Couchsurfing. Az internet olvastam erről először, hogy az ember idegeneket hívhat meg magához egy-két-három éjszakára. Mindenki ad a másikról referenciát, ennek alapján lehet tudni, milyen embert fogadunk be. 

Évek óta nyaggattam Henninget, hogy vágjunk bele, de ő nem tudta elképzelni, hogy idegenek mászkáljanak a lakásban. Aztán csak ráállt, és azóta mindketten teljesen beleszerettünk. Sajnos a röviden CS-nek becézett vendéglátási forma nem túl bevett Ázsiában, így sajnos elég ritkán tudtunk rá hagyatkozni. Melbourne-ben eljött a mi időnk: egy brazil lány, Pri és férje, Diego fogadtak be magunkhoz. Pri még 2014-ben 5 napot töltött nálunk.

Nem akartunk túl hosszú ideig náluk maradni, mert azért egy párt befogadni egy kis lakásba nagyon nagy alkalmazkodást igényel. 3 napunk volt tehát Melbourne-ben.

Sydneyből vendéglátónk, Sue vitt ki minket egy benzinkúthoz. Várakozás következett, miközben azon gondolkoztunk, vajon eljutunk-e aznap Melbourne-be, hiszen ez azért csak egy 1000 km-es szakasz. Nemsokára egy anya-lánya páros vett fel minket, akik a fővárosba Canberrába tartottak. A lány most érettségizett és költözött a fővárosba egyetemi tanulmányai miatt. Két kocsival zajlott a költöztetés, mi pedig a lányhoz ültünk be. 

A Canberra-i lehajtó előtt tettek ki minket, ahol hosszú várakozás következett. A kávézóból még egy idősebb hölgy is kijött, hogy megkérdezze, honnan valók vagyunk. A csoportja a kávézóban azt mondta, hogy németekre tippelnének, de az kizárt, mert meleg kabát volt rajtunk. Hát, hideg szél fújt. Nagy sokára aztán egy tini-anyuka vett fel minket, aki a barátnőjével volt bevásárolni és hazafelé tartottak. Mikor elértek a lehajtóhoz, ki is tettek minket, az autópálya közepén. Hirtelen ott álltunk a pálya mellett, ahol 100-zal húztak el mellettünk az autók, kamionok. Megszeppentünk. Nem csak azért, mert a pályán illegális stoppolni, és a legközelebbi falu 1 óra járásra volt 25 kg-mal a hátunkon, hanem azért is, mert az autósok nagyon közel suhantak el mellettünk és teljesen védtelennek éreztük magunkat egy esetleges ittas vezetővel szemben. Nem is beszélve arról, hogy mégha valaki el is tudná olvasni a táblánkat a nagy sebességgel dacolva, hol tudna megállni? 

Árnyék sehol, tűző nap. Fél óra múlva már annyira meg voltunk szeppenve, hogy amikor a rendőrség arra járt, az sem zavart volna, ha megbüntetnek, csak vittek volna már el onnan. Ehelyett semmi nem történt, kényelmesen tovább mentek, mintha ott sem lettünk volna. Már épp feladtuk, és be akartunk gyalogolni a faluba, amikor valamilyen csoda folytán mégis megállt valaki. Nem is akárki, hanem a fiatal srác, aki hihetetlen intelligens volt, mindemellett nagyon laza. Még díjat is nyert egy trance fesztiválra Hollandiába, mert olyan kreatív táncot állított össze. Egy McDonaldsnál aztán ismét váltottunk és egy hölggyel utaztunk tovább, aki egy Melbourne melletti faluba igyekezett a barátjához. Biológus volt, aki próbálta meggyőzni a telket vásárolókat, hogy fákkal ültessék be nem használt telkeiket. 

Ismét McDonalds, csak most már 10 km-re Melbourne-től. Amikor kipakoltuk a hátizsákokat, egy idős bácsi jött oda hozzánk, 70 és 80 közötti, hogy miben tud segíteni. Hihetetlen volt. Ő vitt be minket aztán Melbourne-be. Victoria állam cargo transzport cégének elnökét ismertük meg benne. Collin, aki aznap a fővárosból jött, mert eladta az egyik lovát, meg egy-két miniszterrel tárgyalt, este 9-ig furikázott velünk, egészen a kapuig. Megérkeztünk.

Pri és Diego nagy szeretettel vártak. Az este nem tartott nagyon sokáig, mert ők nagyon korán fekszenek, de másnap levittek minket a strandra, aztán ott vitattuk meg az élet nagy kérdéseit. Diegot például nagyon aggasztotta, hogy Brazíliában mostanában megugrott az agyonveréses halálesetek száma a nem hetero orientálódású emberek között. Sokat beszélgettünk a vallás és a politika kapcsolatáról, a vasárnapi zárvatartástól kezdve az iszlámig. 

Vasárnap aztán irányba vettük Melbourne belvárosát. Azonban jegyet nem lehet venni, csak kártyás utazás van, a kártyát pedig mindig fel kell tölteni. Egy ilyen kártya ára pedig megfelelt annak az összegnek, amiért Thaiföldön vagy Nepálban már hotelszobát lehet kapni. Persze vissza nem térítik, ha leadod a kártyát. Na, ezt én annyira igazságtalannak tartottam, hogy mindenáron gyalog akartam menni. Pri és Diego felajánlották a saját kártyáikat, de én ott megharagudtam a Melbourne-i közlekedésre és kész! Hiába mondták, hogy 12 km, meg hogy iszonyú meleg van és nincs árnyék, ilyen égbekiáltó igazságtalanságot én nem tudtam megbocsátani :). Pénzzel támogatni meg főleg nem!

Így indultunk neki gyalog a belvárosnak. Henning már ismert, tudta milyen makacs nőt vett feleségül, így csak nevetett és elkezdett stoppolni. Kb 2-3 km után kiértünk a főút mellé, ahol Henning megkérdezett egy ott parkolót, nem tudna-e minket elvinni. Nemmel válaszolt, mert valamit nagyon gyorsan haza kellett szállítson a feleségének. Pechjére azonban magláttam, hogy a pólóján a következő felirat áll: Diving Puerto Galera. Puerto Galera a Fülöp szigeteken egy búvárhely, mi is el akartunk menni oda, de idő hiányában ez nem sikerült, ezért mindenáron meg akartam kérdezni, milyen ott merülni. 

Hosszú csevegés következett, amiben ő mesélte, hogy hallotta a dinamitokat robbani maguk körül és nem volt sok látnivaló, majd mi kezdtünk el merülési élményeinkről beszámolni. Hirtelen már nem is volt olyan sürgős a felesége, akit még fel is hívott, hogy még el kell intéznie valamit, mielőtt hazamegy. Ezek után ő hívott meg a kocsijába, és vitt el minket a belváros szívébe. Ausztrálok. :)

Viktoriánus házak kovácsoltvas erkélyekkel szegezték az utunkat a botanikus kerthez. A botanikus kertbe lépve, mintha kiléptünk volna a nagyvárosból. A kert egy tó köré épült, és hiába voltak sokan, nem éreztük, hogy egymás lábára lépnénk. Ezek után a híres Queen Elizabeth vásárba mentünk, ahol süteménnyel és gyümölcsökkel tömtük magunkat, majd elvesztünk a belvárosban. A nap már elindult lefelé, mikor a folyópart mentén elindultunk hazafelé. 14 km állt előttünk. 

Másnap ki akartunk menni a 12 Apostol nevű sziklaformációkhoz, de az 300 km Melbourne-től. Habár felvetettem, hogy gyalogoljunk - dehogyis! Azért teljesen nem őrültem meg! A lényeg, hogy csak az áruházig jutottunk, majd visszamentünk és egész nap filmeket néztünk a Netflixről. Hogy miért? Mert a hajunkon kívül mindenünk fájt az előző napi kb 23 km gyaloglástól :).

Utolsó nap Collin vitt el minket egy szívmelengető helyre ebédelni. Olyan volt a ház, mintha egy régi német városkából lopták volna! És az étel! Collin, legnagyobb meglepetésünkre még elvitt minket egy gyönyörű kilátóhoz, hogy aztán a reptéren tegyen ki minket. 

Nehéz szívvel búcsúztunk Ausztráliától, hiszen annyi kedves embert ismertünk meg, hogy már szinte otthon éreztük magunkat. Tudtuk, ide egyszer még vissza kell térnünk!