Nagyon sokáig gondolkoztam, hogy mi is kerüljön ez alá a cím alá. Eddig ilyesmit azt hiszem, csak gyerekként éltem át. Gyereknek lenni a szocializmus és a kapitalizmus átmenetében azt jelentette, hogy apa folyton aggódik a munkahelye miatt. Viszont egy gyerek nem érti, hogy mit jelent az, hogy nincs mit enni, csak érzi, hogy a félelem belengi a légkört. Csak azt hallja, hogy nincs, hogy nem lehet, hogy spórolunk. Enni végül mindig volt mit, és a család is túlélte a rendszerváltást.

Aki nem így nő fel, az ezt talán nem is értheti. Hadd meséljek el két történetet.

A barátom, Henning és a legjobb barátja, Thomas, egyik tavasszal nekivágtak egy nepáli túrának. Arra az esetre, ha kirabolnák őket, az összes pénzt (akkor még nem nagyon volt ATM Nepálban, főleg a kisebb településeken) beletekerték gyógyszerek tájékoztatójába. Egyik nap betegek lettek és félkómás állapotban, miután beszedték a gyógyszereket, a kiürült gyógyszeresdobozokat kidobták a kukába. Egy nappal később jöttek rá, hogy hát abban volt a pénz. Visszamentek az előző napi szállásra, természetesen semmit nem találtak ott. Nem estek pánikba, hanem visszatértek Kathmanduba - repülőjegy már előre le volt foglalva - elmentek a nagykövetségre, hogy mit javasolnak, majd a Western Unionon keresztül kaptak pénzt. Semmi pánik. Németek.

Első utunk Tanzániába vezetett. Hárman voltunk, a barátom, Henning, egy jó barátunk, Holger és én. Nem akartunk mindent a hitelkártyákra hagyni, így vittünk utazási csekket és kézpénzt is. Bejelentkeztünk szafarizni, és a túra mellé szerettünk volna még repülőjegyet venni Zanzibárra. A szafarira elment az összes utazási csekkünk, a repülőjegyeket Holger akarta kifizetni a hitelkártyájával. Tranzakció elutasítva. A kártyáját pedig azonnal letiltották. Tanzániából felhívta a bankját, kiderült, hogy az adatforgalom nem volt lekódolva, ezért bárki hozzáférhetett és módosíthatta. Ezek után nem tudják megmondani, hogy aki a következő átutalást végzi, az biztosan Holger, hiszen lemásolhatták az adatait. Mivel Tanzániában nem volt állandó címünk, egy másik kártyát nem tudtak küldeni. Ez egészen addig nem is bántott volna minket, amíg ki nem derült az automatánál, hogy Henning egy régi pinkódra emlékszik, ami a kártyájához nem passzolt. Ezek után világos volt számunkra, hogy kártyával Tanzániában nem fizethetünk, és egyetlen bankkártyára támaszkodhatunk, az enyémre. Elkezdtünk hát pénzt felvenni egészen addig, amíg az automata kiírta, hogy tranzakció megtagadva. Nem volt pénz kifizetni a rapülőt és a szállást, plussz három embernek kaját. Én itt nagyon pánikoltam. Rettentően féltem, hogy most mi lesz, itt vagyunk pénz nélkül, távol a reptértől, hogyan jutunk egyáltalán haza? Milyen nyaralás az, ahol vízen és kenyéren élsz és fogalmad sincs, hogy fizeted ki a szállást, mást pedig nem tudsz csinálni? Nagyon dühös voltam a világra. Később kiderült, hogy a kártyámra a bank egy heti limitet rakott, amiről a rendelkezés annyira új, hogy kb akkoriban ért haza a levél, mikor mi Tanzániában voltunk. Akkor hallottam először a Nepálos történetet. A megoldás itt is: Western Union, illetve a saját bankommal is telefonáltam, akik nagyobb összeget helyeztek el a kártyán, amivel megemelkedett a limit.

Ezek az érzések elkísérnek most is. Mi van, ha nem lesz elég a pénz az úton? Munkára nem jogosít fel a vízumunk, feketemunka pedig többet árthat, mint használ.

Ami azonban még masszívabb pánikor szült bennem, az a visszatérés. Kapunk majd egyáltalán munkát? Vagy lecsúszunk a társadalmi ranglétrán és éhen halunk? Mehetünk a híd alá? Hogy lehet egy jól fizető munkát felmondani, hogy szórakozzunk, mikor mások évekig munkát keresnek? Ehhez hasonló szemrehányásokat tettem magamnak. Még soha életemben nem voltam munkanélküli, illetve az első melóm előtt, ami még az egyetem alatt volt. Szörnyű érzés volt, hogy tele voltam tettvággyal, de nem kellettem senkinek. Még akkor is, ha ez a papírok és a nyelvtudás hiánya miatt volt így.

Egyszer egy cikkben a Spiegel-ben megkérdeztek egy nomád utazó lányt, hogy vannak-e egzisztenciális félelmei. Visszakérdezett, hogy az mi. Elmagyarázták neki, hogy nem fél-e attól, hogy esetleg elfogy a pénz, és mit tenne abban a helyzetben. A nagyon felnőtt válasz nem váratott magára sokáig: felhívná a szüleit. Kössz a tippet, haver! Nekünk a visszatéréshez nem csak pénz kell majd, hanem főleg munkahely.

Azonban a pánik nem segít. Azt hiszem, nem arra kell gondolni, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Nyilván a félelmeink nem az ellenségeink, azért vannak, hogy védjenek minket. De a túlzott félelmet fel kell ismerni. Lesz, ahogy lesz, a lényeg, hogy mindent meg fogunk tenni, hogy legyn újra munkánk. Lehet, hogy nem lesz egyszerű, de mivel sem hitelünk, sem gyerkeink nincsenek, meg lehet jobban húzni a nadrágszíjat. A lényeg pedig ott van: akármi is történik, a legjobb energiabefektetés mindig az, ha az ember nem pánikol, hanem a megoldást keresi. Sokszor egészen máshol és máshogy, mint ahogy eredetileg gondolta. Még akkor is, ha ezt mondani könnyebb, mint megvalósítani. Azt hiszem, nekem most ezeket is meg kell élnem. Hogy nem halunk éhen, hogy lesz megint munka. Ha nem itt, akkor majd a világ egy más pontján. Valami lesz valahol. Ha pedig nem, akkor egy időre elköltözünk egy olcsóbb országba. Vannak olyan munkák is világszerte, ahol koszt és kvártélyért dolgozol, szóval egy időre mindig meghúzhatod magad. Meg kell tapasztalnom, hogy az életem a saját kezemben van, csak én tehetek azért hogy jobb legyen.