Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én valakivel beszélgetek, és elmesélem neki, hogy világ körüli útra készülünk, nagyon furcsa reakciókkal találkozom. Persze, ez nem is ilyen szokványos dolog, de nagyon sok ember nem is érdeklődve hallgatja, nem kíváncsi, hanem a következő reakciókkal találkoztam eddig:

1.) Nem vagytok már túl öregek ehhez? Nem akartok inkább gyereket? Ki fogtok futni az időből.

2.) Még nem nőtt be a fejetek lágya? Nem akartok inkább feleősséget vállalni? Mi lesz a családdal, akiket itthagytok?

3.) Mi lesz a karrieretekkel? Az állásotokkal, a jó lakással? Kiléptek a biztos munkahelyetekről? Én tuti nem alkalmaználak újra titeket!

4.) Mennyi pénzetek van, hogy ilyet meg tudtok engedni magatoknak!

5.) Ha van egy kis pénzetek, azt rögtön el kell költsétek?

Néha már teljesen elbizonytalanodok, hogy vajon megőrültem? Tényleg teljesen elment volna az eszem?

Persze, néha van pozitív visszajelzés is, akik először hitetlenkednek, majd megmondják, hogy végülis nagyon irigyelnek minket. Van olyan HR-es is, aki azt mondta, a sok jelentkező közül inkább azt venné fel, aki ilyen "kalandot" már átélt, bevállalt, mert felxibilisebbnek, találékonyabbnak, nyugodtabbnak tartja, mint a többieket, vagy egyszerűen csak más az életrajza, mint a többi száz meg száz. Fejvadász viszont kifejezetten negatívan állt a dologhoz.

Van olyan is, aki újra és újra megkérdezi, hogy biztosan, tényleg komolyan gondoljuk-e. Ő segít, és tudja is, hogy már megvettük a repülőjegyeket, illetve az első dobozok, benne a következő hónapokban már nem használatos kincseinkkel nála landoltak, emellett édes-aranyos, jó barátunk, ő lesz az esküvői tanúnk... és nem hiszi el, hogy tényleg elmegyünk egy évre, feladva az állásainkat, a jó lakásunkat, a kényelmes életünket. De miért ne? Mik az ő tervei? Sokakat, ha a terveikről kérdezem, meg hogy mi teszi őket boldoggá, mit szeretnének elérni, akkor munkahelyi előrejutásról beszélnek, lakást, házat, autót vesznek, tervezgetik, hogy majd ha ez meg az teljesül, akkor  boldogok lesznek. Én nem akarok várni! Én most akarok boldog lenni! Ki a komfortzónából!

Ez nem azt jelenti, hogy nekünk milyen sok pénzünk van, mert nincs. Majd lesz valahogy. Mi már egy ideje fogadunk vendégeket a couchsurfingen, és nagyon élvezzük. Ők nagyon sok ötlettel látnak el. Emellett mindig is szerettem volna kipróbálni, hogy milyen stoppolni. Viszünk sátrat és természetesen ez egy backpacker év lesz, nem öt csillagos hotelekben fogunk megszállni. Azzal, hogy nehézségek elé kerülünk, döntéseket kell hoznunk, olyanokat, amikkel a komfortos életünkben nem találkozunk, találékonyabbak leszünk, könnyebben vesszük az akadályokat, a változásokat, megváltozik a képünk az emberekről, nem is beszélve arról, hogy bejárjuk ennek a Föld nevű bolygónak egy pár rejtett zugát, amit soha senki nem vehet majd el tőlünk....addig meg igyekszünk másodállást vállalni.

Az elvem az, hogy az ember vagy örül a változásoknak, mint egy szörfös, aki a hullámokat kihívásoknak tekinti, vagy csak ül a szörfdeszkán és hagyja, hogy a hullámok dobálják, a víz az arcába csapjon, és csak arra koncentrál, hogy valahogy túlélje és eljusson a partra. Ilyenkor szokott jönni a "hát már csak ez kellett". Ha persze az élet nem változik, akkor unalmas. Se így nem jó, se úgy. Persze nem minden változásban látjuk meg a kihívást, sokszor érezzük sanyargatásnak, ami történik. Próbálunk mindig stabilan állni, legalábbis egyensúlyozni, nem riszkírozni semmit, nehogy elessünk. Viszont akkor nem is élünk. No risk no fun. Az életünk unalmassá válik, eltunyulnak az érzékszerveink. Sokszor olvasni, hogy el kell hagyni a komfort zónát ahhoz, hogy az embernek legyen mire emlékezni, hogy ne csak a mindennapokban funkcionáljon, mint egy robot.

Tegnap egy nagy sétát tettünk a párommal, majd egy utcácskára bukkantunk, aminek két oldalán cseresznyefák álltak. Most mindegyik virágzik, így az embernek az az érzése, mintha egy rózsaszín virágfolyosón menne végig. Tényleg gyönyörű. Leültünk egy padra és nem tudtunk betelni vele. Engem ez a kép hihetetlen boldogsággal töltött el. A természet apró csodája.

Otthon aztán folytatódott a pakolás. Csoportosítunk, dobozokba rakunk, selejtezünk, sokmindent eladunk, amit már nem fogunk használni. Azt hittem, nehéz lesz megválni dolgoktól, de inkább jó érzés. Valahogy az ember megkönnyebbül, hogy megszabadul a régi kacatoktól, amiket eltett, hogy még jó lesz valamire, de igazából sosem használja, más pedig örülne neki. Mintha ezek úgy "húzták volna a vállunk". Megszabadulunk a tehertől, ami átadja a helyét valami újnak. Hiszem, hogy ez az új valami jó lesz és szép. A takarítás során a lelkünket is "kitakarítjuk".