A nemzeti parkok hetének közepén még 5 park volt, amit szerettünk volna megnézni, a Zion, a Bryce, az Arches, a Canyonlands és a Grand Canyon. Erre volt még öt napunk. Tudtuk, hogy nem akarunk átrohanni sem a parkokon, így éjszakába nyúló autókázások következtek. Ezt persze úgy sikerült túlélni, hogy amíg az egyikőnk aludt, a másik vezetett. Már Death Valleyben kipróbáltuk ezt, és nagy sikere lett mindkettőnknél.
Én nagyon gyorsan beleszerettem az új Toyota Corollába, ami olyan hihetetlenül keveset fogyasztott, hogy alig hittük el. Emellett elmondhatatlanul kényelmes volt az automata váltóval vezetni. Nem tudom, mit csináltak az elmúlt 8 évben ezen a téren, 8 éve vezettem ugyanis automata váltós kocsit, és utáltam. Most meg teljesen beleszerettem! Imádtam vezetni, alig vártam, hogy sorra kerüljek! Henning is nagyon élvezte, hogy végre ő is elmerülhet a tájban.
Mihelyt átértünk Nevadába, az árak körülbelül a felére estek. Nem maradtunk azonban sokáig, mert várt ránk Utah és a Zion Nemzeti Park. A térképen kinéztük magunknak, hová szeretnénk eljitni. Még be sem értünk a parkba, a vörös-fehér sziklák máris ámulatba ejtettek. Valamivel beljebb leparkoltuk a kocsit és megvártuk a buszt, hogy bevigyen minket a kanyon szívébe. Sajnos az a kanyon, ahová már csak gyalog lehetett bejutni, a Narrows, le volt zárva az áradások miatt, de már a buszút is gyönyörű volt. Kiszálltunk a végállomáson és elindultunk a Narrows irányába. A meredek falak az égig értek mellettünk és a sötét vöröstől a piroson át a fehérig, váltogatták egymást a színek. Néhol hatalmas fehér sziklafal bújt elő a sok sötétvörös között, mintha valami vallásos szentély lett volna. Másutt pedig színes kőoszlopokat vájt a víz a kanyon tetejébe.
Mikor újra a kocsihoz értünk, elindultunk a park másik kijárata felé. Hamarosan egy óriási boltív került elénk, ami inkább csak "vakablak" volt. Nemsokára egy alagúton haladtunk át, ami mögött megálltunk, és gyalog indultunk neki a platóra vezető útnak. Sziklákon csúsztunk-másztunk, fahídról néztünk le a lábunk alatti semibbe, sziklafalba vájt barlangon haladtunk keresztül, míg végül elénk tárult a hihetetlen panoráma. Fenn voltunk a kanyon tetején, onnan néztük a bővízű folyót, amely innen csak egy csík volt egy végeláthatatlan sziklafal alján.
Tovább indultunk. Már esteledett, mikor elértük a Bryce Kanyont. Egyszer csak azt mondja Henning, hogy egy rendőrautó, ami szembe jött, megfordult és valószínűleg utánunk jön. Lefékezett és megállt. Mögöttünk pedig a sheriff. Ajaj, ebből nagy baj lesz - gondoltuk. A visszapillantótükörben láttam, ahogy végigméri a Death Valley porában gazdag, valaha piros autót és magában azt kérdi, honnan csöppentek ezek ide? Ablak le, papírok előkészítve, mikor hozzánk ért, ránk mosolygott, és azt kérdezte, hogy vagyunk. Egy bizonytalan "jól" volt a válasz, ami inkább hangzott kérdésnek. Kérdezte, hogy mi járatban vagyunk itt, mire mondtuk, hogy a Bryceba igyekeztünk még naplemente előtt, minthogy nemzeti parkok hete van. Tudott róla. Megnézte a papírjainkat, majd szólt, hogy ne hajtsunk ilyen gyorsan, mert rengeteg öszvérszarvasuk (mule deer) van odafenn, és ha egyen áthajtunk, akkor annyi a szabadságunk könnyen rémálommá válhat. Megköszöntük és tovább mentünk. Jó, hogy szólt, mert alig mentünk 100 métert, hatalmas öszvérszarvas állt előttünk az úton. Szerencsére nagyon lassan mentünk. A Bryce Nemzeti Parkot épp kicsivel napsütés után kaptuk el. Gyönyörű volt. Mivel azonban úgy alakult, hogy visszatértünk ide, róla egy másik blogposztban írok majd.
Este el is köszöntünk a Brycetól, és az Arches-t vettük irányba. Örültünk nagyon, hogy a sheriff figyelmeztetett minket, mert az út széle itt is tele volt öszvérszarvasokkal. Előttünk valaki elütött egyet. Az állat hatalmas darabokban még ott feküdt az úton, alig bírtam kikerülni, hiszen sötét volt és nem látszott. 100 méterrel utána egy elhagyott autó állt, aminek ronccsá tört az eleje. Na, mi nem akartunk így járni.
Másnap reggel, a szokásos szívószálas kávéval a kezünkben - mert az amerikai benzinkutakon mindenhol így adják - beléptünk az Archesba, ingyen. Itt rengeteg boltív található, a dupla, az északi és a déli ablakok, a turette, a landscape és még nagyon sok másik. A napot azzal töltöttük, hogy bejártuk, amennyit csak a lábunk bírta. Hihetetlen formációk, bokorból kiugró vadnyulak, okkersárga boltívek vártak mindenütt.
Csordultig teltünk a mindenféle formájú boltívekkel, mikor a naplementével mi is elindultunk kifelé. Az egész napos gyaloglástól nagyon el voltunk fáradva, de még várt ránk a szomszédban a Canyonlands.
Nem sokkal később már egy plató tetején álltunk, ahonnan a völgyben kialakított cikk-cakkos, többréteges kanyonrendszert járhatta be a szemünk. Leírhatatlan volt ott állni a "piciny" folyó fölött és a naplementét bámulni.
Itt esteledett ránk a nemzeti parkok hetének utolsó estéje. Miután azonban a Canyonlands is annyira rabul ejtette a szívünket, mint addig mindegyik nemzeti park, úgy döntöttünk, itt maradunk, másnap pedig felfedezzük ezt a hihetetlen tájat töviről-hegyire.
