Vagy 9 éve már, hogy az akkori barátom, Ádám, aki miatt kint maradtam Németországban, szakított velem. Egy barátnőm vállán sírtam ki magam, aki belogolt a Randivonalra, hiszen akkor még nem tudtam elképzelni, hogy külföldivel járjak. Tibit azonnal kedvencemnek jelöltem, mire megindult a kommunikáció. 9 év alatt egyetlen egyszer sem sikerült találkoznunk. Ő megjárta Angliát, most pedig filippínó barátnőjével Új-Zélandon él. Én meg hozzámentem egy német pasihoz. A levelezés azonban mind a mai napig nem szakadt meg.
Éjfél után landoltunk. Az új-zélandiak elég háklisak, ami a vámot illeti, ha van nálad kaja, sátor, túracipő vagy hálózsák, biztos, hogy kipakoltatják és tüzetesen átvizsgálják, nem hozol-e be az országba valami ott nem honos bakteriális garázda testet. Egy órát pakoltunk a vámon.
Majdnem két óra volt, mikor kiértünk a terminálba, ahol hősiesen és kitartóan várt ránk Tibi. Tibi, akivel 9 év után először találkoztunk. Behuppantunk a kocsiba és irány Twizel, ahol Tibiék laktak. Vagy 250-300 km Christchurch-től. Éjjel. Reggel 6-ra értünk haza, így kb 12-ig aludtunk. Azután Sofia - Tibi barátnője - mutatta meg nekünk a munkahelyét a Pukaki tó partján, ahonnan Cook havas hegyoldalaira is rálátni. Hihetetlen kék a vize ennek a tónak, ami a gleccserekből táplálkozik és azok is adják a színét. Ezek után Tibi munkahelyére látogattunk el, halakat etetni. A környező tavakat kisebb csatornákkal kötötték össze, ezek adják a vizet és az áramot a környező falvaknak, illetve otthont különféle édesvizi lazactenyészeteknek. Hihetetlen lehet ilyen gyönyörű helyen dolgozni!
Apropó Pukaki. Új-Zéland a legkülönfélébb, legviccesebb és legmegjegyezhetetlenebb nevek országa. Te Popo pedig az északi szigeten van a Taranaki hegy lábánál. Sokszor mi sem tudtuk eldönteni, hogy most Waiotomoba megyünk vagy Waiotapuba. Pedig ellenkező irányban vannak.
Szóval Tibi és Sofia vendégszeretetének köszönhetően felmásztunk a Mount Cook gleccsereihez, majd a különböző színű tavakhoz is. Tibivel útra keltünk, hogy megnézzük a híres Milford's Soundot, ami olyasmi fjordrendszer, mint ami Norvégiában is van. A hosszú út szebbnél szebb tavak és kilátóhelyek mellett vezetett el, és a Queenstownban beszerzett gyümölcsből alig maradt valami. Fél év óta először ettünk sárgabarackot, cseresznyét, őszibarackot illetve láttunk először rózsalugast.
A fjordok búskomor felhőkkel vártak minket, ugyanakkor hihetetlen egyenes sziklafalakkal, zuhatagokkal, a természet csendjében madárszóval és gyönyörű naplementével kápráztattak el. Az éjszakát a Te Anau tó mellett, sátrakban töltöttük. Az égen annyi volt a csillag, hogy úgy éreztem, csak egy karnyújtásra vannak. Mivel a túrák másfél évre előre le vannak foglalva, sajnos, nem volt rá lehetőségünk.
Twizel környéke azonban tele volt látnivalókkal. Gyönyörű kék vizű tavak, hegyek díszítik, amikből sokat meg is látogattunk. A közeli termálfürdőből, a Tekapo Hot Springsből rálátni a Tekapo tóra, testnek és léleknek is jó időtöltés. A déli irányba az Ohau tó után kopár, barna hegyek, sehol egy zöld folt, egy fa, egy bokor, olyasmi, mint a Fülöp szigeteki Csokoládéhegyek, csak egymás hegyén-hátán. Köztük rejtőznek el az általunk is meglátogatott agyaghegyek. Itt az embernek kissé olyan érzése van, mintha egy kis Kappadókiában lenne. Az agyagot az eső fordított cseppkövek mintájára formázza, kanyonokat és barlangokat vájva.
Tibivel és Sofiával nagyon jól összebarátkoztunk. Sofia sokat mesélt a Fülöp szigeteki életéről, vágyairól és, hogy milyen nehéz volt neki megszokni a telet, mikor Új-Zélandra érkezett. Nagyon a szívünkbe zártunk, hihetetlen intelligens lány.
Nehezünkre esett a búcsú. Új-Zélandon ott akartuk folytatni, ahol Ausztráliában abbahagytuk: stoppal fel Aucklandig. A Pukaki gyönyörű partján álltunk és vártuk, hogy valaki felvegyen. Egy óra után már majdnem feladtuk, mikor arra jött két srác, akik Christchurchbe mentek. Christchurch után is nehézkesen ment a stoppolás. Egy délafrikai hölgy vett fel minket, aki elmesélte, hogyan végezték ki a fél családját odaát, aminek köszönhetően aztán el is hagyták az országot. Mandelát terroristának nevezte és egy bábunak. Nagy volt benne a keserűség. Ilyen véleményt még sosem hallottam.
Ezek után ismét egy hölgy vett fel minket, így 83 km-rel Christchurchtől északra egy útszéli parkban landoltunk. Ott álltunk másfél órát. Másfél órán keresztül néztünk mogorva arcokat, vagy olyanokat, akik átnéztek rajtunk, beintettek nekünk. Ehhez nem voltunk hozzászokva, hiszen Ausztráliában sokkal vendégszeretőbb a hangulat. Az ausztrálok pedig egytől egyig azt mondták, hogy bezzeg a kiwik - így hívják magukat az új-zélandiak -, na azok aztán sokkal kedvesebbek. Hát - gondoltuk, másnap biztos jobb lesz - és ezzel, először az utunk során, feladtuk a stoppolást.
Pont jó helyen voltunk azonban sátrazáshoz. Wc a közelben, egy kocsma pedig az út másik oldalán. Lelakatoltuk hát kicsiny kunyhónkat és átballagtunk, hogy valami finomat tegyünk a pociba. Ültünk a kocsma kertjében, halat ettünk, bámultuk a naplementét, miközben a szél a fákat ringatta a sátrunk fölött. Mikor visszahúzódtunk a sátorba, a szél is megerősödött. Én féltem, hogy majd letörik egy ág és ránk esik. Pedig nem volt mitől félni, mert a sátrat kisebb fák alá építettük. Ennek ellenére szegény Henninget órákon keresztül nem hagytam aludni. Egyszer meg is kérdezte, mit csináljon a széllel, mire én csak azt mondtam: nem tudnád kikapcsolni? :)
