Utószezon a Maldív szigeteken. Esik. Monszun van. Magyarországon is láttam már ilyet, csak ott nyári zápornak nevezik. Szeretem az ilyen nyári záporokat. Itt is meg otthon is. Meleg van, az idö nem hül le. A terszon eszünk. Csend van és béke. Szeretem ezt a csendet, A tömeg hiányát. Már nagyon rég nem volt csend.
Az elmúlt fél év megállás nélküli munka volt. Két esküvő és egy világ körüli út megszerzése. A munkahely után tovább dolgozni, csak otthon. Bútorokat cipelni, kartonokat pakolni, iratokat intézni, fotósokat hívogatni, djt keresni, éttermeket bejárni stb. Az utolsó hétfő reggel fél 6-kor keltünk és akkor kezdtünk pakolni, addig nem volt idö. Még a lakás nem volt teljesen kitakarítva. 10:55-kor tettem le a felmosó rongyot, 11-kor jöttek kulcsátadásra. A főbérlő még bepróbálkozott néhány fenyegetőzéssel, nem is ő lett volna, ha nem teszi. Kijelentkeztünk, feladtuk a postát, kijelentettük a kocsit, pénzt váltottunk és fagyiztunk. Megváltozott valami, mert már volt idönk fagyizni. Nem csak a még ide kell menni, ezt kell csinálni, annak kell eleget tenni.
Sokan kérdezték az út elött, izgulunk-e már. Nem. Nem értették. Én is nehezen értettem volna, de a tény az, hogy annyi dolgunk volt, olyan sokmindenre kellett koncentrálni, hogy nem is fogtuk fel. Még nem volt ott a lélek. De a jó az, hogy most nem csak 3 hétre megyünk, nem kell rögtön felfedező módba kapcsolni.
Szombat este Meaurice-nak volt szülinapja. Beugrottunk a takarítás közepette megköszönteni. Tavalyról ismertünk egy srácot, aki elmesélte, hogyan esett át a Dengue lázon. Kicsit bepánikoltam. Eddig minden ország Dengue fertözött volt, ahol voltunk, de sosem fújtuk be magunkat szúnyogriasztóval, és nem volt semmi, csak bazi sok szúnyogcsípés. Igaz, mindig a lehetö leghüvösebb hónapban mentünk, ami még a száraz évszakba esett.
Mikor megtudtuk, hogy Qatarban át kell szállni, nézegettem, merre repülünk majd. Egyipom és Szaúd-Arábia fölött? Csak nem visznek Törökország, Szíria vagy Irak, Irán fölé... pedig de. Legalább Törökországból Iránon át jöttünk, de az előre bejelentett útvonal máshogy nézett ki, Bagdadon át. Amikor megláttam az útvonalat, egész végig úgy éreztem, csak a sors kezében vagyunk, hogy ne történjen olyasmi, mint Ukrajnában. Amíg ezek felett az országok felett repültünk, elképzeltem, hogy mi mehet végbe odalenn. Lőnek. Nincs víz. Nincs élelem. Nincs remény a javulásra. Minden nap poros levegő, halottak. Fürdeni nincs hol. Járványok ütik fel a fejüket a temetetlen testek és az elhordatlan hulladék miatt. Beteg emberek. Testük megcsonkítva puskagolyólytól vagy robbantástól, fekszenek a kórházban. Áram alig van. Higiénia semmi. Vérátömlesztés? Örülj, hogy még élsz. Hirtelen nagyon megfájdult a szívem ezekért az emberekért. Akik ott lennt ki vannak szolgáltatva a sorsnak. Mint én ott fenn. Csak fent béke van. Filmeket nézünk, eszünk-iszunk. Vajon a Malajziai járaton is így volt? És aztán? Vajon az emberek éreztek valamit abból, hogy szétszakadt a gép? Félek. Legalább másfél órán keresztül cikáznak a fejemben a gondolatok. Nem tudok elaludni, pedig alig aludtam az elmúlt napokban, és késő is van.
A sors úgy tett le minket gondoskodó kezéböl, ahogyan felemelt. Dohában 35 fok volt éjfélkor. Poros levegö. Mondtam már, hogy szeretem a monszunt? Kitisztítja a port a levegöböl.
A Maldív szigetek gyönyörüek felülröl. És nem csak felülről. Most a strandon ülünk. A víz meleg az idö párás. A nap nem vág ránk, az égen bárányfelhők tanyáznak. Remek idő egy kiadós leégésre. Nyakra-főre esszük a gyümölcsöket, halakat és isszuk a banános shaket. A banán elképesztően finom itt. És a mangó! A hotel kiváló. Tiszta szoba, wellness tusolóval. A légkondícionálót is úgy állították be, hogy ne érezd, ahogy fúj, ne legyen túl száraz és hideg a levegő. A személyzet iszonyú segítőkész. Pincérünk Bangladeshből való. 5 éve hagyta ott a családját, hogy innen pénzt küldhessen haza. A fia most lett iskolás. Skyperól ismerik egymást. Félve vallja be, hogy ő muszlim. Látja rajtunk, hogy ez nem vált ki belőlünk ellenérzéseket. Nekünk ő ember.
Monszun van. Csend. Az utcákon helyiek. A hotelek szinte üresek. Tél van.
14 órarepülőút után az első nap 15 óra alvás következik. Este 6-kor aztán be is sötétedik. Jönnek az első barátok, hogy, na, milyen? Küldjetek képeket. Eddig persze csak aludtunk. Néha azt gondolom, azt hiszik, nem is élvezzük. Ez nem egy nyaralás, ez egy év. Kell legyen csendes pihenő is, különben az ember az utazásból is kiég. Mindig csak menni, látni, csinálni nem pihentet. Mi most pihenünk. Kipihenjük az elmúlt fél év zajos erőfeszítéseit. Csend van, béke és nyugalom. Alszunk, eszünk és ülünk a strandon. Ilyen sem volt még, hogy ilyen inaktívak legyünk. Pedig jó. Kell. És lassan jön a felfedező-kedv is.
A monszun egyetlen hátránya, hogy ha nincs szél, akkor sok a szúnyog. Hiába kenjük, fújjuk magunkat szúnyogriasztóval, tele vagyunk csípésekkel. Szúnyogháló alatt alszunk. Tegnap mégis megcsípett félig egy speciális szúnyog, az egyiptomi tigrisszúnyog. Ö arról híres, hogy a Dengue lázat terjeszti. Rögtön megismertem, mert fehér pöttyös a potroha. Elzavartam, de egy kicsi csípés ott maradt és viszket. Ha fertözött volt, akkor most én is az vagyok. 4-10 nap a lappangási idö. Jók az esélyeim, 3 hónapja volt az utolsó Dengue eset. A helyiek csak legyintenek, a Maldív szigeteken se malária se Dengue, se Sárgaláz. Most várjuk a sors válaszát. Közben 15 órákat alszunk, strandolunk, jókat eszünk és sokat kártyázunk. A Dengue ellen tenni már úgysem tehetünk. Ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak. Pont, mint bárhol máshol a világon. Csak itt ez jobban tudatosul.
