Ahogy a Glass beach felé haladtunk, még nem sejtettük hány ezer mérföldet teszünk majd meg csak azon a héten, és hány káprázatos helyre jutunk el, ahová sosem gondoltuk volna, hogy valaha eljutunk. Persze, nem minden alakult a nem létező terveink szerint, de pont ettől volt izgalmas.

A Glass beachtől nem ájultunk el, meg kell, hogy mondjam. Ez a strand arról híres, hogy az emberek annyi üveget dobáltak itt el, hogy a víz ezeket az üvegdarabokat kezdte el koptatni, gömb alakúra formálni, míg az egész part ilyen kő formájú, színes üvegdrabokkal tellt meg. A színes üvegek nagyrésze ma már azonban nem látható. Ottlétünkkor csak öt amerikai család válogatta ki és gyűjtötte össze a színeseket, hogy aztán otthon megállapítsa, hogy így már nem is olyan érdekes, és kikukázza. 

Ismét visszaindultunk San Fransisco felé, majd a parton lefelé a Monterey Öbölig. Az éjszakát egy egyszemélyes parkolóban töltöttük valahol egy szikla peremén, gyönyörködve először alattunk az óceán hullámaiban, majd a csillagokban. Még a San Franra jellemző erős köd is meglepett minket néhol az úton. Meg-megálltunk, volt, hogy épp egy régi világítótoronynál.

Montereynél aztán Keletnek fordultunk és meg sem álltunk a Yosemite Nemzeti Parkig. Illetve de, mert egy duzzasztógát parkjában éjszakáztunk. Csendes, csillagos éjjel volt. 

Másnap, hosszú autókázás után beértünk a Yosemite-be (ejtsd:[jozemiti]). Először csak szerettünk volna keresztülmenni rajta, de ezt sem lehetett a 25$ befizetése nélkül. Másfél órát vesztettünk el azzal, hogy egészen a Park határáig jöttünk, ahol most egy helyi azt mondja nekünk, mindenképpen fizetnünk kell. Megfordultunk, és meg sem álltunk az első városig. Ott betértünk a visitor centerbe, mert nekem nagyon hiányzott már egy kétbetűs hely, és mekkora szerencse volt ez! A wc után ugyanis még beugrottunk a látogatói centrumba, ahonnan nem csak térképeket és értékes információt kaptunk a különböző nemzeti parkokról, de az is kiderült, hogy ezen a héten ingyenes a belépés minden nemzeti parkba, mert nemzeti parkok hete van. 

Több sem kellett nekünk, irány vissza a Yosemite. A park hegyei hatalmas sziklákként tornyosultak a fejünk fölé, a szűk völgyben pedig tiszta vizű folyó kísért. A park tele van vízesésekkel, az egyik alatt pedig sikerült teljesen eláznunk. Ezek után nem nagyon volt más ruhám, mint egy szoknya, így indultunk neki a Fél Dómnak, amit a hegyről lehetett a legjobban látni. Igen ám, de a hegyen félméteres hó volt, mi meg ott tébláboltunk szandálban meg szoknyában! A vízesések hihetetlen hangulatot árasztanak. Közelről mennydörgésként hallatszik, távolról azonban csak a csendes, lassú, elegáns vízfolyam látszik, ami nem neked akar tetszeni, nem is nekem, csak ott van, mint egy csoda. Nem bírtuk otthagyni őket. Nem bírtunk betellni a vízesések varázslatos látványával. Míg egyszer csak beesteledett. Mivel hideg volt, és áhítoztunk egy forró zuhanyra, egy közeli kempingezőben kerestünk éjjeli szállást. Hiába volt azonban szobánk, olyan hideg volt, hogy elő kellett venni a hálózsákokat.

Másnap délelőtt ismét a Yosemite volt a cél. Még visszatértünk a vízesésekhez, majd elsétáltunk a hatalmas, 3000 évig is élő, Sequior fákhoz. Ezek a vöröses törzsű fák olyan hatalmasak, hogy korábban az emberek alagutat vájtak az egyikük törzsébe. Hihetetlen ellenállóak, mivel inkább csak magasan kezdődik a lombozat, még egy erdőtüzet is képesek túlélni. 

Yosemite-n elvileg csak át akartunk menni, de annyira megfogott minlet, hogy maradtunk. Az út, ami innen a Death Valleyhez vezet, a 120-as, le volt zárva a nagy hó miatt - megjegyzem ez április közepén, Kaliforniában. Mi minden sivataggal számoltunk, de hóval nem. A Sierra Nevada azonban másképp gondolta, így hatalmas kerülővel, a 89-esen, de a hegyek között indultunk neki. 

Hihetetlenül látványos út volt, hóval bórította csúcsok és völgyek között, befagyott tavak mellett vitt minket. Innen ráláttunk a 120-as út 3000-es csúcsaira is, így pedig már cseppet sem csodálkoztunk az útlezáráson. Átértünk a Sierra Nevada másik oldalára, Yosemite és Death Valley közé. Ez az út is gyönyörű volt, csak sajnos közben ránk esteledett. Beparkoltunk egy kis város benzinkútja mellé, ahonnan rá lehetett látni a havas csúcsokra és itt aludtunk ebben a hihetetlen, gyönyörű környezetben.

Másnap 6-kor keltünk és csendben folytattuk utunkat a hegyek között. Minél közelebb értünk a "halott völgyhöz", annál kopárabb lett minden. Death Valleyben én a vándorló köveket szerettem volna megnézni. Ők azok, akik a jégen csúsznak, nyomot hagyva maguk után, s mikor a jég elolvad, csak az a csík marad mögöttük, ami jelzi, honnan jöttek. A tudósok sokáig nem tudták megfejteni, hogyan is vándorolnak. Sajnos azonban olyan területen voltak, ami számunkra megközelíthetetlen volt. Még terepjáróval is az lett volna.

Death Valleyben hatalmas homokvihar fogadott minket. Ahogy ereszkedtünk le a völgybe a kopár sziklákról, máressziről látszott, ahogyan a völgyben a szél viszi a homokot. De bizony homokdűnéket is találtunk itt. Death Valley 279 méterrel fekszik a tengerszint alatt és sok-sok hegylánc választja el az óceántól. Az eső így ritka madár erre. A terület magyon meleg, nem ritka a 40 fok feletti hőmérséklet, habár az 50 is előfordul. Ezért a kihalt, elhagyott városok sem ritkák. Ezekből is megnéztünk egyet. A házak már inkább csak valaha volt tanyára emlékeztettek, volt vagy kettő. És persze az elmaradhatatlan templom és a kocsma.

Esteledni kezdett, mikor elindultunk kifelé. Death Valley színes sziklákkal búcsúzott tőlünk. 

Ezek után Las Vegas felé vettük az irányt. Most még nem akartunk megállni ott, mert még sok nemzeti park állt előttünk és a hét olyan gyorsan fogyott, mint gyerekek kezében a csokoládé.