Uticélunk Cairns, körülbelül 700 km-re fekszik Airlie strandjától. Nem tudtuk, hová megyünk és mi vár majd ott, de tudtuk, hogy mindenhol otthon vagyunk, ez pedig különösen igaz Ausztráliára.

Proserpine-ig egy helyi munkás vitt el minket, aki a furcsa ausztrál dialektusát még hadarással is nehezítette. Az ember viszont inkáb mosolyból és nevetésből ért, nem szavakból, így kiválóan megértettük egymást.

Proserpine-ból szintén egy munkás vitt minket tovább, kisteherautóval. Megállt Ayr városában, ahol egy kis hotelben kérdeztünk rá, milyen feltételek mellett lehet az egyik leghítesebb búvárhelyet, a Yongala hajóróncsot meglátogatni. Mivel a hajó 30 méter mélyen volt, a levegő kb 15 perc nézelődésre volt elég. Nekünk. Merthogy mi nagyon jók vagyunk légzés terén. Ha összetesznek más búvárokkal, akkor kb 10, vagy épp csak öt percre csökken ez az idő, mi pedig 90 bár környékén kell megszakítsuk a merülést. És a Yolandához csak akkor visznek le, ha jó az idő. Ha nem, akkor egy alternatív helyre visznek, pénzt vissza nem térítenek. Minezért pedig fizessünk 280 ausztrál dollárt, fejenként. Igen, jól hallottátok. 

Sokat olvasgattunk az interneten élménybeszámolókat, illetve hallottuk más búvároktól, és, aki nem ezzel akart felvágni, azt mondta, a Yolandát inkább a mélysége, mint a szépsége miatt szeretik a búvárok. Mivel minket inkább vonzzanak a különlegesen szép, mint a különlegesen veszélyes helyek, mellesleg a büdzsénkbe nem hogy nem férnek bele, de egyenesen a csőd szélére katapultálnak az efféle összegek, nyugodt szívvel hagytuk a hátunk mögött a mélyben, tőlünk háborítatlanul nyugodni Yolandát.

Mivel sofőrünk megvárt minket, tovább is repültünk Townsville-be. Éjszaka érkeztünk meg és hát Townsville nem az az egy utcás városka, ahol az ember könnyen talál egy hotelt, majd másnap vissza áll az út mellé stoppolni. A helyiektől kértünk útba igazítást, de a hotelek vagy mind már zárva voltak, vagy túlságosan drágák voltak. Az egyikben azért kaptunk egy tippet, csak épp aránylag messze volt. Hátizsákok nélkül kerekedtünk fel, hogy megkeressük, de mire odaértünk, a recepció már zárva volt. Csupán egy telefonszám jelezte, hogy ha nagyon akarsz, akkor későn is kaphatsz itt szállást, talán, talán, talán. Nekünk viszont nem volt ausztrál kártyánk, így kezdtem kétségbe esni, mire Henning elviharzott, majd 5 perc múlva egy idegen telefonnal a kezében tért vissza. Naná, hogy a bentlakó hátizsákos csajok adták neki kölcsön a két szép szeméért! 

A recepciós kelletlenül segített nekünk, és az egyetlen kérdésünkre válaszul félreértés nélkül adta tudtunkra, hogy szívességet tesz nekünk, és ha nem tetszik, szedhetjük a sátorfánkat. Állítólag később elnézést kért, de az nem ugyanazzal a hangerővel tette, így hozzám nem jutott el. Ez után az első benyomás után egészen pofás kis szobát kaptunk. Mostmár csak a táskákat kellett átvarázsolni a másik hotelből. Szerencsénkre, segítségül szolgált egy kopott bevásárlókocsi, amivel ugyan kicsit úgy néztünk ki, mint a new yorki hajléktalanok, de legalább nem kellett fejenként 25 kg-t cipelni.

Henning ezek után csodás vacsorát varázsolt a vízforralóval a kicsinyke tésztából és a hozzá illő szószból meg a sajtból.

Másnap a bevásárlókocsi segítségével elgyalogoltunk az autópályáig, ahol egy kis várakozás után egy hölgy vett fel minket, aki ugyan csak 15 percig vitt minket, de azalatt azt is elmesélte, milyen témákat beszél meg a pszichológusával. Ezek után egy belevaló német csajszi vett fel minket, aki az ausztrál pasijával volt úton egy közeli folyóhoz, amiben lehűthették magukat a nagy melegben. A lány egy-két éve élt itt, csak úgy nekiindult a világnak és itt ragadt. Meg tudtam érteni. A Frosty Mango-nál tettek ki minket, ahol a nagy meleget mi is ice coffee-val és sütivel hűtöttük le mielőtt újra kitettük volna a hüvelykujjunk. 

Két indiából érkezett bevándorlóval utaztunk tovább, miközben azon imádkoztunk, hogy a táskáink nehogy elrepüljenek a nagy szélben az utánfutóról. 

Ingheimban tettek ki minket és tíz perc sem tellt bele, mikor felvett minket Dávid. Anyukája kocsiját vezette és egyenesen Cairnsbe ment. Világcsavargó volt és vegetáriánus, de az előbbi inkább látszott rajta, mint az utóbbi. Arra készült, hogy Portugáliában majd hajót stoppoljon az Atlanti Óceánon át, illetve Mexikó is a tervei között volt. Folyton nevettünk. Így telt el három óra, mire Cairnsbe értünk. Az egyik északi strandon volt a hotel, Yorkey's Knob-on és Dávid, habár ez extra fél órájába került, elvitt minket az ajtóig. Elbúcsúztunk a viszontlátás ígéretével.

Ismét rengeteg nagyszerű embert sodort utunkba az élet, így kicsit szomorúak voltuk, hogy itt megállunk, de nagyon hálásak ezért a sok jó élményért, másrészt viszont nagyon örültünk, hogy kicsit hosszabb ideig végre letelepedhettünk valahol 4 hónap folyamatos utazás után.