Fotó: Jäger Zsuzsa, a képen a bátyám és az unokaöcsém

Lassan elmúlik a stressz és lecseng minden. Most már mindent megbeszéltünk, mindennek meg van a helye és az ideje, a nyitott kérdések korszaka lassan-lassan lejár. A feladatok is lassan-lassan elapadnak. Ugyanilyen ütemben gyógyul az asztmám is, ami még - hála Istennek - nem vált krónikussá. Az orvosok biztató képpel bólogatnak, majd azt mondják, most már nem kell visszajönnöm kontrollra. Lassan egészségesnek leszek nyilvánítva, kb 2 hónap állandó betegség után. Csak a magyarországi esküvön kb 5-ször kellett eltünnünk emiatt a vendégsereg elöl, hogy meg ne fulladjak... ennek az idönek vége. Még a hétvége lesz kicsit húzósabb, hiszen ki kell takarítanunk a lakást, és még nem teljesen üres... de már felfújható matracon alszunk, forgolódva, mert hiányzik a kényelmes ágyunk. És ott lesznek a barátaink.

Ma reggel óracsörgés elött ébredtem, 6 órakor. Az ég sötétkék volt, nem volt felhös, hanem gyönyörü kék. Világosodott. Nagy szél fújt és lengette az ágakat az ablak elött. Nem akartam azonnal felkelni, nem jöttek a gondolatok, hogy még ezt is meg azt is meg kell csinálni, hanem csak feküdtem ott, és béke volt. Olyan öröm volt bennem, amit már rég nem éreztem. Ahogy néztem a fát, azon gondolkoztam, vajon milyen kihívásokat tartogat nekem a ma? Mit fogok látni, átélni, mi vár rám? Alig vártam, hogy felkeljek és elkezdödjön a nap, hogy fel tudjam fedezni, mit tartogat számomra. Közben béke is volt bennem, és gyönyörködtem az ég kékjében és a fák lágy ringatózásában. Mintha még sosem láttam volna öket, most pedig kinyílt a szemem rájuk. Nagyon rég nem éreztem ilyet.

Elöször talán gyerekkoromban, mielött a Balatonra mentünk. Mindig korán keltünk, kb 5-kor, hogy reggel 9 felé, megelözve a höséget, már lent is legyünk, és élvezhessük az egész napot. Alig bírtam elaludni az izgatottságtól, legszívesebben felugrottam volna, és egész éjjel pakoltam volna, pl a böröndöket a kocsiba, vagy szendvicseket stb. Már egész kicsi koromtól. Viszont teenager koromra ki is nöttem az effajta izgalmakat.

Már azt hittem, végleg elvesztettem a gyermeki lelkesedésem, amikor kb 15 évvel késöbb megint elöjött: amikoris megismertem Henninget. Munkába menet megbeszéltük, hogy minden nap ugyanazzal a vonattal megyünk, én pedig olyan izgatott voltam, hogy látom, hogy már reggel 4-töl nem bírtam aludni. Mivel nagyon nehezen ment akkor még a német, igyekeztem ezt az idöt arra használni, hogy kigonoljam, miröl is fogok vele aznap beszélgetni. Annyira boldog voltam, szinte repültem. Ez persze gyönyörü érzés, de egy idö után kicsit terhes, hogy nem tudsz rendesen aludni. Napi 5 óránál többet hetekig nem voltam képes aludni.

Aztán Tanzániában kapott el megint. Reggel 5-kor kelt a nap és én keltem vele. A két srác még aludt, úgyhogy rám midenféle mellékteendök vártak, mint pl tusolás meg ruha mosás, de nagyon boldog voltam, ha pedig nem keltem volna fel, akkor ezeket napközben kellett volna elintézni. így rengeteg idöt spóroltam a felfedezéshez, élveztem a várakozás örömét, és hasznosat is csináltam. Viszont a képekröl látszik, milyen keveset aludtam! :)

Mexikóban Isla Mujeresen ért utol ez a fajta lelkesedés. Mivel nem akartam Henninget zavarni, ezért reggelente, kb hajnal 5-kor lementem a pálmakertbe, beültem egy függöágyba és néztem az Atlanti Óceánt, hallgattam a fák suhogását és csak ringatóztam. Minden napfelkeltét így üdvözöltem a szigeten. Egy idö után aztán Henning is csatlakozott, söt, egy kis kutya is hozzánk verödött.

Utoljára Indonéziában éreztem ezt. A komodói varánuszt szerettük volna megnézni, ezért hajóval mentünk Lombokról Floresre. 5 nap volt az út. Az utolsó reggelen magamtól ébredtem hajnalban és gyönyörü napfelkelte köszöntött. Felébresztettem Henninget, és ö hös módjára kiült velem a hajó elejébe, hogy együtt tudjuk magunkkal vinni azt a csodát, amit ott láttunk.

Azóta nem éreztem ilyet. Sem Brazíliában, sem Costa Ricán. Legalábbis nem ilyen erösen, így lehet, hogy csak elfelejtettem. Vajon miért?

Amikor kicsi voltam, az volt a szokás, hogy minden lánynak volt egy emlékkönyve, amit barátnöi illetve kedvenc tanítói írtak tele. Egyszer egy tanárnöm a következö történetet írta a könyvbe: Amerikai hegymászók és indián segítöik indultak el, hogy megmásszanak egy nagyon magas hegyet. Az egyik ponton szünetet tartottak, de a hegymászók már 5 perc után tovább akartak menni. Ekkor az indiánok azt mondták: mi még nem tudunk tovább menni. Annyira elöre szaladtunk, meg kell várjuk, amig utánunk jön a lélek.

Persze ennél sokkal szebben volt megfogalmazva, de azt hiszem, pontosan erröl van szó, amikor az ember azt hallja, utazz lassan. Ha gyorsan mindent körbejársz, akkor nem marad idöd arra, hogy felfogd, mi is történik körülötted, már tovább is álltál. Sokszor a repüléstöl van ilyen érzésem, hogy tegnap még Heidelbergben voltam, ma meg már Balin ücsörgök, és szervezem, hogy holnap mikor megyünk búvárkodni. A lélek nem ilyen gyors, így a kevesebb itt is több. Mindig akkor tudtam ezt a gyermeki lelkesedést megélni, amikor egy pár napig ugyanazon a helyen tartózkodtunk.

Itthon pedig még sosem kapott el ez az érzés, föleg nem ilyen hevesen. Az elmúlt két hónapban, amíg beteg voltam, azon gondolkoztam, vajon nem azért vagyok-e beteg, mert nem is akarok menni. Vajon nem lehet-e, hogy a test így jelez? Kétkedtem. Ma már tudom, hogy nem féltem az úttól, attól féltem, hogy valami miatt nem tudunk majd elmenni. Minden összejött és keresztbe tett nekünk. Aztán egyszer azt olvastam valahol: aki szomorú, az a múltban él, aki fél, az pedig a jövöben. Aki a jelenben él, azt béke és öröm kíséri. Sokat gondolok erre mostanában, és a stresszcsökkentö hatása garantált :). Mellékhatások nélkül.