Egyik esti sétán találkoztunk egy dél-tirolival, aki boldogan üdvözölt minket. Azt mondta, Cali szuper hely, Kolumbiában még mindent lehet. Ha Németországban lenne egy Chiva buli az utcákon (a Chiva egy nyitott rakterű kamion, széksorokkal), azonnal jönnének a rendőrök és betiltanák. "Itt mindent lehet"- mondta "csak arra kell vigyázni, hogy le ne lőjenek. Ezek ugyanis előbb lőnek, mint beszélnek". 

Döbbenetünket elrejtve próbáltunk mosolyogni és örültünk, hogy az előző esti taxis incidenst ilyen olcsón megúsztuk. Caliról azt olvastuk, hogy az egyik legveszélyesebb város Kolumbiában, mert motoros bandák garázdálkodnak a városban, akik körbefoghatnak és kirabolhatnak. Sőt, még a közeli ATM-hez is szívesen elkísérnek. Emellett az, hogy egy taxis el-, majd kirabol, sem ritka, de ezt már Ecuadorról is írták. A lényeg, mi nem akartunk áldozatok lenni, de valahol meg kellett állni egy kis időre egy háromnapos busztúra után. 

Megmondom őszintén, először féltünk kimenni az utcára, így pénz nélkül vagy a hotel vak kutyájával sétálgattunk. De hogyan döntöd el, mennyire veszélyes egy város, ha nem akarod azt a tapasztalatot megszerezni, hogy mi az, amit már nem tehetsz meg?

Egyszer pénzt kellett felvenni, így kimerészkedtünk a túristakerületből...hát az emberek úgy néztek, hogy nem tudtuk, hogy szokatlanok vagyunk-e vagy ki akarnak-e rabolni. Pont, mint a Fülöp szigeteken, ahol az emberek le nem veszik rólad a szemüket és mindenkinél két fejjel magasabb vagy. Kolumbiában csak egy fejjel, de magasabb vagy. 

A boltos néni minden este úgy fogadott, mintha csodaszámba mennénk. Hihetetlen mosoly, mintha a gyerekeit látta volna újra. Pedig, a hotel mellett lévő boltjában biztos nem mi vagyunk az egyetlen túristák, akiket lát. Az egyik étteremben, mikor megtudták, hogy magyar vagyok, a tulaj mondta, hogy Puskás, és hogy a magyarok most megint előretörnek, de még nincs magyar meze. Azt mondja, sosem találkozott még magyarokkal itt. Meghívott a házába, hogy járjuk körül. Mikor kifelé mentünk, németül beszéltünk, mire egy mellettünk elhaladó gyalogos odaszólt tört németséggel, hogy "Isten hozott Kolumbiában, érezzétek jól magatokat!". 

A hotelben általában európai önkéntesek dolgoztak, akik viszont azonnal vitték a nehezebbnél nehezebb csomagjainkat felfelé, befelé, és még kedvezményt is kaptunk az egyébként luxus szép hotelben. Az ablak kovácsoltvas keretes volt, színes üvegekkel, boltívvel, és az utca másik oldalán álló lámpa sárgás fényt vetett az ágyunkra. A padló festett kövekkel volt kirakva, a tusoló pedig szinte wellness, olyan hatalmas a tusolófej és olyan a víznyomás, hideg-melegvíz, hogy eldöntöttük, már csak ezért is megérte itt megállni, még akkor is, ha az ablak előtt végig futottak a rácsok kovácsolt vasból és a hotel előtt rendőr állt. A folyosón is színes kövekből állt a padló, kovácsoltvas lámpa lógott a szobákhoz vezető utakon, a főfolyosó pedig egy gyönyörű, ezer színben pompázó, esőcsepp alakú lámpával volt megvilágítva. Mintha egy élő, lélegző művészeti alkotásban laktunk volna. Nem is beszélve a tetőteraszról, ahonnan rá lehetett látni az egész városra!

És, mint a gyerek, aki egyre messzebb merészkedik a szülőtől, mi is egyre messzebb és messzebb mentünk a hoteltől. És láss csodát; ez a város tele van  művészeti alkotásokkal, falfestményekkel, a kisboltok teteje, a hullámos szélű terasz, ahol az emberek szívesen üldögélnek, mind-mind tele volt festve, igen magas színvonalon.

Tegnap este aztán a tetőteraszról hallottuk, hogy San Antonio főterén, vagyis az alattunk elterülö városrészben, zenés mulatság volt, így meglátogattuk. Hihetetlen hangulat volt; az emberek pörögtek, forogtak, mindenki az előtte lévőt utánozta, az elsők pedig a két tánctanárt. Mögöttünk egy másik tánccsoport saját koreográfiával állt elő, mi pedig ha akartuk sem tudtuk volna leutánozni őket. Beszippantott minket a zene, a tánc és a hangulat, így nemsokára mi is a nagyobb tömegben találtuk magunkat, az előttünk táncolók lábait figyelve. Nem is ment rosszul, de a lényeg, nagyon jól szórakoztunk! A helyiek velünk együtt nevettek, ha kicsit esetlenebbek voltunk, biztattak, örültek a bátorságunknak, hogy beálltunk közéjük táncolni. Mert bizony itt is egy fejjel magasabbak voltunk a legnagyobbnál. És szőkék.

Egy másik este felmentünk a közeli templomhoz. Hát nem hiszitek el, amit ott láttam: sörsátor, grill, zenekar, tánc, gyerekek, felnőttek, öregek, fiatalok, így ünnepelték a helyi szent napját. Pólókra nyomtatták a képét, amit aztán a vásárban eladtak. Mikor odamentünk, volt, aki gringózott, de sokan kezet nyújtottak nekünk, mintha csak a közösség részei lennénk, ami nagyon jól esett. Egy idősebb hölgy meg mikor látta, hogy tetszik nekünk a zene, odajött, átkarolta a vállunk, úgy biztatott, hogy menjünk táncolni. De én túl félénk voltam. Nem táncolt szinte senki, és a túristák jelenléte nagyon megosztja az embereket. De jó volt ilyen templomi mulatságot látni! Ennyi embert otthon csak karácsonykor látni a templomban! Tetszett a közösségformáló este.

Következő este megismételtük a "templomi" látogatást, és, habár azonnal feltűntünk és meg-megszólítgattak, csak jó élményekkel lettünk gazdagabbak.

El sem tudom mondani, milyen jót tesz néha egy kis csend, egy kis megállás. Esténként úgy örülök, hogy éjszakára nyitva hagyhatjuk az ablakot, nincs hideg, sőt! Az ablakunk úgy néz ki, mint egy temlom színes üvegekkel kirakott ablaka, a szobából pedig rálátni a városra. És ha ez nem lenne elég, pálmafák is suhognak nekünk a szélben, amitől aztán még jobban alszunk. A város felől néha zene halk foszlányai érkeznek hozzánk a nyitott ablakon át, pont úgy, mint a sárgás lámpafény, amely be-bekukucskál hozzánk és őrzi az álmunk. 

Egyik nap, egy év után, elmentem egy igazi latinamerikai fodrászhoz, hogy egy igazi latinamerikai frizurát vágassak magamnak. A beszárítás majdnem ugyanannyiba került, de most az egyszer meg akartam csináltatni a hajam! Hát, szépen formára vágta, de a beszárításnál szinte semmit nem tudott kezdeni a hajammal. Mivel semmi volume nincs benne, ő pedig valószínűleg nem a selymes, ám minden besütés ellenére tíz perc után magát kirúgó hajakhoz van szokva, a beszárítás katasztrofális lett. Itt nem szokás fixálni a hajat mindenféle hajlakkal. Így jártam.

Nappal olyan meleg volt, hogy inkább behúzódtunk a hotelbe. Cali városa amúgy sem olyan szép. Utólag már sajnálom, hogy nem mentünk el San Ciripóba, de valahogy nem volt rá motivációnk. San Ciripo egy kis falu a dzsungel közepén, nem messze Calitól. De Henning anyukája közben kórházba került, így minden nap elérhetőek akartunk maradni, sőt, a gyors hazaúton is elgondolkoztunk. Végül egy-két nap múlva jöttek a jobb hírek.

Egyik nap találtunk nagyon kedvezményes jegyeket San Andrés szigetére. Ez Nicaragua partjaitól 200 km-re fekszik, vagyis valószínűleg közelebb van Kubához, mint Kolumbiához, mégis utóbbihoz tartozik. Kerek 83€-t fizettünk a jegyekért fejenként, ami csak úgy volt elérhető, hogy az országot Kolumbiára állítottuk. A végén azt írta, csak COP pénznemű kártyát fogad el, de mi megpróbáltuk a miénket és elfogadta. Ne ilyedjetek meg tehát, ha nem kolumbiai peso alapú kártyátok van, próbálkozni kell, a kedvezmény pedig megéri!

Így hétfő reggel taxiba ültünk és kimentünk a reptérre. Megint egy sziget, ahol elég sokat kell fizetni a belépésért, 99000 COP-ot, ami olyan 30€. Fejenként. Nagy izgalommal szálltunk fel a gépre, hogy egy paradicsomi szigetre tegyen le minket, ahol kipihenhetjük az év "fáradalmait". Hihetetlen, de már csak két és fél hét van hátra.