Las Vegas. Egy város, ami nagyon megosztja az embereket. Sokan - főként, akik nyáron jönnek - arról beszélnek, honnan van víz ebben a városban, ami a sivatag közepére épült? Mások rácsodálkoznak a fényekre, a szobrokra, a showra. 

Las Vegasról nem sokat tudok mondani. Mikor mi ott voltunk, volt, hogy egész nap esett, máskor meleg volt, szóval ez itt azért nem a Death Valley. A kivilágítás, a monumentális szobrok esténként, a kaszinók, a sok fény és csillogás, a játékra éhes embertömeg, a plakátokon mosolygó, boldog arcok és az állandó zenei-, táncos-, illetve sportbemutatók, hírességek jelenléte valóban misztikus hangulatot sugároz a városnak. Érdekes ebbe belemélyedni, engedni, hogy az embert magával húzza egy-két estére, rácsodálkozni, mint egy gyermek, hogy wow! ilyen is van... és mindeközben nem meglátni emögött azokat az elkeseredett embereket, akiknek mindig mosolyogniuk kell. The show must go on! Ez lehetne a mottója ennek a hihetetlen városnak a begyakorolt, széles mosolyaival, ami valahogy számomra inkább a kétségbeesést idézte, mint a valódi szórakozást. Érdekes az is, ahogy a város leveti éjjeli ruháját, mint Hamupipőke, mikor megszűnik a varázs, és nappal ugyanolyan túlméretezett, szürke nagyváros köszön vissza ránk, hajléktalanokkal, gyorséttermekkel és felhőkarcolókkal, mint bárhol máshol.

Az igazi szépség és különleges kincs pár mérfölddel Las Vegas mögött van, és úgy hívják; Valley of Fire, vagyis a Tűz Völgye. Ez olyasmi, mint egy nemzeti park, csak sokkal kisebb. Amikor az ember belép a völgybe még nem sokat lát, csupán egyszínű, vörös sziklákat. A csodához a Rainbow Pointig, vagyis a Szivárvány Pontig kell menni. Az egyszerűen leírhatatlan! Vörös, sárga, kék, fehér vagy épp rózsaszín váltakozik a köveken, falakon, sziklákon, ameddig csak a szem ellát! Nekünk három nap kellett, hogy magunkba tudjuk szívni ezt a hihetetlen képződményt! 

Első nap leparkoltuk a kocsit valahol két domb között és kigyalogoltunk az egyik hegyhez, amit hasonló piros-fehér zebra csíkok mintáztak, mint a Zebra Kanyonhoz vezető utat. Az út másik oldalán szintén hatalmas plató terült el, ugyanezzel a mintázattal, vezetve a szemünket messze-messze, egészen a kék-fehér hegyekig. Sajnos azonban a kék köves hegyek fölött gyülekezni kezdtek a fekete felhők, majd nagyon hamar villámlósba váltott az időjárás. Ennek fele sem volt tréfa, hiszen a platón mi voltunk a legmagasabb pont. Így gyorsan felkerestük a kocsit és irány ki a parkból. Még épp időben, mert mire átértünk a szivárványszínű csodavilágból a vörös-óriás sziklakapun keresztül az egyszínű mélyvörös sziklákhoz, addigra cikáztak körülöttünk a villámok, és úgy szakadt az eső, hogy egy méterre sem láttunk. Ahogy mentünk kifelé, jégesrőre váltott, és az utcákon folyónyi szélességben ömlött át a víz, minden kétszáz méteren. Volt azonban olyan is, hogy az utat választotta folyómedernek, és nem látszott alattunk a beton. Egyáltalán. Hogy megnézzük, milyen mély a víz, Henning beengedte elénk a mögöttünk lévő jeepet. Mindezek a folyók pillanatok alatt alakultak ki, olyan hirtelen zúdult ekkora mennyiségű eső a völgyre. Tanulság: esernyőt vinni nem érdemes :).

Éjjel nem akartunk visszamenni Las Vegasba, mert azért nem volt olyan közel, így a Hoover Gát egyik parkjában húztuk meg magunkat. Sehol nem volt tábla, hogy ne lehetne éjszakára ott parkolni vagy kempingezni, így nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket a látogatói centrumnál. Egyszer csak fényekre és kopogtatásra ébredtünk. A sheriff türelmetlenkedett az ajtó előtt, és közölte, hogy itt a parkolóban nem lehet aludni. Mit volt mit tenni, odébb álltunk. Nemsokára egy parkban találtuk magunkat, ahol mások is parkoltak, így a fáradságtól ott dőltünk ki. Alighogy elaludtunk, megint fények és kopogtatás. Itt sem maradhatunk. De a másik kocsi és a benne lévők igen. De ha mégegyszer meglát itt minket, az 120$-ba fog fájni nekünk - fenyegetőzött. Legszívesebben megmondtam volna ennek az idegbajos tahónak, hogy nem fenyegtőzni kéne, hanem értelmesen beszélni, hogy pl a park egész területén tilos az éjszakai parkolás - legalábbis nekünk - nem csak a látogatói centrum parkolójában. Mit volt mit tenni, bementünk vissza a kicsit több, mint 20 mérföldre lévő Las Vegas-ba. 

Másnap ott folytattuk, ahol az eső miatt előző nap abbahagytuk; a Tűz Völgyében. Ezúttal felfedeztük, hogy itt is van egy "wave", egy hullám. Nagyon hasonló is ahhoz, amiről a nevét kapta, szintén egy hullám alakú szikla, aminek valószínűleg a közepén folyt le valami folyószerű, és vájta bele ezt a formát, illetve rakta le az üledékét, ami pedig a csíkokat eredményezte, így az egész valóban egy színes hullám képzetét keltette. Ha eddig sok fotót készítettem valamiről, akkor most rengeteget! Szemben, az út másik oldalán hihetetlen sziklákat másztunk meg, amik pont olyan színekben pompáztak, mint egy mézes-mázas, három gömbös gyümölcsfagyi. Még a pisztácia sem maradt ki! Az édességek kanyonjába érkeztünk meg, a rózsaszínes-sárgás-kékes cukormázas sziklák és kanyonok világába. Bebarangoltuk az egész területet, a folyómedret, a lecsiszolt köveket, a zebracsíkos hegyeket, míg a nap ismét elindult lefelé a látóhatáron.

A platón, egy kis folyómeder mellett üldögélve néztük, amint elhagyja a látóhatárt.

Ezúttal nem Las Vegas-ba mentünk, hanem egy közelebb eső, bár az ellenkező irányba fekvő, kisvárosba. Ez a Park bejáratához is közelebb volt, és tegnappal ellentétben már tudtuk, holnap is a Tűz Völgye lesz terítéken, annyira elrabolta a szívünket. Épp az egész csirkét és a krumplisalátát igyekeztünk megmelegíteni, mikor bejött egy fickó és a mellettünk lévő szekrényből az összes fánkot egy zsákba tette, majd újakkal töltötte fel a szekrényt. Mi pedig csak hüledeztünk, mert mindet ki akarta dobni a kukába. Azt mondta, 24 óránként mindig ki kell cserélni, akkor is, ha 30 fánk maradt meg. Megkérdeztük, nem adná-e nekünk, így lett hirtelen a vacsora mellé még 30 fánkunk. És ez csak egy bolt volt. Sajnos olyan édesek voltak, hogy alig bírtunk egyet-egyet is megenni belőlük, de úgy gondoltuk, inkább elosztogatjuk, minthogy kidobjuk. 

Másnap tehát a Tűz Völgyében a busszal érkezett kínai túristák legnagyobb örömére kitettük a fánkokat az asztalra és elindultunk hegyet mászni. Az erős napsütés felhevítette a sziklákat, így, miután megmásztuk a legmagasabb pontot és megpihentünk a legkiugróbb sziklán, ahonnan be lehetett látni az egész szivárvány mezőt, árnyékot kerestünk. Nemsokára meg is találtuk; egy kőív alatt a hegyoldalban, távol a túristáktól. Ott ültünk és beszélgettünk órákon keresztül. Mire visszaértünk a parkolóba, a fánkoknak hűlt helye volt. Elindultunk már kifelé, mikor még megláttam egy patakmedret, amit szerettem volna bebarangolni. Itt sem kellett sokáig keresgélni, míg egy árnyékos ívet találtunk, ahonnan még a lenyűgöző tájat is beláthattuk. Nem messze tőlünk sárgás-kékes sziklák emelkedtek, csalogattak minket magukhoz. Útra keltünk. A gyönyörű, váltakozó, ám abszurd színeket mégjobban kiemelték a napsugarak. Mintha egy óriás-cukrász fagylaltjai között lépkedtünk volna, míg egyszer csak ismét naplementére lettünk figyelmesek. Estére visszatértünk Vegas-ba, mert másnap már nem akartunk ide visszajönni.

Másnap Las Vegas közvetlen szomszédságában lévő Red Rock Kanyonba látogattunk el. Ez is nagyon szép, bár meg kell, hogy mondjam, a Tűz Völgye után már nem tudott minket annyira lázba hozni. Megmásztuk az egyik legmagasabb csúcsát, majd elhagytuk a szürkés sziklákat, amelyek közepére egy széles, vörös csíkot festett a természet.