünkre hánytuk, hogy miért nem tudunk hálásak lenni és a jövőbeli álmainkra koncentrálni, mint az út vége felé? Folytonos haragban voltunk magunkkal, hogy nem úgy reagáltunk, ahogy kellett volna. Az önmagunkkal tartott harag, egymással is haragot szült, és nemcsak egymástól kezdtünk eltávolodni, hanem bizony magunkkal szemben is csak a "funkcionálás" maradt. Mi történt?
Először is, biztos van annak valamilyen biológiailag negatív hatása, hogy az ember egy hihetetlen ingergazdag, minden nap újat tanító környezetből egy relatív ingerszegény, rutinokkal behatárolt életbe érkezik vissza. A másik pedig, ami szerintem a legfőbb tényező, a kontrollvesztés állapota. Az úton ott alszol, ahol akarsz, azt csinálsz, amit akarsz, oda mégy, ahova akarsz, azt eszel, amit akarsz. Hirtelen minden döntés a te kezedbe kerül. Úgy érzed, ura vagy az életednek. Ha valahol nem tetszik, másnap tovább mégy. A célt te tűzöd ki. Aztán haza jössz. Hivatalok mondják meg hirtelen, mit szabad és mit nem. Feleslegesnek tűnő és felettébb kényelmetlen procedúrákon kell magad keresztülpréselni. Lakásod akkor lesz, amikor valaki kiköltözik. Ha nem tetszik valami, nem tudsz tovább költözni. Ha rosszul választottál, mert az volt a leghamarabb elérhető, akkor nem nagyon ugrálhatsz egyik napról a másikra. Munkakeresésnél el kell fogadnod, ha nem minden úgy alakul, ahogy szeretted volna. Az életed kiesik a kezedből. Az álmok messze sodródnak és az ember abban is elkezd kételkedni, hogy az az erő és önrendelkezés, ami az út során végigkísérte, valóban ott van-e még.
Azt kell, hogy mondjam, sokáig analizáltunk a helyzetet, mire megfejtettük. Aki azt mondja, hogy neki ilyen érzései sosem voltak egy hosszú út után, az hazudik. Hazatérni, letelepedni nem egyszerű. Idővel azonban beindulnak a dolgok, az embernek is mét vannak választási lehetőségei és érdekes tulajdonságokat is felfedezhet magában, amik addig nem voltak jelen.
Ez például egyfajta nyugalom. Fontos és nem fontos dolgok jobb megkülönböztetése. Az ember rájön, hogy irdatlan mennyiségű tárgyát tudná még mindig eladni, mert minek. Kipakolni is fárasztó. Azok után főleg, hogy egy évig elég volt egy hátizsák is. Emellett megszállja egy megfoghatatlan magabiztosság. Van helyem a világban. Része vagyok. És ezzel egy fajta lazaság is. Nem kell semmit túlizgulni. Én ezt a legjobban az állásinterjúkon tapasztaltam. Sokszor éreztem őket inkább kihívásnak, mint nyűgnek. Szívesen mentem, hogy megnézzem, mit tud nekem az a cég kínálni és én hogyan tudok beilleszkedni a profiljukba. Ennek ellenére tudtam, bármilyen állást is kapok, semmi nem állhat az álmaim útjába. Meg fogom csinálni, ha kell egyedül is.
Ami nekem nagyon sokat segített, hogy elkezdtem életvezetési tanácsadást tanulni. Ez segített megérteni az utazás utáni depresszió miértjeit is. Mindig is érdekelt a pszichológia, a minőségi életvezetés, egy ilyen kurzus pedig nem csak privát, de szakmai életben is tovább vihet, ha mondjuk az ember vezetői szintre szeretne lépni. De engem mindig az motivált, hogy az embereket magam körül boldognak lássam. Mert ha mindenki boldog, akkor nincsenek háborúk, a véleménykülönbségeket el tudjuk fogadni, nem mások, hanem a magunk életével foglalkozunk, nincs irigység sem és nem tesszük tönkre egymás életét. Talán egyszer majd, mindazt, amit megtapasztaltam és megtanultam arra fordíthatom, hogy segítsek másoknak megtalálni a saját boldogságukat.
