A rablás utáni napokban olyanok voltunk, mint két elő halott. Talán sokaknak ez hisztéria, de engem még soha nem raboltak ki, és aki ismer, az tudja, hogy én nagyon sokáig megtartom és használom a dolgaimat, nem vagyok az a típus, aki minden évben új telefont vesz. A sportórámat, amit tavaly áprilisig használtam, mielőtt feladta, a 11. szülinapomra kaptam. Németországban tavaly az órás egyszerűen megtagadta, hogy megjavítsa. A számítógépem 5 éves volt, mikor ki akartam vinni Németországba, és a kissé nagyképű magyar szerelő srác, akire a karbantartást bíztam, csúfosan megjegyezte, hogy német fizetésből nem tellik-e többre, ezt meg miért nem dobom már ki.

A tabletem januárban lett volna egy éves. Egy 64 GB kártya volt benne, tele búvárkodós és sznorkellezős videókkal. 

Semmiféle banki adatot nem mentettünk el, smmilyen jelszót, természetesen jelszóval volt védve a képernyő, és minden cache-t rendszeresen töröltünk. Ennek is köszönhetően, sem a facebook, sem gmail sem semmilyen fiókunkon nem volt nyoma idegenkezűségnek.

Viszont az új telefon nem tudja olvasni azt, amit a gopro felvesz. Már nem tudjuk csak ide-oda átteni a kártyát és mindent feltölteni a felhőbe ott, ahol ehhez megfelelő a kapcsolat. A Fülöp szigeteken nem volt megfelelő.

Nagyon rosszul élem meg, hogy ellopták a tabletet. Folyton a saját szememre hányom, miért vittem magammal, miért nem fogtam erősebben, miért indultam el, mikor még nem szorítottam a testemhez, miért nem gáncsoltam el a csávót vagy löktem el a bámészkodókat, hogy utat csináljak magamnak. Nem tudok megbocsátani, sem magamnak, sem a tolvajnak. Pedig karácsony van, minden arról a reményről szól, amit Jézus hozott az életünkbe. Hogy a bűneink megbcsáttatnak. Imádkozom minden felszállás előtt a repülőn, de mostanában megakadok ott, hogy "bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".

Legszívesebben azonnal hazamentem volna, befejezve az utat. Először azt gondoltam, nem írom tovább a blogot. Erre én nem akarok emlékezni.

Az első két napon csak sírtam és a rendőrségen ültem. Nagyon segítőkészek voltak. Mikor aztán felfogtuk, hogy másnap megy a repülő Ausztráliába, kénytelenek voltunk venni valami egyszerű, olcsó ázsiai telefont, mert egyetlen tervező fázis sem lenne kivitelezhető internet nélkül. Stoppoláskor is sokszor nézünk a google mapsre, jó irányba megyünk-e stb.

Egyrészt nagyon menni akartam a Fülöp szigetekről, másrészt képtelen voltam ott hagyni a tabletemet. Amit persze valószínűleg már leformáztak és tovább adtak. Nagyon hiányzik.

Sokszor, félálomban még mindig érzem, ahogy a tolvaj kihúzza a kezemből. Sokszor összerezzenek. Ha sátrazunk, sokszor ébredek fel éjjel, hallgatva a kinti zajokat, hogy vajon van-e valami veszély. Megrendült az emberekbe vetett bizalmam.

Tudom, hogy Isten akart mondani ezzel valamit. Arrogáns voltam. Örökség. Ha mindent tízszer ellenőrzöl, akkor tuti oda tetted. Csak épp a félelem és a bizonytalanság, ami arra kényszerít, hogy tízszer ellenőrizz valamit, elveszi előled a levegőt, az örömöt, hogy meglásd a kis dolgokat. Ha mindent magad csinálsz, akkor meg van csinálva, csak épp minden alkalommal ledegradálod a másik embert, hogy nem segít vagy nem tudja, és a csalódás gyűlik a szívedben. Ha minden helyről és helyzetről a legrosszabbat feltételezed, akkor nem ér semmi baj, persze talán egész életedben ki sem dugod az orrod otthonról és félelemben élsz. Én sokszor ilyen voltam, hiszen így nőttem fel. Sosem tudtam a nyugalom szigete lenni, mert mindent a kontrollom alatt kellett tartani. Ha így élsz, egy idő után elhiszed magadról, hogy csak te tudsz mindent tökéletesen megcsinálni, mindenre vigyázni stb. Ez persze a bizonytalanság álcája, arrogancia. Ezen az úton voltam én is. De Isten megmentett. Elvette tőlem az egyik legkedvesebb tárgyamat, de talán megmentette az "életemet". Ezt és még ezer más dolgot értettem meg a rablásból.

Talán most egy rossz döntést hoztam, amivel meg kell tanulnom együtt élni. Meg kell tanulnom elengedni. Meg kell tanulnom együtt élni a bizonytalansággal. És a veszteséggel. És nem letérni az útról, hanem menni tovább. 

Közben pedig először időt adni magamnak. 

Három blogposztot vesztettem el, egyet Malajziáról, egyet Szingapúrról és egyet a Fülöp szigetekről. Kicsit ugrottam az Avani után, hogy tudjátok, mi történt, de vissza fogok térni. 

Ha már addig nem írnék, ezúton kívánok mindannyiótoknak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket a napsütötte Ausztráliából!