Sajnálom, hogy csak három hét után hagytuk el Havannát. Igazából három nap után kellett volna. Annál nagyobb vigasz, hogy milyen jó is volt Cienfuegosban.

Mikor megérkeztünk a buszállomásra, már a buszajtóban vártak az ajánlatokkal, hogy hol szálljunk meg. Egy nagyon kedves férfi, aki őszintének tűnt, képeket mutatott a házáról, ami hatalmas előszobával, belső kerttel és kovácsoltvas bútorokkal várt minket. Még reggelit is kaptunk. Közel is volt. A csábító ajánlatra gyorsan igent mondtunk, és ez volt az egyik legjobb döntés kubai utunk során.  Az egyetlen negatív dolog, ami nálam nagyon fontos, hogy porból csinálták a tejet. Ehhez tudni kell, hogy Kubában extrém finom a tej, megközelíti azt az ízt, amit a feldolgozatlan tej, csak nem olyan zsíros. Én, aki nagy tejivó vagyok, állandóan tejet ittam, de még Henning is - a sör mellett ;) -, mert az itteni tejtől nem voltak gyomorproblémái. Hihetetlen családias hangulatú helyre csöppentünk, ahol, mivel átrendeztük a szobát, így kellett egy kis takarítás, aminek során besegítettünk, szinte családtagként kezeltek minket. Még a ruháinkat is ingyen kimosták! Reggelente pedig finomabbnál finomabb reggelivel vártak.  Emellett elláttak mindenféle jó tanáccsal, hova érdemes menni, mit érdemes megnézni. 

Vízesések, strand, minden, amiből már oly sokat láttunk. Az emberek jöttek-mentek, egy-két napot töltöttek itt, majd Trinidadba igyekeztek. Próbáltak minket rábeszélni mindenféle közös túrára, de mi nem hajlottunk a "csapjunk össze mindent" mentalitásra. Mi maradtunk egy hetet. Ők nem értették, miért utazunk mi ilyen "lassan", nem értették, hogy a 77. vízesés után már más dolgok érdekelnek; az emberek, a város hangulata, a szokások, meg akarsz érkezni, nem végigrohanni a látnivalókon. Ez az, amit korábban, amíg mindig csak három hetünk volt valahol, én sem értettem nagyon. 

Cienfuegos nagyon emlékeztetett a gyerekkoromra. Az öbölbe nyúló stég pont úgy nézett ki, mint a 80'-90'-es évek Balatonja, sőt, még a másik parton lévő hotel is egy az egyben a Dutép üdülőjének hasonmása volt, amiben én kisgyermekkorom nyarait töltöttem.  Egyszerre volt hihetetlen és félelmetes.  Egyik nap, a helyiek tanácsára, ellátogattunk a közeli Cumanayagua nevű faluba, hogy megnézzük a helyi karnevált. Én persze valami olyasmit képzeltem el, hogy az emberek tradícionális ruhákba öltöznek, úgy táncolnak, így kissé csalódott voltam, mikor ott áltunk egy magyarországon 80'-as évek beli, falusi kirakodóvásár közepén. Disznót sütöttek nyárson, de vehettél szenvicset is, olcsó, alkohollal hírdetett, ám a valóságban inkább alkoholmentes koktélok mellé. Mi mégis inkább a közeli éttermet választottuk, ahol bőséges és igen finom házikosztra leltünk. A szalsza három helyen szólt a hangszórókból, illetve volt még egy színpad, ahol egy zenekar szórakoztatta a táncolni vágyókat. Mi is beálltunk táncolni, habár kicsit szégyellősen. Az este hamar véget ért, így ismét egy ősrégi autó ülésén találtuk magunkat hazafelé száguldva. 

Egy másik alkalommal egy afrikai-katolikus szent tiszteletét akartuk megnézni, sajnos azonban a dobolós-transzba esős szertartás olyan későn jött, hogy a többiek, akikkel mentünk, nem akarták megvárni.

Cienfuegos egyébként maga is gyönyörű kisváros. Sokkal nyugodtabb, mint Havanna és az építészete, amiben a franciák és a kolonizáló spanyolok stílusa keveredik, lenyűgöző. Az épületek tiszták, nem romosak, az ember szívesen sétálgat a városban, nézve, ahogy a helyiek a fülkékből telefonálnak, a parkban gitároznak, vagy csak a szép és ötletes ruhákat a kirakatokban. Magyarországra emlékeztetnek ezek a ruhák. Semmi márka, de szép, rafinált, nem a mindenkinek ugyanaz H&M, meg hasonlók, hanem egyedi gyártású. Ez (is) hiányzik Németországból.

Cienfuegos egy öböl belső ívén fekszik, védve az óceán hullámaitól. Aki ki akar menni az óceánhoz, annak hajóra kell szállni, ami elviszi az erődhöz. Ez az erőd nem nagy, a belépő azonban a túristák és nem a helyiek pénztárcájához van szabva. Az embernek nincs sok ideje körülnézni, mert egy órával kiszállás után már ott is van az egyetlen hajó, ami visszavisz Cienfuegosba.

Utolsó este táncolni mentünk. Az egyetlen hely, ahol ezt meg lehet tenni, az a helyi diszkó. Először nem tudtuk miért, de beengedtek ingyen. Aztán kiderült, hogy vasaárnap csak este 10-ig van, és mi 20 perccel 10 előtt értünk oda. A tradícionális szalszát gyakran egy elektronikus verzióra váltották le. Mikor lekapcsolták a fényeket, igen csalódottak voltunk, de a helyiek azt mondták, van egy másik hely, az hajnal kettőig "hangoskodhat". Az utcán jó idő volt és a malecón tele volt emberekkel. A másik helyen koncert ment, a szünetben értünk oda, így végre elmerülhettünk a Salsában. Az egyik számnál megismerkedtünk egy helyi férfival, aki egy francia nőt tanítgatott - így minket is. Egy másik számnál egy házaspár jött oda hozzánk, a hölgy Henninget kérte fel, a férfi engem. Jól szórakoztunk. Meglepetésünkre, mikor a zenekar vissza jött, nem latinos ritmusokkal folytatódott az este, hanem az európai 80'-as évek muzsikáival. Mikor aztán egy óra múlva megint szünet lett, Henning már nagyon fáradt volt, és már éjfél is elmúlt.  Épp kifelé tartottunk, mikor egy idősebb bácsika megkérdezte Henninget, hogy táncolhatna-e velem. Henning meg persze csak akkor nem enged, ha fiatal, jóképű fiúk kérnek ;). Ezt egyébként nagyon szeretem Kubában; itt mindenki táncol mindenkivel, mindegy, hogy fiatal vagy idős, mindegy, honnan jött. Táncoltunk vagy egy jó fél órát, ami után én már kicsit kifulladtam, így elbúcsúztunk. 

Másnap indultunk vissza Havannába, hogy elbúcsúzzunk Aliciától, és a tv-s barátunktól, majd megint másnap elhagyjuk Kubát. A Galapagosz Szigetekre indultunk, tele reménnyel és várakozással. Mihelyt azonban a repülőgép felszállt, már láttuk, nem lesz ez egy egyszerű út. Hatalmas viharba keveredtünk, a nap teljesen eltűnt a látóhatárról, mindenütt csak szürke felhők és villámok. Késve szálltunk fel, így féltünk, hogy lekéssük Panamában a csatlakozást. A gép rázott, ugrált, esett majd újra felemelkedett. Reméltük, hogy még megérjük a Galapagosz Szigeteket.