Minél közelebb jön a hazaindulás időpontja, annál kevésbé tudom elképzelni. Már egy ideje lakást keresünk. Mindegy milyet. Majd belakjuk szeretettel és akkor jó lesz. Valahogy nem aggódunk. 

Ehhez azonban hozzátartozik, hogy Holger, az esküvői tanúnk és jó barátunk meghívott magához, hogy lakjunk ott, illetve el is hoz minket a reptérről. Be kell jelentenünk az autót, miután kisebb munkálatokat is elvégeznek rajta és szeptember elsejétől Henning felveszi a munkát.

Ez az egyik ok, amiért hazamegyünk. Sokat gondolkoztunk, hogy még egy fél évvel meghosszabbítjuk az utunkat, hogy be tudjuk járni Dél-Amerikát. De az, hogy egyikünknek még van állása nagyon sokat könnyít a visszatérésen. 

A másik ok az, hogy azt olvastuk, másfél év a határ, onnan már szinte lehetetlen visszailleszkedni a régi életedbe - ami persze ugyanolyan már nem lesz sosem, de így nem csuksz be magad mögött annyi ajtót, vagyis van visszaút. És egy életet így leélni...azt azért nem csinálnám. Hol szülsz? Ha beteg vagy, hova mégy? Fogorvos? Hol jár a gyereked iskolába? Ah, megannyi kérdés, ami talán nem megoldhatatlan, de én nem akarom hotelekben és sátorban felnevelni a gyerekemet. 

A harmadik ok az, hogy rengeteg tárgyunk van bedobozolva két barátunk padlásán is, és nem terhelhetjük tovább őket. Ott van a kocsink is.

Hiányoznak a barátaink, családjaink, Henningnek a dobolás és a zenekar.

Visszatérünk. Tele vagyunk tervekkel, mégis nem tudjuk, mennyire lesz rázós a landolás. És hihetetlenül szívesen folytatnánk az utat.

Tervben van, hogy egyszer majd még csinálunk egy hosszabb utat, Latinamerikán keresztül. Hogy ez mikor lesz, főleg, ha majd gyerekünk is lesz, fogalam sincs, habár vannak, akik kisgyerekkel utaznak, de én félnék kitenni a gyerekem egy Dengue láz esélyének. 

Talán, ha nagyon coolak lennénk, akkor eladnánk a kocsit, felszámolnánk mindenünket, felmondanánk és elmennénk a workaway-jel dolgozni valahová, ami mellett felépíthetnénk egy online üzletet, amit onnan végezhetünk, ahonnan akarunk. De mi nem vagyunk ezek a típusú nomád emberek. A világ kitárult, és minden lehetőséget meg fogunk ragadni, hogy ne szűküljön be újra, hanem ezek legyenek a mindennapok. Hogy ebbe nőjenek bele a gyerekeink. Mindezt azonban nem egy folyamatosan fennálló lakóhely nélkül, hanem inkább ki-kirepülve. 

Ezeken gondolkoztam, miközben utunk egyik legkedvesebb hoteltulajdonosához csekkoltunk be San Gil egyik hátsóbb utcájában. Ez a kis város tökéletes volt a hangulatunkhoz, szép, régies, koloniális épületek, folyó, kedves, segítőkész emberek, bőséges reggeli, csend, nyugalom, meleg, de minden nap egy kis eső is, ami leverte a port. 

Első nap mások ajánlására Baricharába mentünk. Göröngyös utakon vitt a buszunk, hegyről le, majd fel, míg elértük a kis falvat. Nem akartunk hinni a szemünknek; ez ugyanis pontosan olyan volt, mintha Toszkánában jártunk volna. A kis, földszintes házak sárga kövekkel, ablakaikból bokrokban lógó virágokkal, Toszkánára jellemző cserepekkel, a nap sugaraiban melgedő színekkel üdvözölt minket ez az eldugott kis hegyi falu. Mondhatnám, hogy Kolumbia egyik gyönygyszeme. A falu egy hirtelen ereszkedő sziklafal peremén ül, ahonnan hihetetlen panoráma nyílik a völgyre és a szemben lévő hegyekre. Bejártuk a falucska minden rejtett zegét-zugát, benéztünk minden kapuján, megkóstoltuk a jegeskávéját és a különleges palacsintáját is. Itt olyan vicces volt az étlap, be kellett ikszelni, hogy az ember mit szeretne. Én mangós palacsintát kértem, Henning pedig epres gofrit. 

Másnap pedig elidultunk, hogy beteljesítsük utunk utolsó álmát; a vadvízi evezést. A folyó, amit 3-3+-osnak mondtak, apadt, így alig voltak kettes fokozatúak az akadályok. Vad vizet nem láttunk sehol :D. Másnapra beneveztünk a 4-4+-os folyóra. Jelentem, itt már nem volt hiány sem vad vízből, sem kalandból - viszont jó kapitányunknak köszönhetően senki sem esett ki. Hihetetlenül élveztük, és úgy éreztük, valóra vált az álmunk. Ha van rá lehetöségetek, próbáljátok ki! Mi például a 4+-os akadályon nem sodortattuk le magunkat, hanem kiszálltunk. Egész nap parancsokat követtünk, hogy Elöre!, Hátra!, Gyorsan! Hajó belsejébe! Jobbra! vagy Balra!, amiböl az elsö három nyilván a haladás kivitelezésében segít, az utolsó hátom arra szolgál, hogy ne borulj ki a csónakból, és bizony ott egy hirtelen ugrással a helyeden kell lenni. Hatalmasat tud lökni egy ilyen emberekkel teli gumicsónakon a víz, föleg, ha az ember a "vízeséseket" oldalról kapja. Szárazon nem maradtunk. Sok volt azonban a csendesebb rész, ahol kiugorhattunk a vízbe megmártózni, és menekülni a nap forrósága elöl. Azután pedig az elözöleg begyakorolt mozdulattal behúztuk egymást a hajóba és indultunk tovább. Este 6 felé ertünk haza, éhesen. Egy alábecsülten finom pizzériának a teraszáról figyeltük a kis városka utcáit, tereit, majd a koraesti zuhogó esöt. Hihetetlen volt, hogy pár óra múlva, egy év után, hazaindulunk.

Pihenésre nem sok idő maradt, mert hajnal négykor indult a busz Bogotába. Maga a gép 5 óra késéssel indult, mi pedig fel sem tudtuk fogni; most tényleg hazamegyünk.