Reggel korán keltünk, mert 6-kor már a Lodge előtt vártuk, hogy jöjjön értünk az utazási iroda autója, ami majd siklóernyőzni visz. Egész éjszaka alig aludtam, Henning sem volt teljesen nyugodt. Nekem folyton az a film járt a fejemben, amiben a csávó személyi ápolót keres, mert siklóernyőzés közben eltörte a gerincét. Épp bekentük magunkat napfényvédővel, mikor megjelent két motoros és mondta, hogy pattanjunk fel hátra. Még sosem ültem ilyenen, pláne csúszós kézzel, ázsiai vezetési stílus és forgalom mellett...amikor aztán Henning motorja az egyik sarkon lefordult és mi nem követtük, tudtam, hogy ha ezt túlélem, a siklóernyőzés már smafu.

Az irodába érve Henning már megismerkedett az egyik siklóernyőssel, aki világbajnok volt 2012-ben, mellesleg egy vicces és beszédes francia volt. Sarangkotból indultunk, de már amikor közeledtünk és láttam az embereket elszállni a fejünk fölött, nekem is kezdett elszállni a bátorságom. Henning, habár súly alapján ő volt beosztva a francia világbajnokhoz, megkérte őt, hogy inkább engem vigyen, mert én félek. Nekifutottunk lefelé a lejtőn, de három lépés sem kellett, felemelt minket a szél. A kilátás gyönyörű volt, habár a 7000-es hegyek felhőtakaróba burkolóztak, az egész tavat be lehetett látni. És csak repültünk egyre feljebb és feljebb. 1700 méternél végül megálltunk, mert feljebb már a felhőbe repültünk volna, ott hideg és szeles lett volna, én pedig nem szeretem a turbulenciát. Ahogy átszeltük a tavat, pilótám megtanított kicsit vezetni is, majd átadta a kormányt. 1 óra repülés után a tóparton landoltunk. Hatalmas élmény volt.

Mivel a siklóernyőzés előtt sokáig vártuk, hogy a felhők elmenjenek, délután volt, mire el tudtunk indulni a buszhoz. Amikor az állomásra értünk, láttuk, hogy a nayapuli busz annyira tele van, hogy már senki sem fér fel. Egy órát vártunk a következőre. Mikor azonban fel akartunk szállni, az emberek szinte összenyomtak minket és egymást is, hogy felférjenek. Jobbnak láttuk nem felszállni. Kiderült, hogy a buszon nagyon sokaknak nincs is jegye, a jeggyel rendelkezők pedig lent várakoznak. A táskáinkat mindenesetre már elrakták, szóval valahogy fel kellett férni. Egy nepáli próbálta leszállítani a jegy nélkül utazókat, akik persze egy tapodtat sem mozdultak. Nagy kiabálás volt, és ismét bebizonyosodott számomra, hogy Nepált valószínűleg inkább a hegyei miatt favorizálják, mert azt, hogy az emberek itt különösen kedvesek lennének, hát, ezt nem tudom megerősíteni, sajnos. Ha valaki valóban különösen kedves embereket akar maga körül, menjen Brazíliába.

Végül a nepáli fickó csinált nekünk helyet a buszon, ha nem is túl sokat. Persze szeretett volna extra pénzt tőlünk, hogy ülhetünk, pedig igazából már a jegyekkel ülőhelyet is vásároltunk. Kiderült, hogy az indiai határon a nepáli oldalon zavargások vannak, ezért az indiaiak leállították a benzinszállítást. Ha nincs benzin, nincs busz, az emberek pedig nem tudnak hazamenni, ezért a nagy tumultus. A jegyek pedig valószínűleg már elfogytak, így nem maradt nekik más, mint a buszfoglalás.

Két óra múlva már meg is érkeztünk Nayapulba, épp csak mindenünk fájt és tök sötét volt. Amikor a csomagjainkat kiadták még bepróbálkoztak, hogy extra fizetni kell a csomagok miatt, de mi egyszerűen tovább álltunk, tudtuk, hogy nem egészen úgy van az.

Meredek lejtőn és sziklákon ereszkedtünk lefelé Nayapulba, ahol az egyetlen hotelt túl drágának ítéltük meg, így nem maradt más, minthogy fejlámpákkal a fél órára lévő Birethantiba menjünk. Ez egy nagyobb település volt, amin egyébként is átmentünk volna. Az úton gyerekek kísértek. Folyton tollat szerettek volna tőlünk, vagy ceruzát. Nálunk egyik sem volt. Még csak 1000 méteren voltunk, kb, mint Pokhara, de hűvös volt az erdőben. Meg csend és nyugalom. Csak a folyó robajlását hallottuk végig.