Heidelbergben minden évben van egy Wunderwelten Fesztivál, amin utazók illetve fényképészek hozzák közelebb a világot az érdeklődőkhöz. Mi minden évben ott voltunk. Egyszer valaki egy szigetről mesélt, amit fekete rákok lepnek el egy évben egyszer, amikor az óceánhoz mennek lerakni a lárváikat. Az egész sziget feketére változik - állította. Már akkor tudtam, nekem ezt látni kell!
Ha valaki azt mondja nekem egy hónapja, hogy van még olyan sziget, stranddal, pálmákkal, ami annyira le lnyűgöz majd, hogy arra szavaim sem lesznek, hát, finoman szólva sem hittem volna neki. A legszebb sziget, ahol valaha jártam a mexikói Isla Mujeres, vagyis a nők szigete. Nincsenek autók, csak pálmák, fehér homok, függőágyak és az óceán körös-körül. Ha tehetném, oda költöznék.
Kolumbiának sok-sok szigete van, amit viszont többen ajánlottak, az San Andrés és Providencia. És hát nem épp Providencia az a sziget, amit április végén, minden évben ellepnek a rákok? Emellett régi kalóz sziget, ahol állítólag a vízben még mindig lehet aranyat találni.
Na de félre a misztériumokkal! Henning talált nagyon kedvezményes jegyeket, így nem volt kérdés, hogy az úticél San Andrés lesz. Providencia is San Andréson át érhető el. A szigetekre a belépő 99000 COP, ami olyan 30 Euró fejenként. Mindehhez hozzá jött a turbulenciában gazdag repülőút; vihar vihar hátán. Egyszer csak kiderült az ég és, amit láttunk, arra nincsenek szavak! A víz három színben pompázott alattunk; zöld, türkiz és sötétkék. A zöldet az óceántól egy hatalmas korallpadka választotta el, ezt a színt váltotta fel néha a türkizkék, majd egy kanyargó, ám annál határozottabb vonal mentén az egész sötétkékbe váltott. Csak ámultunk és bámultunk, szerettük volna megállítani az időt és a repülőt abban a pillanatban, de az nagy dübörgéssel földet ért.
40 vagy még annál is több fok váltotta fel a repülő hűvös levegőjét, a szél olyan meleg volt, hogy szinte égetett. A nagy hőségben hotelt keresni nem egyszerű, így Henninget hagytam a strandon az árnyékban a csomagokkal, míg én útnak indultam. Már a strandot meglátva tudtuk; jó helyre jöttünk. Itt is váltakozó kék volt a víz és leírhatatlanul gyönyörű!
A hotelben, amit kinéztünk magunknak, csak a takarítónő volt, aki arra kért várjak. 10 perc múlva láttam, hogy nem segíteni próbált, hanem a hátsó udvarban gereblyézett. Na, milyen kedves fogadtatás - gondoltam. Mivel az itteniek délben alszanak, vagy behúzódnak a hűvösre, alig találtam valamit. Beköltöztünk hát az egyetlen hotelbe, amit találtam. Majd másnap a másikba, ahol igen családiasan fogadtak. Hűsítő italokat kaptunk és minden segítséget. San Andrés centruma úgy nézett ki, mint a Waikiki beach Hawaiion. Ami gyönyörű, csak éppen zsúfolt, modern, minden, csak mezítlábas sziget nem és mi most arra vágytunk. És itt kellett eldöntenünk, hogy átmegyünk-e Providenciára. Ami ellene szólt, az az ára és az időnk mennyisége. Hajó, oda-vissza, messzi sziget, vagyis az élelmiszer drága, a hotelek is drágábbak... Mindezt úgy, hogy még volt más tervünk is Kolumbiában és beléptünk az utolsó két hétbe. Mindezért kaptunk volna egy csendes strandot, búvárkodást cápákkal és grouperekkel, illetve karibi halakkal. Mindennel, amit már láttunk. Cserébe le kellett volna mondanunk a vadvízi evezésről, mert az nem fért volna bele. Egy vulkanikus szigetért, mint Ilhe Grande volt Brazíliában. Vulkanikus szigeteket általában nem vesz körbe fehér homokos strand. Emellett a fekete rákok vonulása április végén van. Azért pedig valamikor majd vissza kell jönni! Ezért döntöttünk úgy, hogy inkább keresünk egy csendes strandot San Andréson és ott töltjük el értelmesebben az időnket.
Ki is béreltünk egy golfautót, na nem a Volkswagentől, hanem tudjátok, amivel a golfpályán szoktak közlekedni. Elindultunk az északi oldalon a sziget déli csücskéhez. Csodát láttunk. A víz olyan színekben pompázott, amilyet én még csak photoshopolt thaiföldi képeken láttam! Szerencsére a golfautó csak harminccal tudott menni, különben tuti az óceánban végezzük. Nem tudtuk levenni a szemünket erről a szürreálisan szép partról, a zöldes öbölről, ami fölé állva a homok barázdáit is látni lehetett. Újra és újra megálltunk, hogy be tudjuk fogadni ezt a szépséget. A déli részen pálmaerdő várt és hatalmas szél. Ahogy ismét Északnak fordultunk a sziget másik oldalán, a korallpadka egészen közel volt a parthoz, egy méter széles kis medencét alkotva. Ide még vissza kell jönnünk! A sziget közepén értük el San Louis falvát és már akkor tudtuk; másnap ide jövünk. Szállást kerestünk és találtunk is. Még aznap este összepakoltunk és másnap, ha hiszitek, ha nem, a hoteltulajdonosunk vitt el minket a következő hotelbe, mert sajnált, hogy lebetegedtem. Megfáztam az erős szélben. Pénzt pedig nem fogadott el érte.
Az új hotel megérte a pénzét, pont olyan volt, mint egy latinamerikai szappanopera. Volt itt szerető, haldokló após, orrbetörés, hisztis és szívtelen feleség, aki az agresszióját a vendégeken töltötte ki, aki lusta volt és hazudozott, hogy dolgozott, pedig a strandon volt. Nem győzte hangoztatni, hogy ez az ő háza, és a hangjától csak úgy zengtek a falak. Valahogy így képzeltem el gyerekként Hamupipőke mostohaanyját. Minket eleinte nem zavart az áskálódása, de azért nyitva tartottuk a szemünket és, mint a mesében, egy jó pillanatban megszöktünk. Az egyetlen ára ennek a történetnek az volt, hogy addig húzta-halasztotta, hogy felhívja nekünk a parasailing céget, hogy már nem volt hely. Ez nagyon nagy ár volt, sajnos, mert ha valahol megéri a parasailing, az San Andrés. Kivisznek ugyanis arra a csíkra, ahol a víz zöldből sötétkékbe vált és fentről bámulhatod az egészet egy ejtőernyő alól, miközben a hajó a legszebb részeken húz át. Már tudtuk; nem csak Providencia miatt jövünk majd vissza.
És ez a hotel végre tényleg a nyugalom szigete volt. Mivel a parasailingről lemaradtunk, kétszer is vitorláztunk. Egyszer a helyben megismert új barátainkkal kutattuk fel a hajóroncsokat, itt ugyanis elég sok van és el sem takarítják őket. Némelyik kettétört, mások pedig egyben állnak a korallpadkán, amire felfutottak, megint mások az oldalukra dőlve sznorkellezhetők körbe egy sekély, homokos padkáról. Mert mitől zöld a víz? Általában az egy sziget a víz alatt, ami hirtelen kiemelkedik a mélyebb rétegekből, amik felett a víz sötétkék. Vagyis a sziget fölött a víz sekélyebb, így ha tiszta, akkor a kék vizet "megfesti" a sárgás homok, így lesz zöld. Ez az egész olyan valószerűtlen, mintha csak álmodtuk vola.
Egyik nap, amikor már jobban voltam, elmentünk búvárkodni. Nem is annyira a halak meg a korallok érdekeltek már minket, hanem gyönyörű víz alatti barlangokat láttunk. Sokáig gondolkoztunk, mi legyen az utolsó ország és Mexikó nagyon esélyes volt. Amellett, hogy paradicsomi strandjai vannak, ott találhatók a Cenote-k, vagyis vízalatti barlangok, édesvízzel. Egyszerűen nem is evilági, amit ott látni merülés közben. Felvenni azonban a fényviszonyok miatt nagyon nehéz, és Mexikóban még nem volt gopronk. Itt, San Andréson a West Viewnál hasonló barlangokra találtunk, csak sós vízben.
Az élmény azonban hasonló volt. Kis szűk barlangon bújtunk át, vagy egy félbarlangból néztünk ki a kékségbe. Egyik jött a másik után a hihetetlenül kék vízben. A második merülés alatt lement a nap. Így úsztunk-lebegtünk a víz alatt egyik barlangból a másikba. Az egyikben leoltottuk a lámpákat és vadul integetni kezdtünk. Hogy miért? Így lehetett a legjobban látni a világító planktonokat. Már a Fülöp-Szigeteken, Cabilao-n a hajóról látva beleszerettem ebbe a jelenségbe, most pedig ott voltunk a mélyben és igyekeztünk megörökíteni őket.
Másnap aztán lestoppoltunk egy golfautót és elvitettük magunkat oda, ahol a korallpadka kicsi medencét formált az óceánban. Beültünk a medencébe, élveztük a hullámzást, bámultuk a hihetetlen színeket, és ki sem száltunk a kb fél méter mély, kristálytiszta ám annál melegebb vízből naplementéig.
Aztán már csak egy hetünk volt az évből, így el kellett hagynunk San Andrést. De tudtuk, ide még vissza jövünk. A repülőről még egyszer megcsodálhattuk ezt a hihetetlen természeti képződményt, mielőtt a gép a felhők fölé repített volna, hogy San Andrés elvesszen a szemünk elől.
