Az úgy volt, hogy ő kezdte.... én meg visszaütöttem.... Szóval vagyok én, Anna és van a barátom, Henning. Két gyengeelméjű, akik nem akarnak felnőni, akik kergetik az álmaikat, amíg lehet, és ki akarnak törni a mindennapok megszokott világából. Talán nem mindenki engedheti ezt meg magának, és igazából mi sem, ha azt, hogy az ember mit engedhet meg magának, köznapi értelemben vesszük. Mert ha az ember saját lakásra hajt, akkor ilyesmit nem engedhet meg magának. Mi

viszont meg akarjuk engedni magunknak és nem akarunk azzal törődni, hogy mi lesz holnap. Ahogy Anyukám mondaná, majd lesz valahogy, hiszen úgy még sosem volt, hogy ne legyen sehogy.

Mindig szerettünk utazni, jártunk már Tanzániában, Indonéziában, Mexikóban, Brazíliában és Costa Ricán. Mindig 3 hétre mentünk. Míg egy napon, ami pontosan a névnapomra esett, a párom egy hatalmas világtérképpel ajándékozott meg. Nagy nyüggel össze is szereltük, és feltettük a falra méghozzá a nappaliba a kanapé fölé.

Azóta ott lóg, de már nem sokáig. Időközben ugyanis kiderült, hogy ez az irdatlan, túlméretezett, böhöm térkép meg van átkozva (vagy áldva?). Megbabonázott minket és azóta sem múlt el az "átok" hatása.

Az első napokban csak nézegettük, mi hol van, ha hallottunk valamit a híradóban, gyorsan megkerestük a várost. Aztán egyre gyakrabban gondolkoztunk azon, hogy egy Ausztrália - Új-Zéland túrát valamikor muszáj lenne beiktatni. Persze Óceániával egybekötve, hiszen a repülőút nagyon drága ahhoz, hogy csak úgy ide-oda utazgassunk. Különösen, ha valaki fél a repüléstől, mint én, és ez azzal jár, hogy állandóan a különböző légitársaságok biztonsági rátáját bújja, és csak olyan gépre száll fel, ami 0,0-lal kezdődik. Ami persze nem segít sokat, de legalább drága. Nem arról van szó, hogy ez semmit nem jelent, de azt hiszem, a Germanwings katasztrófája után az ember nem lehet biztos semmiben. De térjünk el a félelmektöl, hiszen ezek arra valók, hogy legyőzzük őket.

Álmodoztunk tehát arról, hogy egyszer majd csak 80%-ban fogunk dolgozni, és nem a péntekeket hagyjuk ki, hanem egyben vesszük ki ezt az időt szabadságnak, az éves szabadságunkkal együtt, és akkor majd lesz 3-4 hónapunk arra, hogy bejárjuk ezt a vidéket. Aztán nézelődtünk, hogy de az USA is érdekelne minket. Na meg Dél-Amerika. És hova menjünk, ha csak 3-4 hónaunk van? Nem tudtunk dönteni. Lassan talán gyereket is szeretnénk, szóval egy-két éven belül egy hosszabb út már nem lesz opció.

Én nagyon elégedetlen voltam a munkahelyemmel, így egyik nap összeállt a fejemben, hogy tűnjünk el egy évre. Próbáltam Henninget is meggyőzni, aki azért húzódszkodott, de végül ráadta a fejét. Tudta, hogy nekem mennem kell, különben rámegy az egészségem, és ott akart lenni velem. Amire nem számítottam, hogy ő esküvőt is tervezett. Megkérte a kezem, én pedig boldogan mondtam igent.

Ekkor született meg a végleges döntés: összeházasodunk, és utána egy év alatt körbejárjuk a Földet. Erröl szól ez a blog, többnyire szülőknek és barátoknak, illetve mindenkinek, akinek van kedve, ha csak így a blogon keresztül is, részt venni ebben a nagy kalandban. Nem minden perc lesz élvezetes és örömteli, ezt tudom. Ez egy nehéz döntés. Az ember sokáig azt gondolja, hogy amíg dolgozik, biztonságban van. De igaz ez? Az ember kihajtja a belét, aztán befektet, tönkremegy a brókercég, felmegy a frank ára, nyugdíj úgysem lesz... szóval vagy eladom az életemet, az időmet a főnökömnek, egy "látszat" biztonság kedvéért, vagy pedig elkezdek élni, nemet mondani nagy cégek és profitok világára.

Mi most ezt fogjuk tenni. Hogy utána mi lesz? Ki tudja? De ki az, aki tudja, mit hoz a holnap?