Quitoból a vicces nevű Banosba indultunk, hogy Amazónia kapujába érkezzünk. Banos, amit a spanyol nyelvűek általában a wc-re, illetve a tusolóra használnak, egy fürdőhely volt a hegyek "tövében".
A legviccesebb Ecuadorban, hogy sosem tudod, mikor milyen évszak van. Például, ha Banosban vagy, júliusban mind azt mondják, az Amazonasz vidéke az egyenlítőtől Északra van, így ott most nyár van. De az amazóniaiak, főleg, ha esik, azt mondják, most tél van. Az internet is azt írta, hogy július a legmelegebb és legszárazabb hónap ott. De minden városnál tapasztaltuk ezt a ki ezt mondja, ki azt. Olvastam valakiről, aki márciusban volt itt, és ugyanilyen esős, hűvös idő volt, mint most. Szóval az igazság az szerintem, hogy itt mindig esős, hűvös idő van.
Banosban először a helység mögötti hegyre másztunk fel, hogy megnézzük a Szent szobrát. A szobor fölött száz méterrel a világ legjobb üzleti fogásával egy helyi italokat árult. Az emelkedőn bizony megizzad az ember, és ha nem hozott magával semmit, akkor elkél a frissítő. Elbeszélgettünk még vele, mielőtt lefelé indultunk.
Sajnos a Tungurahua, a Banos fölé tornyosuló, most is aktív vulkán, szégyellősen felhőtakaróba burkolózott, így egész ottlétünkkor nem láttunk belőle semmit.
Banos egyébként egy hihetetlen hangulatú kisváros a hegyekben. Termálfürdőjéről híres, amit mi nem próbáltunk ki, mert azt olvastuk, hogy rengeteg ember van bent egyszerre és mozdulni sem lehet. Viszont, amit kipróbáltunk, az a forró csokoládé. És az bizony mennyei! Az egyik étteremben Henninget megszólította a tulajdonos, hogy melyik országból jött. Mikor megmondta, az nagyon megörült, és kérte Henninget, hogy segítsen neki sörkóstolásban. Ismerőse készített öt különböző ízű sört, és szüksége volt egy "szakemberre", aki megmondja neki, hogy ezeket el lehet-e adni. Henningnek persze nem kellett kétszer mondani, így két estét is itt töltöttünk sörkóstolással, beszélgetéssel. Mondtam már, hogy az ecuadoriak hihetetlenül kedvesek? Bárhol voltunk, mindig olyan kedvesek voltak, a vidámságuk ragadt ránk, hogy nem igyekeztünk tovább indulni ebből a végtelenül hangulatos, télies kisvárosból sem.
Banosnál indul a ruta de cascadas, vagyis a vízesések útja, amire mi egy nyitott tetejű emeletes busszal mentünk. Jól szórakoztunk, főleg, amikor az utca felsővezetékei belógtak a buszba, vagy mikor az aluljáró jött, aminek a tetejéről szakadt a víz. Hiába, hegy alatt fúrták át és a sok esőzés miatt mindenhonnan ömlött a víz a völgyet kialakító, sebesen áramló folyóba.
Az út vége volt a legszebb. Azt hittem, az Iguazu után már nem tud sok vízesés lenyűgözni, de az El Diablo-tól tátva maradt a szám. Hihetetlen víztömeg zúdul ott le pillanatok alatt, hihetetlen erővel. Lélegzetelállító, habár az ember csak sejtheti, milyen ereje is van a víznek. - jobb nem kipróbálni. A másik vízesés, ami elrabolta a szívünket, az Agoyán volt. Felette egy túldimenzionált szerszámosláda kinézetű, köteleken függő kocsi járt a szakadék egyik oldaláról a másikra. Mi is beültünk. Ahogy elindult, és nem volt többé föld a lábunk alatt, csak a rettentő szakadék, leírhatatlan panoráma tárult elénk; a két zuhatag, amint egymásba forrnak és úgy zuhannak tovább, együtt, ez a látvány hevert teljes magasságában a lábunk alatt!
Este, a buszút végeztével még visszatértünk ide, hogy canopyzzunk, de én fáztam, így mondtam Henningnek, most menjen ő egyedül, másnap majd megyünk mindketten. Kicsit féltem is, mert már Németországban canopyztam egyszer és az egyik élmény igen rosszra sikeredett. Amikor lefelé canopyztam a fa tetejéről, nagyon begyorsult és ez nem tetszett.
Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy félelemből elszalasztottam valamit, amit pedig nagyon szerettem volna kipróbálni. Nem ragadtam meg a lehetőséget akkor, amikor előttem volt, mondván, majd holnap. De a holnap rossz időjárást hozott magával, sőt a holnap holnapja is. Így szalasztottam el ezt a hihetetlen alkalmat csupán félelemből. Henning pedig, mint a madár, kitárt karokkal "repült" át a szakadék másik oldalára, a vízesések fölött, egy biztonságos drótkötélhez csatolva.
Nagy tanulság ez nekem. Eddig bármit elutasuítottam, mindig volt lehetőségem meggondolni magam. Itt nem. Nem mindig van. Ezt is meg kell élni.
Mivel a következő napokra eső és havazás köszöntött Banosra, mi tovább indultunk Tenába.
Tena a vadvízi evezés egyik paradicsoma, és nagy álmom volt ezt kipróbálni. Az egyetlen, ami eddig visszatartott ettől, az a hideg folyóvíz volt. Olyan helyen szerettem volna kipróbálni, ahol meleg van, ezért a vízbe esni, és utána vizesen tovább evezni a szélben inkább túra, mint tortúra. Mivel Tena az esőerdő szélén van, elsőre ideálisnak tűnt. Sajnos azonban ottjártunkkor úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Biztos ez sokaknak még vonzóbbá tette volna, hiszen ez extrém sport, ami a szakadó esőben talán még intenzívebben hat. Én azonban kicsit kényelmesebb kezdetre vágytam, így inkább utána néztem, lehet-e ilyesmit csinálni az utolsó országban, ahová megyünk. Igen, lehet ;).
