Terézanya szavai ezek. Folyton ezek a szavak jártak a fejemben, amíg Kathmanduban voltunk. Vajon hogy lehet olyan környezetben türelmesnek, jóságosnak, nyogodtnak maradni, ami minden második másodpercben frusztrál? 

Valahol egyszer azt olvastam, hogy a zsúfolt városok embereinek sokkal kisebb a privát szférája, mint egy kisvárosi, vagy falusi embernek. Ha valaki engedély nélkül belép ebbe a szférába, frusztráltak leszünk. Nos, Kathmandu pont ezt tette velünk: kb másodpercenként érintett, dudált le vagy szólított meg valaki. Márha nem öten egyszerre. Miszter, banán? A hegyekbe mennének? Éttermet keresnek? Taxi? Vigyázzanak már az útból! Dudálás mindenfelől, ami arra figyelmeztet, nem fékeznek, ugorjunk el. Kb 1 méter széles utcákon kétirányú forgalom két oldalán mennek a gyalogosok, járda sehol. Egy taxis bevág elénk, nem enged tovább menni. A köszönjük, nem, semmit nem használ, csak felbátorodnak, dehisz olcsó, megegyezünk. Az sem zavarja őket, ha beszélgetünk, vagy ha a térképet nézzük. Olyanok, mint a hiénák. Gyerekek jönnek, integetnek. 8 óra zűrzavar, hangoskodás és "elnézést miszter" után már nem mindig tudunk lelkesen visszaintegetni.

Az első adandó alkalommal átvernek, 160 rúpia lenne sim kártya, nincs nálunk, csak 200, a csávó nem ad vissza belőle. Ja, hogy elfelejtette mondani, hogy mivel méretre kellett vágni a kártyát, az 40, ja és még kérne 10 rúpiát a fénymásolásért. Elküldjük melegebb éghajlatra, vitatkozni felesleges, ennyi volt a pénzünknek. Kathmanduban szinte minden étkezésnél kell hívni a pincért, hogy hát sajnos többet számolt. Fárasztó. Frusztráltak vagyunk, már nem tudunk mindig kedvesek lenni. A Durber téren már messziről ujjal mutogatnak ránk, mintha csalók lennénk, hogy itt jegyet kell venni. Még nem is vagyunk a lekordonozott övezetben. Mikor ezt megemlítem, akkor jön, hogy nem érti, miért vagyok ilyen dühös rá, hiszen a nepáliak mind olyan kedvesek. Aha. Csak nem Kathmanduban. Sokan inkább iszonyúan kihasználják a külföldiek segítőkészségét. Önkénteskedni is csak úgy lehet sok helyen, hogy dolgozol és emellett kötelező adományt fizetsz.

Henningnek már a reptéren próbálom elmagyarázni, hogy ez itt most nagy váltás lesz, ne akarjon mindent rögtön kézben tartani, adjon időt magának egy új szituációban, hogy ki tudjon gondolni egy megfelelő reakciót. Ekkor még én sem tudom, mennyire agyon fog nyomni Kathmandu. Bólogat, de már az első este tapintható a feszültsége. Igazából nem a hosztunké a lakás, hanem Harié. Hari, akinek a neve igazából Harikrishna, már hetedik reinkarnációjában él. A nyolcadik Buddha lesz. Hogy ezt honnan tudja, nem sikerül megfejtenünk. A lakás a legegyszerűbb, ami csak előfordulhat, a fürdőszoba padlóján van egy lyuk, az a WC. Lehúzni nem lehet, csak leönteni. Orvosi alapossággal mossuk a kezünket utána, de azért örülünk, hogy betekintést nyerhetünk a helyiek életébe. Saját szobánk van, egy ággyal. Több nem is kell. Hosztunk, Bastian, Harinál önkéntes. Harinak saját utazási irodája van, tippeket ad nekünk. A Langtang völgyből való. Felesége és 3 gyereke még mindig ott élnek, hogy a szülei, barátai túlélték-e a földrengést, nem kérdezzük.

Önkénteskedni hív minket a Langtangba. Először vonakodunk, majd belemegyünk. Később kiderül, hogy ha 7 napot tanítunk, nem jutunk el a hegyekbe. Fájó szívvel mondjuk le mégis, de valahol tudjuk, anyáink jobban alszanak majd így a gyerekeknek pedig 1 hét úgyis kevés lett volna.

Annyira hihetetlenül eltúlzottak a túristaárak, hogy kiskaput keresünk, hogyan juthatnánk be a Durber térre és a Pashupathinat templomba ingyen. Az egyikbe kb 7 Euró bejutni a másikba 9. Kis hátsóutcákon barangolunk, míg bejutunk. Amik igazán döbbenetesek, azok ezek az utcák. Leomlott falak, az ablakon kifolyt téglarengeteg, megtámasztott házfalak, bambuszból épített állványok, levegőben lógó emeletek, minden utcában szembe jönnek. Próbáljuk a még meglévő kis pénzünket ezeknek az embereknek adni, nem a hivatalos szerveknek.

Egyetlen célunk, Kathmandut mielőbb a hátunk mögött tudni. Az egyetlen ok ugyanis, amiért tudunk spórolni az az, hogy couchsurfing hosztnál vagyunk. Hogy mindent pontosan körbejárjunk, bemegyünk több irodába is. Nyugatra a Rara tóhoz akarunk eljutni. Az egyetlen hely, amit nem érintett a földrengés. Hari azt mondja, nem kell helyi vezető, megcsinálhatjuk egyedül. Egy másik irodában azt mondják, az a hely le van zárva a földrengés miatt. Mikor megkérdezzük, tudja-e hol van a Rara tó, meredten néz maga elé. Végül elindulunk, hogy megvegyük a túraengedélyt. A hivatal, ahova Hari irányít minket, egy másikhoz irányít. A másik messze van, de nem gond, ha ma végre elindulhatunk. Minden reményünk eloszlik, mikor a hivatal kijelenti, hogy Hari tévedett, és oda nem lehet vezető nélkül menni a vezető pedig minimum 30 dolcsi naponta. Egy világ dől össze bennünk. Hiszen ezért mondtuk le az önkénteskedést is! De nincs mit tenni. Betérünk valahova enni, halas curry-t rendelek. Ne legyen csípős, kötöm ki. A pincér át sem adja, a szám úgy ég, hogy egyik italt rendeljük a másik után. Reklamálni akarunk, de pont egy itallal kevesebbet számolnak, mer négyszer nyolcvan az kétszáznegyven. Ismét veszekedni semmi kedvünk, így nem szólunk, fizetünk és távozunk. Atya ég! Mivé lettünk itt! 

Mindenképpen el akarjuk hagyni Kathmandut, így pakolunk és kimegyünk az esti buszhoz, ami a Chitwan Nemzeti Parkba visz. Jegyet akarunk, sorba állunk. Jön két ember, aki azt mondja, a helyi busz 500 rúpia, amikor megkérdezzük, hány óra az út, gondolkozik, majd azt mondja, 7. De a helyi buszon már nincs hely. Nem bízom benne. Ajánlgatja 1000 rúpiáért a túristabuszt, az csak 5 óra. De gyorsan vegyük meg, mert már csak 5 hely van. Aha. Henning megvenné, neki már mindegy, csak menjünk, de én nem akarom, hiszen ez csak egy ember a tömegből, honnan adna nekünk jegyet? Félek, hogy ha megvesszük, eltűnik a pénzzel. Még meggonddoljuk, mondjuk neki, mire értetlenül néz. Visszamegyünk a csarnokba. Tele emberekkel, nincs egy fehér sem, mi pedig csak két fejjel vagyunk magasabbak a legmagasabbnál. Henning még szőke is. Elég csak 5 percre egyedül hagynom, azonnal csajok gyűrűjébe kerül. Leülök a két hátizsákkal és kétségbeeséshez közeli állapothoz közel nézek végig a falakon, ahol egyetlen szó sincs, ami ne nepáli betűkkel lenne kírva, ami európai szemmel nézve nem jobban érthető, mint az arab. Aztán egyszer csak meglátom. Egy sárga táblán ott áll: Chitwan. Küldöm Henninget, aki 5 perc múlva visszatér a jegyekkel. 300 rúpia, helyi busz. Éjjel érkezik majd egy külvárosi megállóba. Az út maximum 5 óra. Mindegy, csak menjük innen! A főváros mindenütt ilyesmi. Hogy hol töltjük az éjszakát, mindegy, mi lesz, az is. Megyünk. Még egy óra. Kekszet veszünk az útra. Nem vesztegetünk több időt és energiát Kathmandura.

A sok idegesítő esemény mellett lassan megismertük Bastiant, aki az utóbbi évek egyik leginspirálóbb embere volt számomra. Gaiával, a francia couchsurferrel pedig nagyon mély beszélgetésbe kezdünk. Sokat tanulunk tőlük, hogy kezeljük Kathmandut. Talán nem is lett volna nyitva a szemünk ennyire rájuk, ha nem küszködtünk volna kathmanduval. Ők voltak Kathmandu ajándékai.