Mit teszel, ha a fejed felett összecsapnak a hullámok? Ha mindenki még egy bört le akar nyúzni rólad, pedig már mind elfogyott?

Mostnában nagyon sok stressz ér és próbálom értelmezni, kutatni, hogy mi is az, ami segítene, hogy ilyen szituációkban jobban tudjak reagálni. Igazából már elég régóta keresem arra a választ, mi teszi az egyik embert lazává, érdektelenné, távolságtartóvá, ha stressz éri, míg a másikat teljesen felidegesíti, összezavarja, agresszívvá teszi? Természetesen a magatartás minták, de ezeket mind felül lehet írni, mégha sok munkát is jelent ez.

Egyszer dolgoztam egy cégnél, ahol a napi munka mellett ügyfelekkel is kellett foglalkoznom. Az ügyfelek részéröl sosem volt rám panasz, de a kollégák egy idö után elégedetlenek voltak velem. Sokszor reggel 8-tól este 6-ig telefonálgattam, aztán amikor elöször békén hagytak, akkor vettem észre, hogy egész nap nem ittam egy kortyot sem, és nem mentem wc-re sem. Söt, még semmit nem csináltam a napi feladatokból, csak az ügyfelekkel foglalkoztam. Úgyhogy akkor álltam neki és este 11-ig ültem bent. Máskor nem volt idöm. Ebédelni kb 20 percem ha volt egyáltalán, ha nem jött ott is valaki, hogy melyik ügyfélnek van megint problémája. Én voltam a hülye. Egy idö után a hotlineosok mind rám akarták tolni a saját munkájukat is. De nem csaptam az asztalra. Ehelyett stresszes lettem, kicsit hirtelenebb és magamnak okoztam a legtöbb kárt.

Sajnos azóta sem sikerült jobb stratégiát kitalálni és váltani rá. Elöször most, hogy már alig bírom, valahogy most gondolkozom el azon, hogy bizony vannak ilyen stratégiák. Nem arról van szó, hogy hogyan birkózom meg azzal, ha valaki botrányosan bunkó velem, vagy csalódást okoz, hanem arról, amikor ide is kéne kapnod meg oda is, mégsem lenne senki elégedett, semmire sem lenne elég idö.

Nézem Henninget, neki mi a stratégiája. Ö egyszerüen kiszáll. Ha túl sok lesz neki, akkor hátradöl, azt mondja, hogy nem tudja, nem dönt, inkább iszik egy sört, ezzel másokra hagyva a feladat elvégzését. Vagy majd megoldódik magától. Ezzel persze nagyon lazának tünik. Én, ezzel szemben, ideges leszek, kapkodok, döntök, de olyan gyorsan kell döntenem mindenben, hogy egyszerüen képtelen vagyok átgondolni a dolgokat, ezért néha rossz döntések születnek, amik újabb problémákat okoznak. Miután Henningnek teljesen más a stratégiája, és ezért rám hagyja a dolgokat, dühös leszek, hogy egyedül hagy, ahelyett, hogy azt mondanám neki, vedd ezt át, légy szíves, és oldd meg, ahogy tudod. Van, hogy egyszerre többen jönnek oda megbeszélni valamit, és nekem minden esetben döntést kellene hoznom. Most már sokszor sorba állítom öket, de vannak, akik nem hajlandóak várni, akkor is beszélnek hozzám tovább, ha telefonálok. Ez engem rettentöen frusztrál és sosem tudom hirtelenjében, hogy hogyan oldhatnám meg udvariasan, de határozottan az ilyen szitukat. Minél zavarodottabb leszek, annál több frusztrációt rejt a hangom, amit a többiek megéreznek. Nem csak azt nem akarom, hogy érezzék, hanem azt sem akarom, hogy legyen. Nem akarok frusztrált lenni, nem akarom többé azt az érzést egyszerre ezer oldalról megkapni, hogy miért vagyok ilyen béna, miért nem tudok egyszerre hatszáz jó és átgondolt döntést hozni. Ha ezt nem is mondják, sokszor magammal vagyok elégedetlen. Ezt szerettem volna meg azt, és nem sikerült.

Nagyon fontos lenne, hogy eszembe jusson, hogy ha én stresszes vagyok, mert mások követelnek tölem, akkor csak összezavarodok, frusztrált leszek és az nem csak nekem nem jó, hanem senkinek. Nagyon jó lenne, ha megszünne a csölátásom, amit a stressz okoz, és látnám, hogy hárítahatom a másik követelését, illetve ha határidöt állít, ami persze csak az ö fejében létezik, meg is mondhatom neki, hogy szeretném, ha megváltoztatná a viselkedését. Ha valaki becsmérel, nagyon jó lenne, ha eszembe jutna, hogy nem velem van baja, hanem azzal a képpel, ami benne él rólam. De honnan is tudná, hogy milyen vagyok, tudok-e vasalni, fözni, mennyire tudok szeretni, vagy bármi mást, amit becsmérel, ha csak pillanatokat kap el belölem, netán sosem vette a fáradtságot, hogy megismerjen, és úgy is mindent csak a saját szemüvegén keresztül lát? Ha azt akarja látni, hogy szép vagyok, kedves, ügyes, azt fogja. Ha azt, hogy egy hárpia, akkor azt. Jó lenne, ha a stressz közepén kicsit le tudnék ülni, elmélyedni, megélni, hogy elfogadom magamat, a hibáimmal együtt, hogy elfogadom a többieket is, akkor is, ha a saját szemüvegükön keresztül negatívan látnak engem. Megtanulni letenni, kivonulni a szituációból, megtanulni a felelösséget elhárítani. Fontos, hogy megtanuljam, hogy nem lehet mindig mindenki elégedett és én nem azért vagyok, nem azért csinálok valamit, hogy mindenkit megelégítsek. Nem szolgáltató vagyok, nem cirkuszi mulatság, hanem ember. Én a lelkiismeretemnek megfelelöen a legjobban próbálok cselekedni. Ez nem mindig sikerül jól. Abból igyekszem tanulni, és máskor másképp csinálni. A lényeg az, hogy én elismerjem magam és elégedett legyek. 

Viszont a legfontosabb, aminek eszembe kellene jutni, hogy a stressz az csak az én fejemben van. Igazából nem is létezik. Sok ember sok felöl követel valamit tölem, de az, hogy ez az én fejemben stresszt okoz, ez azért van, mert ilyenek a magatartás mintáim. Ez a stratégiám. Ezt láttam másoktól, hogy így kell reagálni, amikor még abban a korban voltam, hogy nem tudtam felülbírálni, hogy ennek a reakciónak van értelme, vagy nincs. De ha megérteném, hogy nem kell minden követelésnek megfelelni, mert ez emberileg nem megoldható, és el tudnám fogadni, hogy én is csak ember vagyok, ha nem lennék ilyen perfekcionista, mások becsmérlését pedig nyugodt lelkiismerettel tudnám venni, hogy mindent megtettem, akkor talán eszembe jutnának a fentiek, nem lenne stresszképzet a fejemben, nem lenne frusztráció és én is olyan lazának tünnék, és lennék is, mint Henning, persze úgy, hogy közben megoldom a feladatokat. Talán fontos lenne még, hogy az, hogy stresszt élek meg, az a fejemben létrejött válasz az adott szituációra. Ugyanúgy, mint ahogy más emberek is csak egy képet látnak belölem, nekem is ez csak egy levetített kép, egy levetített értelmezése a valóságnak. Ha úgy döntök, hogy stresszes, akkor az. Ha úgy dontök, hogy a sok követelésböl csak egy-kettö fontos, ha úgy döntök, hogy ez engem nem érdekel, akkor nem stresszes, akkor egy másik stratégiát választok. És ez csak a fejemben döl el.

Most már csak azt az idöpontot kell megtalálnom, amikor elkezdödik a csölátás, és ott lestoppolni. Azt hiszem, ez lesz a legnehezebb feladat. Sokszor minden olyan gyorsan történik, hogy csak a szituáció után oldódik fel a beszükült csölátás, vagy akkorra veszem észre, mennyire stresszelek, mikor már nagyon feszült vagyok. Természetes, hogy ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, csalódást élünk meg. Meg kell tanulnom azt mondani, hogy én mindent megtettem. Igyekszem lassítani. Nem lesz könnyü, de kalandra fel!