Tudom, most azt gondoljátok, hogy azért választottam ezt a címet, hogy sokan klikkeljetek és elolvassátok ezt a posztot. Töredelmesen be kell vallanom, hogy ezúttal igazatok van. Az egyetlen mentségem az, hogy nagyon fontos nekem, hogy ezt is elolvassátok, és ezzel megmutathassam, hogy a világ igenis nagy részben jó, még ott is, ahol az ember legkevésbé számít rá.

Legalábbis én az USA-ban nem számítottam igazán nagylelkű emberekre. Úgy értem, Ausztráliában találkoztunk Scottal, aki kaliforniai volt, és az Ausztrálok barátságossága annyira inspirálta, hogy befizetett minket Sydneyben két éjszakára egy szuper hotelbe, miután ötszáz kilómétert vitt minket teljesen ingyen, Sydneybe. Az USA-ban az embereket inkább rettentően félősnek ismertem meg, akik felfújják magukat izompacsirtává, előbb lőnek, minthogy felhívnák a rendőrséget, brutális filmeket forgatnak és néznek illetve nagyon érzékenyek és hirtelen agresszívak lesznek.

Ezt láttam akkor is, amikor Vito és Katarina kislányára vigyáztunk; a gyerek pontosan azt nézte, amit a szülők, vagyis, hogy hogyan vagy szinte védtelen egy betörővel szemben, és miért ne bízz az emberekben, miért ne segíts senkinek, és miért építs erődöt a házadból, ahol a kertben táblácska jelzi, hogy fegyveres őr védi azt - sokat látni ilyet LA körül. A filmen nem szerepelt korhatár, csupán az elején bemondtak egy számadatot a statisztikából, hány betörés történik évente. Mégcsak azt sem tették hozzá, mennyi lakosra jut ez - vagyis mennyien élnek az USA-ban. Szóval csak egy rémisztően soknak tűnő szám, kiértékelés nélkül - mert igazából nagyon kicsi a betörés esélye - és hasonlítási alap nélkül - hiszen akkor az emberek maguktól rájönnének, hogy ez a műsor nem több, mint paranoia. És a hétéves gyerek meg is eszi mindezt; mikor kérdezem, hogy miért törnének be ide az emberek, akkor azt válaszolja, hogy sok a gonosz ember. Mikor próbálok vele arról beszélni, hogy ennek mennyi a valós esélye, vagy hogy az USA mennyire biztonságos, esetleg a sok jó emberről, akivel találkoztam, vagy épp arról, hogy a betörésért börtönbüntetés jár, erről hallani sem akar. Csak a rossz emberekről, akiknek, ha rossz napjuk van, betörnek másokhoz. Indok nélkül, nem pénzért, nem lehet őket kiszámítani, csak betörnek. Bízni ezért senkiben sem lehet igazán.

És mindennek fényében, azt kell, hogy mondjam, hogy az amerikaiak nagy része hihetetlenül segítőkész. Ha a boltban nem volt 'klub kártyánk', amire olcsóbb volt bevásárolni, akkor kikölcsönözték a sajátjukat is akár. Amikor SIM kártyát vettünk, még a telefonunkba is belenéztek, hogy vajon működik-e a kettő együtt. A leghihetetlenebb sztori azonban LA-ben történt.

Miután megfellebbeztük a parkolás miatti büntetést, csalódottan vettük tudomásul, hogy elutasították. Ha nem fizeztünk, kamatokat tesznek rá, és ha még egyszer vissza jönnénk, nem léphetünk majd be az országba addig, amíg ki nem fizetjük. Ugye az összeg nem volt kicsi, 93$. Katarina és Vito vitatkoztak, hogy befizetnék-e. Katarina befizette volna, Vito igyekezett minden okot megragadni, hogy kibújjon alóla. Volt már tapasztalata e téren. Azt mondta, próbáljuk meg máshogy befizetni, például közmunkával. 

Másnap bementünk a megfelelő irodába, ahol azt mondták, töltsünk ki egy formanyomtatványt és egy hónapon belül beidéznek bírói meghallgatásra. De mi két nap múlva már indulunk. Erre a nő csak a fejét rázta - akkor nincs semmi lehetőség, fizetnünk kell. De mi van, ha nincs pénzünk? Nem mehetünk közmunkára? - kérdeztem. Ebben a pillanatban a mellettünk lévő ablaknál fizető hölgy azt mondta, hogy ő kifizeti nekünk a büntetést. Mind a 93$-t. Döbbent csend lett a teremben. Mi nem is tudtuk, mit mondjunk, szégyelltük is magunkat, meg nem is nagyon tudtuk, hogy jöl hallottuk-e. A nő odajött a mi ablakunkhoz, olyan negyvenesforma lehetett. Sajnált minket, hogy ilyen szerencsétlenség történt velünk a szabadságunkon, és nem akarta, hogy közmunkán végezzük. Azt mondta, amúgy is nagyon rossz napja van, és szüksége van arra, hogy jót tegyen valakivel, hátha ezzel bevonzza a jó karmát. Mi csak ott álltunk, és a döbbenettől szóhoz sem jutottunk. Nem csak mi. Amikor kijöttünk, mindenki azt mondta, hogy lefagytak a döbbenettől, merthogy itt még ilyesmi nem történt. Még most is iszonyú hála önt el, ha visszagondolok. Még a nevünket sem tudta. De járt már Európában és nagyon tetszett neki. Megadtam neki az email címemet és meghívtam magunkhoz. 

Egyetlen őszinte pillanat, amikor emberek találkoznak és segítenek egymáson. Ennek részese lenni, mindegy, hogy az adok, vagy a kapok oldalon, felemelő. Isteni csoda. Ott lenni a másik embernek, akkor is, ha alig ismerem. Összefogni, segíteni, jó akaratból, ez megállított minket és csendességre intett. Hálásak vagyunk, hogy részesei lehettünk! Ezért szeretném Nektek elmesélni, hogy igen, van ilyen! Igen, csodák történnek! El kell mesélni a jó tetteket, hogy ne csak a híradóból áradó borzalmak jöjjenek át. Az emberek nagyon kis százaléka rossz szándékú. Az emberek hihetetlen nagy százaléka jó!

Mi pedig, egy rövid piehnő után, amit Katarináéknál töltöttünk, feltöltődve indultunk tovább Kubába.