Az egyik nagy álmom volt, hogy eljussunk az Antelope Kanyonba és a The Wave-hez. Az Antelope Kanyon egy szűk kanyon, amiben a falakat a természet piros-sárga-fehér csíkosra festette, és sehol nincs egy csúcs, vagy hegy a falakon, nincsenek sarkok. A Wave pedig egy olyan hullám alakú kőzet, amit a csíkok még színekkel is jobban kiemelnek.
Volt azonban mindkettővel egy hatalmas probléma; az Antelope helyi indiánok területén van, amit azok megpróbálnak úgy kihasználni, ahogy csak tudnak, így a belépő 120$ fejenként. Mindezt úgy, hogy barangoljál egyedül egy kanyonban, ahol az esőzések miatt bármikor lezúdulhat egy nagyobb víztömeg. Hát, szép, nem szép, lemondtunk róla. A Wave-vel meg az volt a probléma, hogy nagyon sok a jelentkező - mikor ott voltunk volt 150 fő naponta -, de csak 10 embert engedhetnek be, amit minden nap kisorsolnak. Ja, és a sorsoláson való részvétel minden nap 5$. Sokan odamennek a városba, hotelbe, esznek-isznak és várnak. Ha letelik a szünidejük és még nem jutottak be, akkor üres kézzel távoznak. Szerintem ez abszolút nem fair, ezért mi ebben már csak elvből sem akartunk részt venni.
Így jött az ötlet, hogy meglátogatjuk az Escalante kanyonjait; a Zebrát, a Peek-a-boo-t, a Spooky-t és még a másik kettőt, amik a Spookyval és a Peek-a-boo-val együtt a Fork Kanyonhoz tartoztak.
A Zebra Kanyon nagyon hasonlít az Antelope-hoz; csíkos, de itt inkább csak a piros és a fehér váltakozik, és a kanyon maga nagyon rövid. Emellett azt hallottuk a többiektől, hogy tele van vízzel, méghozzá a hegyekből lezúdult hideg vízzel, ami néhol nyakig ér. Kit érdekel? Kaland az élet! Így jutottunk el a Zebra Kanyonig. Már az út maga is hihetetlen volt ide, zebracsíkos hegyek, hullámokhoz, rózsához vagy éppen szívhez hasonló alakokat formáltak a piros-fehér csíkok. Hegyek, völgyek mintázata volt ez, végigfutott az egész tájon. A Zebra tele volt vízzel. Belementünk. Hideg volt. De a a nagyobb baj az volt, hogy a kanyon olyan szűk volt, hogy a falakon kellett kitámasztani magunkat. A vízben lassan zsibadt a lábunk, így az izmok sem működtek már olyan optimálisan, ezért, hiába volt maga a kanyon gyönyörű, a vége előtt, a legszűkebb szakasz előtt visszafordultunk.
Az Escalante tulajdonképpen sivatag, ahol nappal olyan forróság volt, hogy a Zebra Kanyontól visszafelé vezető 2-3 km-en simán megszáradtunk. Éjjel viszont olyan hideg volt, hogy vacogtunk a kocsiban felkészületlenül. Na a második éjjel már nem voltunk felkészületlenek!
Még a Zebra után nekiindultunk a Peek-a-boo-nak, ami már a bejáratnál olyan magasnak és csúszósnak mutatkozott, én meg csúszós cipőben is voltam, hogy Henningnek, szegénynek úgy kellett a felétől felhúzni. Mikor felértünk, akkor láttuk, hogy a vízvájta medencék tele vannak vízzel. Egy pár jött mögöttünk, akik falmászók voltak, de a lány így is beleesett az egyik medencébe, térdig, alig bírt kijönni, csak a barátja meg Henning együttes segítségével sikerült. Mi láttuk a legszebb részt, a két ívet a fejünk fölött, majd visszafordultunk. A bejáratnál már okosabbak voltunk, az övemből és a fényképezőgép táskájának a vállpántjából biztosítókötelet építettünk, aminek segítségével én is biztonságosan leértem.
Innen balra volt egy másik kanyon, amihez nem kellett mászni és a kanyon maga is szélesebb volt. Már kicsit kezdett beesteledni, de nekiindultunk. Gyönyörűek voltak a falai, pont, mint a Zebra Kanyonnak. A csíkok hol vastagabbak lettek, másutt egészen elvékonyodtak. Csak bámultuk őket, a mintákat, amiket a csíkok alkottak, míg egyszer csak vége lett a kanyonnak. Azonban út sem volt sehol. Jó barátunk, a Google Maps vezetett minket vissza az úthoz, mindenféle susnyáson át, majd az út az autóhoz, mire lement a nap. Hosszú nap volt és irdatlanul fáradtak voltunk. Már csak a mi kocsink állt a parkolóban.
Másnap a Spooky Kanyon és a mellette lévő Balck Kanyon volt terítéken. Nem akartunk az úton felmenni a kapuig, ahonnan megint hosszú út vezet vissza a Kanyonig, így ismét nekivágtunk a gazos, szavannás kinézetű, bokrokkal díszített platónak. Egyszer csak hallottam, hogy valami megmoccan mögöttem. Lenéztem, hát egy nyuszi lapított a bokor tövében, lehúzva a füleit. Az utunk során még sok nyuszival találkoztunk, de ilyen közel egy sem volt. Aztán egyszer közölte a GPS, hogy megérkeztünk. Aha. A plató végére, előttünk pedig egy mély, ám széles kanyon tátongott, amiből a kisebb kanyonok nyíltak. Most már csak meg kellett keresni, hogy hol megyünk le. Nem telt bele 20 percbe, találtunk is egy lejáratot, ahonnan bár nagyot kellett ugrani, de nem volt nyaktörős ügy.
A Spookyban pedig megtaláltuk azt, amit kerestünk: habár falai egyszínűek voltak, olyan közel voltak egymáshoz, hogy néha az az érzésed támadt, ha csak egy centit befelé jönnek és te pont ott állsz, halott vagy. Volt, aki kicsit pocakosabb volt és egyszerűen nem fért át. A falakat domborúra és hihetetlen simára formálta a víz, sehol egy sarok, szinte még látni lehetett a lezúduló víz hullámait a falakon. És nem volt benne víz sem, így végig tudtunk menni. Hatalmas élmény volt végigbandukolni rajta!
Ezek után a Black Kanyon felé vettük az irányt. Hogy valóban így hívják-e, nem tudom, de nem lepne meg, miután a falai egyszínű feketék voltak. A tágas kanyon egyre szűkebb és szűkebb lett, a fejünk fölött beomlott sziklák igyekeztek a föld irányába, de a falak erősen tartották őket. Sajnos csak a feléig jutottunk, ahol nem csak a napfény tűnt el teljesen, de megjelent a víz is. Már nem akartunk úszni.
