Fotó: wikimedia
Elöször az elmúlt hetekben érintett meg a búcsú. A barátaim, családom, akik Magyarországon élnek, kezdtek el búcsúzkodni tölünk. Pedig mi még nem is éreztük, hogy hamarosan indulunk. Persze, az ember tudja, de valahogy az még olyan messze van, addig még annyi mindent kell elintézni, hogy még nem voltunk ott érzelmileg.
Emlékszem még jól, mikor Henning megkérte a kezem és eldöntöttük, hogy meglépjük a nagy lépést és körbejárjuk a világot. Tavaly november 4-én volt. Akkor azt mondtuk, az még majdnem egy év, addig még sok idö van. Lám, most hirtelen túl vagyunk az esküvökön, eljött ez a nap is, hogy az esküvönk már csak emlék. Olyan gyorsan történt, hogy nekünk igazából csak a fotók mesélnek, milyen is volt. Szóval eljött az esküvö napja, el is múlt, vagyis el fog jönni az indulás napja is. Már érzem, hogy megyünk.
Emlékszem, úgy 6 éves lehettem, mikor a Mátrából hazafelé indulva elkezdtem sírni. Szüleim nem értették, és megkérdezték, miért sírok. Azt feletem, hogy úgy érzem, soha többé nem fogom látni "a hegyeket". Akkor nekem még a Mátra volt az egyetlen "hegyek" a világon. Szüleim kinevettek, hiszen minden évben a Mátrában nyaralunk - mondták. Egy fél évvel késöbb édesanyám terhes lett az öcsémmel, mire ö kicsit nagyobb lett, hogy már tudtunk volna menni, már nem volt hely, ahova mehettünk volna. Soha többé nem láttam "a hegyeket"....
Most is van bennem egy ilyen érzés, hogy többé nem látom majd Weinheim "hegyeit". Itt viszont már örömmel tölt el ez a gondolat. Nem kell többé Bensheimba vonatozni, 8 sztrájkot egy évben belül megélni, egy olyan helyen dolgozni, ahol nem adnak hitelt a képességeimnek. Hogy valaha visszatérünk-e Heidelbergbe, még kérdés. Én - szívem szerint - nem tenném. Weinheim "hegyei" gyönyörüek a napfelkeltében, ahogy a nap elsö sugarai végigsimítanak rajtuk, a völgyben pedig még felhök és köd lengedezik, minden reggel ezt látom, ahogy a korai vonat átsuhan a tájon. Én ott ülök benne. Nézem az eget, jönnek-mennek a repülök, én pedig mindig arra gondolok, mikor jön el a nap, hogy mi is egyen ott ülünk majd és fentröl nézzük Weinheim "hegyeit".
Ma már tudom, hogy nincs ilyen, hogy nem látom többé. Nem látom, ha nem akarom. Talán ezért is nincs bennem a szomorúság. Talán kicsit felnöttebb lettem, megtanultam elengedni azt is, ami szép volt, de már vége, örülni annak, hogy megtörtént, és megtanultam elfogadni, illetve örülni annak, ami a helyébe jön. Eddig minden országba szerettünk volna vissza menni, ahol eddig voltunk. Minden ország gyönyörü. De az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Az embert az emlékei húzzák vissza, igazából ezeket az emlékeket akarja újra megélni, de a következö látogatás nem a megszépült emlékeinkre épül, nincs már ott a "még sosem voltam ott, milyen lehet" érzése, ezért az nem lesz ugyanaz. Emellett pedig a világnak még annyi gyönyörü pontja van, amit látni érdemes.
Egy év, olyan hosszúnak tünik. Az otthoniaknak azt mondtam, gondoljátok azt, hogy otthon, Németországban vagyunk. Henning szülei kevésbé akarják elfogadni, hogy elmegyünk, így még az is lehet, hogy az utunk elött már nem tudunk találkozni velük. Annyira teleszervezték, elutaznak ide-oda, mintha a búcsú megúszásával vagy halogatásával halasztódna az út is. Nem is akarok arra gondolni, milyen lesz egy év után megérkezni, vissza, a csendbe, az esöbe. Újra beilleszkedni. Vajon milyenek leszünk mi?
Búcsúzunk. Búcsúzunk a lakásunktól, a közös kis fészkünktöl, ami már nem emlékeztet arra, ami korábban volt, hiszen majdnem üres. Búcsúzunk a családunktól és a barátainktól, és csak remélni tudjuk, hogy mindenkivel találkozunk még, amikor visszajövünk. Hogy mindenkinek elmesélhetjük, mi és hogyan történt. Hogy az emberek megvárnak a szeretetükkel, mintha csak egy hétre mentünk volna. Amikor az ember az egyik oldalon ajtókat nyit, a másikon ajtókat zár maga mögött. Én mindig igyekeztem többet kinyitni, mint becsukni. Egyik nem létezhet a másik nélkül. Most muszáj becsuknom bizonyos ajtókat, hogy másokat ki tudjak nyitni. Az élet folyamatos elengedés.
Amikor egy kisgyerek elindul, egyre távolabb és távolabb megy a számára fontos központtól, a szüleitöl. Én már 9 éve kicsit nagyobbra írtam ezt a kört, most pedig talán a legnagyobb sugarúra fogom, amit csak el lehet képzelni. Kedves családom és kedves barátaim! Arra kérlek Titeket, örizzetek meg minket a szívetekben egy évig, amikor majd újra találkozunk! Gondolunk Rátok, nagyon fogtok hiányozni! Nagy örömmel fogunk nektek beszámolni azokról, amiket megéltünk az utunk során. Ha nagyon hiányoznánk nektek, vagy csak szeretnétek tudni, hol vagyunk, itt a blogon valamennyire nyomon követhettek minket. Legyetek jók és vigyázzatok magatokra!
