Ma reggel, mikor megérkeztünk az éjszakai busszal Bucaramangába, azt vettük észre, hogy a hátizsákom vizes. De ha csak vizes lett volna, nem lett volna gond, de amikor megszagoltuk, rájöttünk, hogy az bizony pisi. Szerencsére csak egy sarka volt olyan, de pont a hálózsákom volt ott...amit ugye nem lehet mosni. Na de mi is történt, hogyan is kerültünk mi ide San Andrésból?

San Andrés szigetéről Cartagenába repültünk, hogy megnézzük annak óvárosát és valóra váltsuk az egyik nagy álmomat és raftingra adjuk a fejünket. A tenger itt is nagyon szép volt, vágytunk a strandra és azt hallottuk, Cartagena óvárosa gyönyörű. Leszállás után rögtön észrevettük, hogy már nem 40+ fok van, csak olyan 30+, mert az ember nem kezd el azonnal szétolvadni. Ennek ellenére a reptér közelében kerestünk hosztelt. Találtunk is, beköltöztünk, kifizettük az első éjszakát, de mondtuk, hogy többre szeretnénk maradni. Nem probléma. Bevásároltunk, vettünk egy 7 kg-os dinnyét, tejet, 5 liter vizet, ismerős a történet? Hát, nem megint beleestünk? Másnap, mikor fizettünk volna, nem volt szabad szobájuk. Mikor szerettünk volna beszélni a recepcióssal, oda se figyelt, hanem a többi vendégnek panaszkodott, hogy nem fizettünk, most meg itt sírunk. A történethez hozzátartozik, hogy soha nem utazunk sok készpénzzel a zsebünkben. Szóval kidobtak minket, dinnyéstől, felbontott tejjel, 5 liter vízzel a 25 kg per fő csomag mellé. Viszont itt már nem voltunk gyakorlatlanok: foglaltunk az interneten egy másik hotelt és taxival mentünk. Hozzá tenném, hogy Kolumbiában nem árt app-en keresztül taxit hívni, mert a taxis simán elrabolhat. Ez pedig elég nehézkes, mert sokszor nem tudják, hol is vagy pontosan, illetve nem lehet alkudni. 

A következő hotel nagyon egyszerű volt, de olcsó is. Miután beköltöztünk a szobánkba, rögtön indultunk is az óvárosba. Már a falakon kívül is varázslatos volt! Egyszintes, színes házak, futóvirágokkal beborítva, amelyek virágzottak, fittyet hányva a forróságra, nyíltak és nyíltak. Sokszor olyan érzésem volt, mintha egy-két házat Toszkánából kölcsönöztek volna. 

A kapuban tradícionális ruhába öltözőtt hölgyek tömtek minket gyümölccsel és még egy pár fotót is csinálhattunk. Azután felpakolták a nagy kosarakat a fejükre és tovább mentek. Az óváros maga egy csoda. Szűk sikátorok, színes házak, virágzó futónövények, kovácsoltvas lámpák és kerítések, kirkodóvásár, a maga hihetetlen színeivel és lovak patkói kattogtak a kövön, ahogy a lovaskocsik elhaladtak mellettünk. Felkapaszkodtunk a várfalra, hogy megnézzük az óceánt. A nap lefelé ment már a láthatáron. Az egyik templom tövében tánccsoport rázta a hihetetlen pörgős dobszóra. Ahogy forogtak, összeolvadtak a színes ruhák, az arcok, a mosolyok és az egész óváros zaja a zenével. 

Már egy bárban ültünk és jegeskávét ittunk. Az esti levegő olyan forró volt, hogy jól esett lehűteni magunkat. Elegáns étterem erkélyéről néztük a pörgés-forgást, hallgattuk a zenét, csodáltuk a kosztümök színkavalkádját, mintha csak egy karneválon lettünk volna. Az esti fények sárgás, meleg színében minden arannyá változott. A kikötőben két hatalmas vitorláshajó illegett méltóságteljesen a hullámokon. Sokat megélt vitorláik összefonva lógtak az árbocokról. 

Későn értünk vissza a hotelbe. Kis hotel volt, semmi étterem a közvetlen közelben. Mikor megéheztünk, a hoteltulajdonos hívni akart hozzánk egy kísérőt, majd inkább csak meghívott minket egy-egy hamburgerre. Erre fel mi pedig szétosztottuk a megmaradt sörünket, hiszen másnap már menni akartunk. Mondtuk a srácoknak, hogy a Cartagenától nem messze lévő Playa Blancára mennénk, de csak egy napra. Állítólag ez a strand rettentő drága, áram nincs, és tusolási lehetőség is alig. Ezzel szemben ott volt az álmunk, hogy San Gilbe menjünk vadvízi evezni. Talán az egyetlen megvalósulatlan álom utunk során. (Persze amellett a megvalósulatlan álom mellett, hogy valahol egy két- vagy többmilliós fizetést ajánlottak volna fel nekünk, és erre fel nem kell hazamenni :).)

A hotelben dolgozó fiúk felajánlották, hogy elvisznek minekt a Playa Blancára, ami azonban másnap nem tudott megvalósulni. Mi ennek ellenére nagyon örültünk a velük töltött nagyon kellemes estének. Partot meg láttunk már eleget. Ja igen, a parasailing is kimaradt most ebből az útból. Mentségünkre legyen mondva, hogy túl későn jutott eszünkbe - először San Andreson.

Másnap meglátogattuk az erődöt. Hatalmas falai egykor biztosan jó szolgálatot tettek és védték a várost. De ma már - hála Istennek - csak turistalátványosság. 

Az este pedig már a buszon talált minket Bucaramanga és San Gil felé. Csendes, nyugodt éjszaka volt. Erre következett az izgalmas reggel, egy lepisilt hátizsákkal. Miután azonban először haraggal, majd egyre inkább nevetve megtapasztaltuk a kolumbia busztársaság, rendőrség és emberek hatékony segítőkészségét, nem tudtuk, hogy relatív kis kárunk vagy a helyiek munkához való hozzáállása fog inkább bizarr emlékeket hátrahagyni a szívünkben. 

Végül úgy gondoltuk, hogy utolsó napjainkat inkább szeretnénk szépen, kalandokkal telve megélni, mint egy lepukkant nagyváros hotelében e busztársasággal és a rendőrséggel hadakozva. Így, egy alapos hátizsáktisztítás után San Gil felé vettük az irányt.