Sydney egyszerűen fantasztikus. És persze fantasztikusan drága is - de ezt az ember akkor még nem tudja, mikor egy különös idegen két éjszakára is meghívja egy elegáns hotelbe, csupán köszönetként és szülinapi meglepetésként.

 Január 26-a volt tehát, a születésnapom. Persze, csak Ausztráliában. Magyarországon még január 25-ét írtak. Mivel hajnal 2 körül fekhettünk le, nem csörgettük az órát. Felkeltünk, megreggeliztünk, kávét ittunk, sokat nevettünk és azon tanakodtunk, mit csinálhat most Scott. Lassan indult a nap, pont úgy, mintha szabadságon lettünk volna. Dél lett, mire kiléptünk az ajtón és Chinatown szélén találtuk magunkat. Átvágtunk a Darling Harbour-ön, hogy az öbölhöz jussunk, majd végigsétáltunk a parton a verőfényes napsütésben a belvárosi hídig. Rengeteg ember volt az utcán, ugyanis ez a nap Ausztrália születésnapja is. Minden felől beszédfoszlányok érkeztek felénk, angolul vagy épp németül, de magyar szót is hallottunk elveszni a tömegben. Az egyik körforgalom közepén egy roncs autó állt, tetején egy hatalmas szikla. Nevettünk. Ezek az Aussie-k még egy roncsautóból is képesek turistalátványosságot faragni!

A híd körül vitorlások tucatja hajózott körbe-körbe, teljesen nemzeti színekbe borulva. A hídhoz érve korabeli hajók játszották el a csatát, amiben az ausztrálok kivívták a függetlenségüket. Ágyúk dördültek. A hirtelen zajt hatalmas robajjal verte vissza a híd fala. Elértünk a híres operaházhoz, majd felmentünk a hídra. Ezek után pedig jól esett elveszni a belváros kisebb-nagyobb utcáiban és az utcákon hömpölygő tömegben. Este persze mindenki a tüzijátékot bámulta. Mi is.

Meg akartuk hosszabbítani a tartózkodásunk, de a szoba ára az egekbe szökött. Költöztünk. A közelben felfedeztünk egy gyönyörű parkot, a Centenial Parkot. Ott töltöttük a délutánt. Hihetetlenül szépek ott a fák. Ahogy átsétáltunk rajta egy kis tóhoz jutottunk, amelynek közepén, egy sziget rengeteg madárnak adott otthont. Életemben először láttam fekete hattyút! A tavat megkerülve egy lépcsős szakaszon öreg bácsika állt és a madarakat etette. Voltak ott fekete hattyúk, libák, kakaduk, de még pelikánok is! Nekünk is adott kenyeret, így mi is dobálgattuk, de bizony az állatok nagyon követelőzőek tudnak lenni! Az egyik fekete hattyú, hogy több figyelmet és ezáltal több élelmet kapjon, még Henning hátsójába is belecsípett. Persze nem fájt neki, mi viszont szakadtunk a nevetéstől.

Az este aztán egy hangulatos étteremben búcsúzott tőlünk, ahol pizzát ettünk, és nagyon régóta először, megittunk egy-egy pohár bort is hozzá. 

Másnap sajnos megint költöznünk kellett, mert a hotelben elfelejtették lefoglalni nekünk a szobát két éjszakára. Itt már kicsit többet kellett gyalogolnunk, de taxizni nem akartunk. Az új hotel egy fasor közepén volt, kedves kis szobával és kényelmes ággyal. Miután bevackoltuk magunkat, a botanikus kertet vettük irányba. Sydneynek gyönyörű botanikus kertje van! Az öbölre nyílik és az operaháznál ér véget. A közepén egészen szürreális, ahogyan a hatalmas parkból a fák mögül kiemelkednek a felhőkarcolók.

Ekkor ért el minket Craig, egyik sofőrünk, üzenete, hogy barátaik, akik egy hete érkeztek haza Európából, és Sydneyben laknak, szívesen látnak minket egy-két éjszakára. Nemsokára át is költöztünk. Gyönyörű viktoriánus házuk volt, amibe végre belülről is betekinthettünk. Kristálycsillár, fa bútorok, fa padló, magas plafonú, hűvös ház volt, a falak oszlopfőit faragott figurák díszítették. Kovácsolt vas kerítés, csakúgy, mint az ágyak is. 

Az egy-két éjszakából hamarosan egy hét lett. Sue, aki iskolaigazgató, és Bruce, aki már nyugdíjas, korábban pedig mérnök volt, nagy szeretettel fogadtak. Ismét "haza" érkeztünk. Esténként együtt vacsoráztunk, boroztunk, söröztünk, néha Sue főzött, máskor Bruce, de a vacsora mindig zamatos és finom volt! Egyszer mi főztünk nekik toroskáposztát, imádták.

Közben jól esett elveszni Sydneyben, elmenni egy múzeumba, a parkokban ücsörögni és élvezni a nap melegét a hátunkon, felmenni a hídra, le az operaházhoz, kávézókban üldögélni, vagy épp moziba menni. Itt néztük meg a Star Wars újabb epizódját is. 

Sue egyik nap kivitt minket a Sydney-től délebbre fekvő nemzeti parkba, ahol hihetetlen kilátás nyílt az óceánra, majd egy kis faluban a strandon reggeliztünk. Visszafelé áthajtottunk a völgyhídon az óceán fölött, ahol alattunk a sziklákon épp hatalmas hullámok csaptak fel. Emberek álltak a sziklákon mit sem törődve azzal, hogy csurom vizesek lesznek, vagy épp magával ránthatja őket egy hullám. Persze, ők ismerik a természetet, sokaktól hallottam, hogy ha helyiek nem mennek bele az óceánba, akkor ők sem. A helyiek ugyanis már a hullámok állásából tudják, merre ránt magával a víz és milyen erősen. Ugyanez a minta a folyókkal is, mert azokban sokszor előfordulnak krokodilok. A helyiektől többször hallgattunk sztorikat arról is, hogyan fogjuk meg a kígyót, melyik veszélyes, melyik nem, hogy mindig trappolva kell átmenni a magas fűvel borított területeken, mert a kígyók a rezonanciát érzik és elmennek. Egyetlen kivétellel. Ha mégis megmar egy, akkor segítséget kell hívni, de lehetőleg nyugodtnak maradni és lefeküdni, hogy ne terjedjen szét a testben a méreg. A cápáktól sem félnek igazán. Stoppolnak és felvesznek stopposokat. Hihetetlenül barátságosak, gyorsan a szívükbe fogadnak, kimondják, amit gondolnak és seperc alatt meghívnak az otthonaikba. Akár ismeretlenül is.

Ahogy néztem a helyieket a sziklán állva, rádöbbentem, hogy pont ezt szeretem az ausztrálokban, hogy nem félnek. Megtesznek minden óvintézkedést, ismerik a környezetüket, de félelem nincs bennük. Bíznak a pozitív jövőben és, hogy jó tett helyében jót várj. Legalábbis az idősebb generáció, akik olyan irígylésreméltóan nyitottak és lazák, ha mindenki ilyen lenne, nem lennének háborúk. Hirtelen úgy éreztem, ha lenne ország a Földön, amiért fel tudnám adni azokat a dolgokat, amik nekem Európában olyan sokat jelentenek, az Ausztrália lenne.

Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy a fiatalabb korosztály már csak elszórtan ilyen. Sue fia például, Andrew, aki 35 évesen még mindig otthon élt a 9 éve eljegyzett menyasszonyával, két dolgot tudott, piálni és sokáig aludni. Az egyetlen fontos számára pedig a pénz volt. Sue utálta, mikor ivott, pedig minden este ez volt a program. Előttünk sosem panaszkodtak róla, de érezni lehetett, hogy csalódottak vele kapcsolatban. Andrew állandóan egy kést akart ránk tukmálni, hogy legyen mivel megvédeni magunkat, ha a stoppolás balul sül el. Mi persze elröhögtük, mondtuk neki, ne izguljon, van nálunk svájci bicska. A véleményem a fiatalabb generációról persze nem csak Andrew-n alapszik. 

Amin kicsit meglepődtünk, hogy hogyan bánnak az ausztrálok a kutyáikkal. Már Bellánál feltűnt, milyen elhanyagolt volt, de Airlie strandján sétálva egyszer találtunk egy közepes méretű fekete kutyát úgy kikötve egy étterem mellé, hogy annak semmi menekülési lehetősége sem volt a nap elől. Egy kis tálban, víz volt mellette, de mi a lenge öltözetünkben majd megfőttünk, a kutya pedig láthatóan még rosszabbul volt. Körbekérdeztem az étteremben, de senkihez sem tartozott. Nem tudtam otthagyni, átkötöttem egy árnyékos helyre, és ő boldogan jött. Ekkor robbant ki a gazdája az étteremből és rám kiabált, hogy hagyjam a kutyáját, mert az ausztrál kutyák ehhez hozzá vannak szokva. Aha, de ő bement az étterembe lehűteni magát... Hát, Bruce sem volt nagyon kedves a kutyájukkal, sokszor kiabált vele, vagy agresszív volt.

Ha már Sydney, akkor strand és tengerpart. Sydneynek két nagyon híres strandja is van a Manly és a Bondi. A Manly csak komppal érhető el, és sajnos az időjárás nem mindig játszott a kezünkre, hogy egy teljes napot ott lehessen tölteni. Bondi pedig annyira tele van, hogy minden négyzetméteren valaki más fekszik. Ezért választottunk egy aránylag ismeretlen strandot, és nem bántuk meg! Az óceán vakítóan zöld, hatalmas hullámokban ér véget a strandon a szörfösök nagy örömére. A part hosszan nyúlik el fehér homokjával, ami bizony hihetetlenül fel tud forrósodni. Kisebb-nagyobb medencéket alakítottak ki a parton, ahová maximum a hullámok teteje ér el. Sajnos azonban a víz nagyon hideg volt aznap. Általában 21 fok körüli, de aznap még a helyiek is hidegnek találták. Nem baj, mert ha az ember leül a parkban és bámulja a hullámokat, már az is hatalmas élmény!

Annyira jól éreztük magunkat, hogy képtelenek voltunk tovább indulni, mígnem egyik nap már nem lehetett halogatni a búcsút. Mivel azonban Sue és Bruce sokszor megfordulnak Európában, reménykedünk, hogy mi is vendégül láthatjuk majd őket. Hozzánk haza jönnek majd, mint mi hozzájuk.