Másnap reggel annyira felforrósodott a sátor, hogy korán keltünk. Épp jókor, mert az idős pár épp reggelizett és meghívtak minket egy kávéra és egy pár tószt kenyérre. Mi is bedobtuk a közösbe, ami nálunk volt, de ők semmit nem fogadtak el. Aztán mikor összepakoltunk, akkor hajtottak el nagy dudálások és integetések közepette. Perth-ből jöttek.

Ahogy integettünk, megállt mellettünk egy lakókocsi, a vezető, aki meglehetősen őrült fazonnak nézett ki, rekedt hangon betessékelt minket. Rém koszos kocsi volt, de ezt már csak akkor vettük észre, mikor beszálltunk. Sofőrünk ausztrál bennszülött volt, azt mondta, ő egy angyal, mert meg tudja gyógyítani a rákot.  Ezzel még nem is lett volna semmi baj, ha nem húzódik le kb 2 km után az út szélére a semmi közepén, hogy marihuánát szívjon. Azon gondolkoztam, hogy most kéne kiszállni, de nem volt ott semmi, csak az autópálya. A helyzet még őrültebb fordulatot vett, mikor egy laza mozdulattal bedobta a bongját a csomagjaink közé. Na - gondoltam -sosem fognak felvenni minket, ha marihuána szagúak a táskák. Megkértem, hogy kicsit inkább arrébb tegye ezt az eszközt, mire kifakadt, hogy én milyen előítéletekkel vagyok teli. Hát, valóban nem szoktam szívni és utána vezetni, úgyhogy azon kezdtem gondolkozni, hogyan fogunk kiszállni innen, mikor - egy nagy valószínűséggel isteni közbeavatkozásnak köszönhetően - elromlott a kocsiban a váltó. Még sikerült kihúznunk egy benzinkútig, ahol "angyalunk" Henninget akarta arra kérni, hogy másszon be a kocsi alá és javítsa meg azt! Az indoka az volt, hogy ő nem ért hozzá. Persze, jót nevettünk rajta. Az ötlet már csak azért is volt abszurd, mert abban sem voltunk biztosak, hogy behúzta a kéziféket. Szépen kiszálltunk tehát és elkezdtük kérdezgetni az embereket, hogy elvinnének-e. 

Egy idős házaspár mondott igent a legnagyobb természetességgel. Épp legjobbkor, mert "angyalunk" kibújt a kocsija alól, természetesen olyan fekete volt a pólója a ráfolyt olajtól, hogy ha befestette volna, az se sikerült volna jobban. Nem is mertem belegondolni, hogy nézett volna ki Henning, ha ő "javította" volna a kocsit. Gyorsan átpakoltunk, majd elbúcsúztunk tőle és száguldottunk tovább északra, az idős házaspárral, akiknek 10 gyereke volt. Meg is kérdeztem, hogyan tudtak menedzselni 10 gyereket, de, mint kiderült, ebből csak 5 élt velük. Na ja, az aztán sokkal emberibb szám :). Egyébként az Ausztrálok korán házasodnak, lesz egy rakat gyerekük, majd elválnak és párt választanak. Egyetlen olyan ausztrál házaspárral találkoztunk, akiknek az volt az első házassága. Velük is Melbourne-ben.

Egy kis faluban, Childersben szálltunk ki az út szélén. Az idős pár Bundabergbe ment az egyik gyerekét meglátogatni, de az nem az autópálya mentén volt. Nem vártunk tíz percet sem, mikor észrevettük, hogy egy dögös piros autó, benne egy nagydarab fiatal sráccal lelassított, majd megállt. Henning utána szaladt, hogy megkérdezze, miattunk állt-e meg, én meg ott maradtam, mosolyogva, táblát tartva. Pont jött egy kamionos, meglátott, és kihúzódott, hogy megálljon, mikor meglátta Henninget is. Erre a "traumára" aztán nagy gázt adott és továbbrobogott. 

A srác ugyan nem miattunk állt meg, habár már másodjára haladt el ott, de felvett minket. Nagyon furcsa, szótlan srác volt, Gladstone-ba ment, pékként dolgozott ott. Annyira nem volt érdeklődő, nekünk pedig annyira fárasztó volt ezt a sok élményt feldolgozni, hogy szégyen szemre mindketten bealudtunk. Nem sokkal Gladstone előtt ébredtünk fel, ő pedig elvitt minket a partra és elbúcsúzott. Mivel nagy, parkos terület volt, ráadásul találtunk tiszta nyilvános wc-t és a tengerparton hideg vizes tusolót, gondoltuk, majd sátrazunk. Igen ám, csakhogy a park egész területén tiltott volt a kempingezés. Mi tévők legyünk most? Hát, megláttam egy társasházat, illetve mögötte egy fákkal lekerített udvart és javasoltam Henningnek, hogy ott kempingezzünk. Egy ideig vívódtunk, hogy most magánlaksértést követünk-e el, vagy sem, végül azonban a szükség csak arra vitt minket, hogy letelepedjünk valahol. 

A szomszéd ház erkélyén ült egy idősebb hölgy, Henning átment, hogy tőle kérjen tanácsot, majd elkezdtünk sátrat építeni. Már épp befejeztük, mikor odajött ez a hölgy, Cathy, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk velük vacsorázni. Annyira meghatódtunk, hogy hirtelen nem is tudtuk, mit mondjunk. Természetesen elfogadtuk a nagyon kedves meghívást és gyorsabb tempóra kapcsoltunk, ami a sátorépítést illeti. Épp kész lettünk, mikor egy morconapofa házmesterféle állt meg a kert szélében. Rögtön rámosolyogtam és kedvesen elmeséltem neki, mennyire hoppon maradtunk a sátrazással itt, Gladstone-ban, és hogy megengedné-e, hogy itt sátrazzunk. Megenyhült, ahogy meghallotta a történetünket, és, hogy Cathy vacsorázni hívott minket, és azt mondta, maradhatunk. Hozzá tette, hogy ha helyiek lennénk, azonnal hívná a rendőrséget, de most az egyszer megértő. Ennek nagyon örültünk, és, habár ő még mindig morcipofi volt, úgy tettünk, mintha ez egy jókedvű beszélgetés volna. Azonban aki azt hinné, hogy nem volt kedves ember, annak elárulom, hogy, mikor Cathy-ékhez mentünk, utánunk szólt, hogy odatesz nekünk két sört a sátorhoz. És nem csak úgy odatette ám! Jeget tett alá, hogy hideg legyen! Nem győztünk ámulni ezen a kedvességen!

Cathyéknél az első perctől úgy éreztük magunkat, mintha haza mentünk volna. Nem volt ebben az egészben semmi feszengés, sem részükről, sem részünkről. Olyan természetességgel meséltünk nekik az utunkról, az életünkről és az álmainkról, mintha a saját szüleink lettek volna. Ugyanígy ők is. Amikor aztán még bort is bontottak a kedvünkért, még közvetlenebb lett a hangulat. Kiderült, hogy ők is voltak Németországban, és egy éjjeli kempingbe túl későn érkeztek. Ekkor valahogy összefutottak egy pár helyivel, majd egy lagziban találták magukat, ahol éjjelre még kényelmes ágyat is biztosítottak nekik. 

Éjjel sokáig elbeszélgettünk, mire mindenki álmos lett. Másnap reggel korán keltünk, mert tusolni akartunk, lehetőleg olyankor, mikor a nap már süt, de még nem támadt fel a szél. Tudjátok, mekkora élmény a napfelkeltében a tengerparton tusolni? Persze, fürdőruhában. Hihetetlen volt!

Az egyetlen, ami kicsit meglepett minket, hogy a sátrunk tele volt ilyen kis, muslica-szerű bogarakkal, a testünk pedig ici-pici piros foltokkal. Olyan kicsik voltak, hogy átfértek a szúnyoghálón.  Nem tudtuk, mi az, de mivel nem viszketett, nem foglalkoztunk vele. Cathy és John azt mondták, Sandflies, és, hogy ne vakarjuk a foltokat. Merthogy átjöttek reggel és megkérdezték, lenne-e kedvünk velük reggelizni, illetve, ha akarunk, tusolni. Mivel már tusoltunk, nagy örömmel mondtunk igent a reggelire.

A reggeli ugyanabban a laza hangulatban tellt, mint a vacsora. Még sokáig tudtunk volna beszélgetni, de mennünk kellett tovább. 

Sátrat bontottunk. Mikor kész lett, épp ott termett az ügyeletes morconapofa, Stan. Mivel írtunk neki egy kedves levelet, amelyben megköszöntük a segítségét, meghatódott, és, habár szóban elmondtuk neki, ami a levélben állt, csak szerette volna a levelet is. 

Mivel Gladstone nem az autópálya mellett van, hanem vagy 40 km-rel keletre tőle a parton, Cathy és John megígérte, hogy kivisznek minket oda. De előbb még elmentünk a senki földjére mangót szedni. Vagyis lopni. Vagyis nem mondanám lopásnak, de engedélyt sem kértünk. Cathy azt mondta, ha jönnek a zsaruk, akkor beszéljünk csak a saját nyelvünkön, csináljunk úgy, mintha nem beszélnénk angolul. De a szatyraink olyan gyorsan megtelltek, hogy a zsaruknak esélye sem volt annyi idő alatt ott lenni.

Búcsúzáskor megadták a telefonszámukat, arra az esetre, ha ott ragadnánk, hiszen vasárnap volt, az autópálya pedig majdnem üres. Meghívtak minket a visszaúton magukhoz. Nehéz szívvel mentünk tovább. Ezek az emberek visszaadták a kedvemet az utazáshoz. És a hitemet abban, hogy a világ eredendően jó. 

Szóval, itt vártunk vagy egy órát a tűző napon. 10 percet álltunk és stoppoltunk a napon, majd 5 perc pihi. Egy óra múlva megint egy idős házaspár vett fel minket, és egészen Rockhamptonig vittek.  Oda mentek hegyet mászni, mert az El Camino-ra készültek.

Rockhamptonban kicsit meg voltunk illetődve, mert a nap már elindult lefelé, a következő város pedig, Mackay, 300 km-re volt. Rockhampton és Mackay között pedig egyetlen település sincs. Vagyis, aki felvesz minket Rockiban - ahogy az Ausztrálok hívják - annak el kell vinni minket Mackayig.

Egy nagy parkolóban álltunk, ahol megállt egy kamion és egy kisteherautó. A kamionos nem akart minket, a kisteherautós pedig tele volt. Stoppoltunk tehát tovább, mikor láttuk, hogy a kisteherautós integet. Átpakolta a cuccát, hogy el tudjon vinni minket. Csak ámultunk és bámultunk ezen a kedvességen! És igen, Mackayig ment. 

Brett nagyon hallgatag volt, mint aki sokmindent átélt már. Felnőtt gyerekei voltak, felesége pedig már rég nem. Egy fuvarozótársaságnál dolgozott sokáig kamionsofőrként, majd menedzser lett. Kicsit dialektusban beszélt, így nagyon kellett fülelnünk, hogy értsük. Naplementekor előbújnak a kenguruk a rejtekeikből, és sokan nekivágnak, hogy az autópálya másik oldalára jussanak. Sajnos elég kevésnek sikerül, így minden 100-200 méteren tetemek hevernek az úton. De persze sok-sok kengurut lehet ilyenkor látni az utak mellett, csak figyelni kell! Brett segítőkészen szemlélte velünk a tájat, így egyetlen útmenti kenguru sem maradt felfedezetlenül.

Mivel nem volt szállásunk, felajánlotta a vendégszobáját. Ezt nagy hálával elfogadtuk. A lakása magányról tanúskodott, habár ott volt a barátnője és volt egy kutyája is. Amikor ránéztem a fotóira, láttam, hogy nagyon hasonlítok a lányára... Este vacsorázni vitt minket a partra. Meg akartuk hívni őket, de nem engedték. Drága étteremben ültünk, halat ettünk és jó bort ittunk hozzá. Hihetetlen volt. 

Elnéztem a középkorú, önfeledten, sörrel a kezükben táncoló és éneklő ausztrálokat. A világ tökéletesnek tűnt ebben a pillanatban. Béke volt és zene és tánc. Jókedv, öröm, szeretetteljes vendéglátás, és hála. Úgy éreztem, én pont egy ilyen országban akarok élni.