Hawaii, Big Island. A leghíresebb, ami itt található az a Volcano Nemzeti Park. Mi is emiatt jöttünk. Azonban miután bejártuk, még mindig volt egy álmunk, folyó, izzó lávát látni. Mivel volt egy kitörőben lévő vulkán, de nem lehetett oda menni hozzá, reméltük, hogy talán egy helikopternek lehet erre engedélye.

 Egyszeri és megismételhetetlen élmény a Volcano Nemzeti Park felülről. Mivel még sosem ültünk helikopterben, és nem is volt olyan drága, mint Ausztráliában vagy Új-Zélandon, helikopterezni akartunk. A baj csak az, hogy Hawaiion ez nem veszélytelen, szinte minden helikoptertársaság elkönyvelhet halálos zuhanást, a Blue Hawaiian, ami pedig annyira hirdeti magát, minden évben kb 5-10 halálos kimenetelű balesetet mondhat magáénak. Egyetlen kivétel a Safari Helicopters, aminek a gépeit öreg és csúnya(??) veterán pilóták vezetik és maguk a gépek sem néznek ki olyan futurisztikusan, mint a Blue Hawaiian, de még egyetlen balesetük sem.

A felszállás előtt 30 perccel ott kell lenni. Ekkor ismered meg utitársaidat és a repülőkről is ismert biztonsági intézkedéseket, veszély esetén. Utitársaink egy házaspár voltak a hétéves kislányukkal. Csehországból érkeztek, 13 éve éltek itt. Ahogy beszédbe elegyedtünk, rögtön kiderült, hogy világ körüli úton vagyunk, és a couchsurfing hallatán azonnal meghívtak magukhoz. Los Angelesben laktak, ahová érkeztünk és ahonnan az amerikai utunk végével tovább indultunk, ezért nem csak az új barátoknak örültünk nagyon, hanem annak is, hogy volt hová mennünk, mert a couchsurfing megint nem hozott eredményt.

Emelkedett hangulatban szálltunk fel, habár én féltem egy kicsit az elején. Azt hiszem, a Paradicsom Meghódítását játszották. Elrepültünk erdők és házak fölött, néha pont egy vihar kellős közepén át. Alattunk a hegyoldalban kidőlt fák, kihűlőben lévő lávafolyam ölelte őket körül. Néhol még izzot. Repültünk a füstölgő kráterhez, ami egyébként még nem is a Nemzeti Park területén volt, hanem magánterületen. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy helyen alattunk kitört a vulkán, izzó, narancssárga anyagot hozva fel a föld mélyéből. Sokáig kerülgettük a hihetetlen látványt, maga a pilóta is azt mondta, hogy 20 perccel ezelőtt volt itt és akkor még nem volt semmi. A kráter mellett egy másik árok is volt, a mélyén néhol izzó, fekete lávával. Úgy bugyogott, mint a bográcsban a leves. A Nemzeti Parkra már nem is maradt idő, olyan sokáig bámultuk a hihetetlen jelenséget, és habár kezdetben egyedül voltunk, a végére két másik helikopter is körözött velünk együtt. Én teljesen meg voltam hatódva, nem is mertem remélni, hogy ilyesmit látunk majd. A természet hatalmas. Utoljára az Iguazu vízesés fölött állva éreztem ezt. Gyorsan meg is vettük a videót leszállás után, és alig tudtuk elhinni, hogy ez velünk történik.

A Pu'u'Ō'ō, nem mindennapi nevet viselő vulkán tört ki.

Mivel még alig volt dél, a Sziget északi részére indultunk, hogy megnézzük a Valley of the Kings-et, vagyis a Királyok Völgyét. Az út Hilo városától nagyon szép volt, végig az óceán partján vitt minket. Pálmák és mélykék hullámok az egyik oldalon, a Mauna Kea vulkán a másikon. Mikor odaértünk, sajnálattal vettük tudomásul, hogy nem lehet bemenni a völgybe, mert az ottani polinéz törzsek tulajdonában van. A kilátás azonban így is hihetetlen volt az óriás zöld sziklafalakra. Ebben a hihetetlen környezetben nézhettük végig a naplementét. 

Ezek után ismét a sziget közepe felé vettük az irányt, hogy felmenjünk éjjel a kb 3000 méter magasan lévő csillagvizsgálóba, ami a Mauna Kea oldalába volt felépítve. Az út hosszú volt és az idő sem épp barátságos, de mikor odaértünk, tisztán lehetett látni a csillagokat. 3000 méter magasságban persze minden téli cuccot magunkra kellett vegyünk, hogy ne fázzunk, de megérte. Kb 10 hatalmas teleszkóp volt fellállítva, mindegyikbe belenézhettél, teljesen ingyen. Nekem a Szaturnusz és az egyik holdja tetszett a legjobban, habár csak pontok meg körök rajzolódtak ki a messzi sötétségben. Forró italt is készítettek a fázóknak, az épületben pedig filmeket vetítettek a csillagászatról. Mi is beültünk egyre, ami a nagyra nőtt fekete lyukakról, azok kialakulásáról, energiamezejéről és átjárhatatlanságáról szólt. 

Mikor aztán már mi is rendesen átfagytunk, elindultunk visszafelé a kocsihoz. Az út Konába vezetett vissza, ahol másnap életünk két legdrágább, ám sajnos minőségben messze elmaradó, merülését teljesítsük. 

Elsőként, a Big Island az egyik hely azon kevesek közül a világon, amely olyan gazdag planktonokban, hogy este, mikor a lámpafény hatására ezek összegyűlnek, köréd jönnek az ördögráják és órákig táncolnak neked a lámafényben. Ezt néztük meg, és habár csak egy ördögrálya jött elő, míg a Maldív Szigeteken egy nap kilencet is láttunk, ráadásul kb 200 búvár ült a tábor"lámpa" körül, felettünk pedig ugyanennyi sznorkellző úszkált, az ördögrályák mindig feledhetetlen élményt nyújtanak. Nyugalmasan, szinte repülnek a vízben, kicsit Aladdin repülő szőnyegére emlékeztetnek. 

Az éjszakai víz azonban más furcsa lényeket is rejt. A planktonok és mindenféle vízi élőlények, amelyeket vonz a lámpád fénye, sokszor fluoreszkálnak a sötét vízben, vagy van, hogy a lámpád fényének segítségével beléjük látsz, és meglepetésedre a szivárvány minden színében pompáznak. Hihetetlen élmény! Ekkor értettem meg, milyen jelentősége is lehet az éjszakai merülésnek.

A hajnalba nyúló víz alatti party után már csak egy kívánságunk nem teljesült: a vad delfinekkel úszás. Már megpróbáltuk egyszer a two-steps strandnál, de a hullámok túl nagyok voltak. Aznap délben, miután felébredtünk az esti búvárkodás után, így megint leautóztunk erre a strandra, majd rögtön be is úsztunk az öbölbe. Ugyan a helyiek azt jósolták, hogy délután már nem lehet delfineket látni, de mi meg akartuk próbálni, mert másnap délben vissza kellett adnunk a kocsit és kettőkor indult a gépünk vissza Oahura. A víz olyan hideg volt, hogy már 10 perc után elzsibbadtak a végtagjaink. Viszont tiszta volt és az öbölben rengeteg színes trópusi hal vett körül minket. Mivel a békalábak túl sok helyet foglaltak volna el a hátizsákban, csak a búvármaszkot és a sznorkellt hoztuk, hogy bérlés nélkül is bármikor meg tudjuk lesni, hogy mit csinálnak a helyi halacskák. Azonban, ahogy a helyiek megjósolták, delfineket nem láttunk.

Másnap korán keltünk. A levegő még hideg volt, így mi el sem tudtuk képzelni, hogyan mehetnénk be a hideg vízbe. A helyiek javasolták, hogy vegyünk fel egy pólót. A hullámok azonban még mindig riasztóak voltak a köves, sziklás parton. Sokan már kajakokkal vagy sznorkellezve beúsztak, tőlünk kb 100-200 méterre, amikor hirtelen megláttuk a delfineket. Fel-le merültek, majd az egyik kiugrott a vízből és megpördült a tengelye körül. Újra és újra. Ekkor már nem érdekelt minket, hogy hideg-e a víz, vagy nagyok-e a hullámok. A partról a nagy hullámokat számolva megjósolható volt, mikor jön kisebb, és egy ilyennel szinte beugrottunk, majd hagytuk, hogy befelé szívjon minket az öböl. Meglepetésünkre, a víz sokkal melegebb volt, mint előző nap. Úsztunk befelé, mikor hatalmas szürkés sziklát fedeztem fel a tenger mélyén. Először azt hittem, korallzátony, azonban, ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy a vízfenéktől majdnem a felszínig érő szardíniahadba botlottunk, amik lentről kavarogtak felfelé. Megfeledkezve a delfinekről, alámerültünk, élveztük, ahogy a szürke "sziklafal" átformálja magát. Persze, megfordult a fejemben, hogy ha ezek itt vannak, akkor a cápák sem lehetnek messze, de gondoltam, legalább van nekik rajtunk kívül is mit enni. Boldogan úsztunk tovább, míg egyszer a mélyben feltűnt egy hosszú árnyék. Majd mellette pár méterre még három; két kisebb és egy nagyobb. A vízfelszín felé tartottak. Mivel a többieknek békalábaik voltak, én pedig csak a jó úszótechnikámra és az izmaimra tudtam hagyatkozni, simán leköröztek és elüldözték előlem a delfineket. Újra és újra. Mégis bámulatosak voltak ezek a végtelen intelligens lények. Megérezhették, hogy mit gondolok, mert egyszer aztán pontosan előttem merültek fel és úgy úsztak körbe, hogy csak az én közelemben legyenek, egészen sokáig. Persze, nem engedtek túl közel magukhoz, talán ezért is választottak engem; látták, ha megszakadok, akkor is tarthatják a laza tempójukat, mert én ugyan utól nem érem őket. Percekig úsztunk így, mikor én elfáradtam, ők meg lemerültek. Elindultunk hát vissza, mert még fel kellett érnünk Kona városába. A szardínia-fal mellett még meglepett minket egy hatalmas Barrakuda. Kisebb horzsolásokkal partot értünk, irány a kocsi és Kona.

A napon a kocsiban közben megszáradtak a fürdőruháink és seperc alatt a repülőgépen találtuk magunkat, amely visszarepített minket Oahu szigetére. Így történt, hogy minden, amiről csak álmodtunk, valóra vált Hawaiion.