Minden országnak meg vannak a maga furcsaságai, pl. a thailandiak a mozifilm kezdete előtt felállnak és műsort a király nagy tetteiről 1 percben, a szingapúriak meg az utcán szólnak oda, hogy Isten hozott. De kétség kívül az egyik legfurább és igen kellemetlen dolguk az, ahogy a határátkelést intézik.

 Malajziában mindenhol azt hallottuk, mindegy, melyik buszra szállsz fel, a határ túloldalán kell majd a megfelelőt kiválasztani. Emellett még azt is mondták, hogy csupán másfél ringitbe kerül. Nos, ez mind igaz, ha csak a határig mégy. Viszont ki az, aki csak a határig megy? Még akkor is, ha Szingapúr csupán egyetlen város. Persze, hogy a túristák a városközpontba akarnak menni! Oda viszont csak egy busz megy, amire nem szállhatasz fel, csak akkor, ha a megfelelő jegyet vetted meg.

Nos, mivel mi a malájokra hallgattunk, meg arra, mennyit veszítenénk a ringit szingapúri dollárra való váltásánál, bevásároltunk mindenféle tartós élelmiszert, mivel Szingapúrban az étel nagyon drága, alig hagyva ringitet. A határon aztán koppantunk, mert nem volt elég ringitünk, hogy még egyszer kifizessük azt az utat, aminek a felét már megtettük és kifizettük, ATM pedig nem volt a közelben. A busz vagy egy órát váratott magára, és mindez csak azután derült ki. Szóval várhattunk megint a 30 fokban a nagy cuccokkal egy buszra, amiről fogalmunk sem volt, hová visz. 

Miközben elégedetlenségünknek adtunk hangot, az egyik mellettünk álló oda szólt, hogy hát igen, Szingapúrba nem olyan egyszerű bejutni, mint Németországba. Gondolom, hallotta, amikor németül beszéltünk. Ezután hozzátette, hogy itt azonban nem is robbantgatnak terroristák - utalva ezzel a párizsi merényletekre, amik kb két nappal azelőtt zajlottak le. Mindezt gúnyosan nevetve. Eltekintve attól, hogy nem a szigorú határőrökkel volt problémánk, hanem a tömegközlekedéssel, a tahóság világbajnoki címét egyhangúlag azonnal neki szavaztuk. Én azért odaszóltam neki, hogy jól szórakozik-e olyan országokon, amelyek háborús menekülteken próbálnak segíteni, még gúnyosabban felelte, hogy azok nem menekültek, hanem terroristák. Attól, hogy a következő napokat ne a dutyiban húzzam le, Henning mentett meg, mert elvonszolt onnan. Szerencsére, mert majdnem behúztam egyet ennek a tahónak. Pedig azt hittem, Szingapúr annyira überfejlett, hogy mentes az ilyenektől, de megnyugtató, hogy itt is működik az intelligencia természetes eloszlásának törvénye, így egy szabály már van is, amiben van némi rutinunk. Ha így nézzük, a világ kultúrái nem is térnek el egymástól olyan nagyon.

Mikor végre sikerült elérni a városközpontot már beesteledett. Hatalmas felhőkarcolók elegánsan kivilágítva magaslottak fölénk. No lám, nem is kell Grand Canyonig menni, hogy az ember porszemnek érezze magát ;). A lényeg, beleszerettünk Szingapúrba.

Szállást ismét AirBnBvel találtunk, hiszen Szingapúr amilyen kicsi, olyan drága. Csak amikor megérkeztünk a condóba, akkor akadt el a lélegzetünk. Szó szerint, mivel a három kínai a konyhában leégetve szerette a vacsoráját, és a szagok a lakás egyetlen zugát sem kímélték. 5 szoba volt és mindegyikben legalább két ember. A mellettünk lévő szoba lakóinak csak a hangjukat ismertük meg, nem mertünk bemutatkozni, mert a hangok alapján korhatáros filmet forgattak. Másik szomszédunk egy latin házaspár a kislányukkal. Emellett volt még egy szoba, de a lakói nem akartak barátkozni, illetve a miénk. Se tányérok, se poharak, evőeszközökről ne is beszéljünk, sehol nem volt hely leülni, ellenben minden koszos volt. Káosz uralta a túltömött hűtőt, csakúgy, mint a ruhaszárítót, hiszen a mosógépért már időpintot kellett foglalni. Henning a földön aludt egy matracon, ha kihúztuk az ágyat, épp annyi helyünk volt, hogy a cuccaink még befértek a szobába. Sebaj, az ablakból az ígéretesnek kinéző úszómedencére láthattunk ki, és megtaláltuk a lakás egyetlen pontját, ahol a jó illat húzta meg magát.

Henninget itt láttam először igazán elégedetlenül. Gondolom félt, hogyha a hűtő ennyire tele van, hova pakoljuk majd a sörét. 

Az alvásminőség azonban szuper volt. Hajnal 5-ig. Akkor ugyanis a kínaiaknak eszébe jutott, hogy mosogatni kéne. Ezt ugyanolyan hangzavarral és ajtócsapkodással tették, mint amilyen szaggal előző este főztek, úgyhogy fel kellett kelnem. És tudjátok, Bud Spencertől, milyen az, ha ballábbal kel, nos nálam is hasonló volt.

Mire megint elaludtunk volna, felsírt a szomszédban a kicsi. Reggel 8 volt. Na itt döntöttük el, hogy menekülőre fogjuk, kerestünk másik hosztot, ahol a hoszt ott is lakik, összepakoltunk, felmondtuk a szállást és nekivágtunk az ismeretlennek. 

Útközben az emberek, akik mellett elhaladtunk, mind "Isten hozott Szingapúrban"-t kiabáltak utánunk jókedvűen. Ekkor már tudtuk, megérkeztünk az igazi Szingapúrba.