Újraolvastam a blogomat és kicsit megdöbbenve tapasztaltam, hogy sokszor egyáltalán nem az jött át, amit mondani szerettem volna. Itt muszáj volt megállnom és elgondolkoznom azon, hogy miért. A célom az volt, hogy gondolatokat osszak meg, amik talán másokat is inspirálnak, és ami átjött, az egy inkább "én megtaláltam az élet értelmét" írás lett. Pedig csöppet sem gondolom így.

Amikor szétnézek más blogokon vagy facebook csoportokban, amelyekben modern nomádok posztolnak, ugyanezeket a gondolatokat látom ugyanebben a formában. Néha visszatetsző, hogy egy huszonéves teljes bizonyossággal állítja, ő bizony megtalálta a boldogság kulcsát, és aki nem követi őt, az igazából elpazarolja az életét. Mostanában sok ilyet olvasok. Ahogy a blogomat olvastam, azt hiszem, kicsit bennem is ez a kép alakult ki magamról. Azt hiszem, sokszor a blogomban írtam választ arra az elképesztő mennyiségű hitetlenkedésre és beszólásra, amit az életben válaszként kaptam az utunkra. Mikor növünk már fel, mikor alapítunk családot, miért nem veszünk inkább lakást. Sokszor azt éreztem, meg kell magyaráznom, magamnak is, hogy miért. Hogy nem őrültünk meg hirtelen, csak mások vagyunk, más álmokkal és más háttérrel.

Azt hiszem, sokan küszködnek ezzel, meg akarják magyarázni maguknak és másoknak is, hogy van létjogosultsága annak, ahogy ők élnek. Mert sok helyről csak becsmérlést kapnak. Azt hiszem, ezért tűnik néha olyan arrogánsnak némelyik fiatal nomád cikke is. Még olyasmire is vetemednek egyesek, hogy kijelentsék, az ilyen utazó nomádoknak egyszerűen magasabb az IQ-ja, ehhez pedig felhasználnak teljesen más témában készült kutatásokat is (Pl: http://matadornetwork.com/notebook/modern-nomads-smartest-among-us-wander/).

Az embert az utazás a szabadság érzésével tölti el, egy fiatal pedig, aki nem talál otthon értékes tennivalót, úgy tesz, mint a mesékben a legfiatalabb királyfi: nekiindul a világnak, bátor, kivágja magát nezéz helyzetekben, problémákat old meg, érzi, hogy kompetens, és ez a mai világban, amikor a fiatalok munkanélküliségi rátája sok országban igen magas, egy nagyon fontos érzés. Sokan érzik, hogy tapasztalnak, találékonyabbak, visszavághatnak becsmérlőiknek, hogy mennyivel többet éltek és láttak a világból, nem csak otthon "dolgoztak". Egy nagyon fontos tulajdonság azonban nem változik, a tolerancia. Hiába mondják, hogy mennyi mindent láttak, megéltek, alkalmazdkodtak különböző kultúrákhoz, facebook csoportokban keresnek hasonló embereket, megerősítést maguknak a becsmérlők között. És aztán ök maguk válnak becsmérlökké.

Ezt persze megtaláljuk az élet más területein is, vannak a NAGYMAGYAROK, akik sosem költöznének külföldre, és mindenkit lehazaárulóznak, aki ezt teszi, vagy a szuperanyák, akik tökéletesen nevelik a gyerekeiket, és mindenkinek beszólnak, akinek nincs gyereke, vagy nem a legújabb pszichológiai elméletek alapján jár el, és még sorolhatnám. Egy más életformára adott agresszív reakciójukból kitűnik, hogy tulajdonképpen mind félnek, például attól, hogy értéktelenek. Ez annyira fáj nekik, hogy próbálják ezt a fájdalmat elnyomni és úgy tenni, mintha nem is létezne. Magukat állítják példaként, hogy nekik is pont olyan nehéz, de bezzeg ők. Pedig ők a legkiszolgáltatottabbak és ők azok, akiket egy adott hátrány sokszor a legjobban érint, hogy ez egy anyagi perifériára szorulás vagy csupán hátrányos megkülönböztetés, az mindegy. Azt akarják mutatni, hogy a probléma, amiről a másik beszél, nem is létezik, az csak hiszti, mert ezt akarják magukkal is elhitetni. A hasonszőrűek megerősítésében aztán erőre találnak. Ha valamilyen értéket képesek produkálni, azzal azonnal példaképpé akarnak válni, mondván: igen, én is értékes vagyok, szuperül csinálom, felnézhettek rám, "hátrányos" helyzetem ellenére vagyok olyan jó, mint ti, akkor a probléma nem is létezik. Ha valaki helyre akarja igazítani az illetőt, az agresszívan védi magát, szinte segítségért kiállt agresszivitásában, hogy értékesnek érezhesse magát, különben nagyon fájna. A csoport megerősítő ereje pedig igazolja őt. A baj ott kezdődik, ha azt gondoljuk, csak úgy és csak annak van létjogosultsága, ahogy mi élünk és ahogy mi látjuk a világot. Akkor elkezdjük becsmérelni egymást, és jön az ördögi kör: a másik is értéktelennek érzi magát, majd megpróbál éréket teremteni, példaképpé válni, mindeközben pedig elvész az egymásra való nyitottság képessége és a tolerancia. Az emberek bezárkóznak és védekeznek, mert ők is szeretnének elismerten értékesek lenni. Viszont így nem is tanulnak egymástól.

Én is védekeztem. Sokan megszóltak minket a világ körüli út miatt. De már nem érdekel, hogy ki mit mond. Persze, amikor az ember benne van egy ilyen szituációban, akkor csak áll ott, hogy a másik hogy tud ilyen lenni. De a blogomat inspirációnak szántam, semmiképpen sem ítélkezésnek. Én utazok. Nekem ez kell. Én tudom, hogy az én életformámnak van létjogosultsága, akkor is, ha egyedül maradok ezzel a véleménnyel. Nekem, amióta van rá lehetőségem, az utazás nagyon fontos lett. Kezdődött 2007-ben Egyiptommal, amikor ott álltam a reptéren, az jutott eszembe, hogy jé, Afrika tényleg létezik, nem csak úgy rárajzolták a térképre, aztán mondogatták földrajzórán és én itt állok, Afrika földjén. Ezt alig tudtam felfogni, hogy én ott vagyok, Afrikában! Viszont nem mindenkiben tör ki ilyen eufória, ha utazik. Van, aki inkább a nyugalmat szereti, és nem vágyik sehova. Neki ez az életforma nem lenne megfelelő. És ez nem azt jelenti, hogy értéktelen, vagy rosszul csinálna valamit. Egyszerűen más.

Én azért szeretek utazni, mert egy hosszabb út során, különösen ha csak egy hátizsákkal utazik az ember,  nagyon közel kerül önmagához. Minden országban mások a szokások. Brazíliában az ember órákat is vár egy repülőre, a helyieknek pedig nem nagy ügy, hogy késik. Problémákat kell megoldani, olyanokat, amikkel otthon nem találkozol. Kitörsz a saját kis világodból, de később, mikor hazatérsz sokszor jobban tudod értékelni azt, amid van. Belátod, hogy nincs szükséged a legújabb iPhone-ra, vagy a csomó kacatra, amivel telepakolod a lakásod, a kevés is elég. Sokszor olyat látsz, ami annyira beleég a szívedbe, hogy többé nem felejted el. Megértesz elementáris igazságokat. Sokszor úgy reagálsz, ahogy sosem gondoltad volna, annyira meghatódsz bizonyos dolgoktól. A világ jó és biztonságosabb, mint hinnéd. Meglátod, hogy nagyon sok ember segítőkész. Talán nem mindig akkor, amikor akarod, de mindig akkor, amikor igazán szükséged van rá. Ezt jó megtapasztalni. Először még idegeskedsz, hogy késik a repülő vagy az emberek lassan, ráérősen intézkednek. Aztán rájössz, hogy úgysem tudsz mit tenni. Amikor aztán végigduzzogtad még a repülőutat is, mert a késés miatt egy nappal kevesebbet maradhatsz vagy lekésed a csatlakozást stb., rájössz, hogy ha nem akarod elrontani a nyaralásod, akkor inkább azzal foglalkozol, hogyan oldd meg azokat a problémákat, amik emiatt keletkeztek. Találékonyabb leszel, jobb lesz a stressztűrő képességed, észereveszed, hogy képes vagy kézben tartani a problémákat, nem történik katasztrófa amiatt, hogy késel, és legközelebb már nem is húzod fel magad. Ezt a nyugalmat és kompetencia érzést aztán magaddal viszed haza is. èpül az önbizalmad, az emberekben és a világban való hited is. Amit pedig ezekben a távoli országokban látsz, azt nem lehet videón megnézni.

De nem ez az egyetlen életforma, hobbi, érték, ami az embert gazdagítja vagy boldoggá teszi. Más mihamarabb szeretne gyereket és az a lelki út teszi őt boldoggá, amit a gyerekével jár be. Megint másnak van valami hobbija, modellvasutat épít és nem izgatják távoli vidékek, ahol senkit nem ismer. Nem lehet elégszer hangoztatni, minden ember más, de minden ember álmainak és gondolatainak van létjogosultsága. A lényeg, hogy szívből tudjunk lelkesedni valamiért. Már az, hogy ezt nem csak megértettem, mert érteni eddig is értettem, de képes voltam átérezni, elengedni az elvárásokat, rosszindulatot, ami másokból felém áradt, nyugodtabb lettem és azt mondhatom, még el sem kezdődött az utazás fizikailag, a lelki már elkezdődött és már megérte.