Reggel 5-kor csörgött az óra, 6-ra vártuk a reggelit. Hiába. A recepciós srácot mély álomból rángathattam ki, mert kb tízszer kellett neki elmondanom, mi a baj. Ismét Bangladeshi alkalmazott, csiga lassúsággal csinálta a reggelinket, míg mi tűkön ültünk. Szegény, nem értett egy szót sem angolul. Mondtuk neki, hogy igyekezzen, mert lekéssük a repülőt, de ő csak annyit kérdezett széles mosollyal: kávét vagy teát? Henning felelt: kávét kérünk. Mire ő: tejet? Henning: nem, kávét! Ő: teát? Henning csodálkozva: nem, kávét!
Mikor már a lépcsőn rohantunk lefelé, nem átallott azért engem figyelmeztetni, tökéletes angolsággal, hogy a borravalóját ne felejtsem el. Hogy mire fel? Talán arra, hogy a hibája miatt lehet, hogy lekéssük a gépünket? A grimasz az arcomon egyértelműen elárulhatta, mit gondolok, majd hirtelen beültem a kocsiba és csak magamban bosszankodtam.
A reptérre érve aztán átszkennelték a csomagjainkat. Mindet. Féltem, mert tudtam, nem csak befelé, hanem most is van nálunk tiltott dolog. Egy-két kagyló. Tilos kivinni. Gondoltuk, majd feladjuk postán Nepálból. Befelé alkohol volt nálunk, amit szintén Nepál miatt hoztunk magunkkal, hogy megoldja az esetleges gyomorproblémáinkat. Hát nem kiszúrtak minket a vámnál, és el is vették. Nem győztünk elnézést kérni. Hála Istennek, nem lett belőle semmi, azt mondták, kifelemenet visszakapjuk. Most meg kifelemenet lenne, csak épp kagylók vannak nálunk és még késésben is vagyunk. Nem veszik észre. Remeg a kezem. Elhozom az üveg alkoholt a vámostól. Próbálom neki elmagyarázni, hogy ez gyógyszer. Szégyellem magam, mint nagy alkoholista a tiszták világában. Pedig szinte sosem iszom. Minden klappol. Feladjuk a csomagokat. Security scanning. Pénzt váltunk. Azaz váltanánk, ha adnának. A Maldív szigetek nem vált vissza helyi pénzt dollárba. Vagyis dollárt nem adnak ki a kezükből. De Eurót igen. Furán nézünk, majd beváltjuk. Nekünk mindegy.
A gép felemelkedik és a felhőtlen, napos időben elénk tárul az a panoráma, ami jövetben is, csak most nem vagyunk annyira fáradtak, mint akkor. Hihetetlen panoráma. Dohában egy óránk sincs átszállni. Utálok tolakodni, ezért jó előre felállunk. Az ajtó még nincs nyitva, mindenki vár. Ekkor befurakszik mellém egy kövér, ötvenes német nő. Majdnem fellök. Csodálkozom, mire elkezd hozzám beszélni, hogy mit állok én ott. Igyekszem kedvességgel megnyugtatni a helyzetet, mosolygok, és mondom neki, hogy sajnos nagyon kevés idő van a csatlakozásig, ezért állunk ugrásra készen. A válaszreakció még durvább: itt mindenki csatlakozásra vár, inkább vennénk le a hátizsákot - megjegyzem, iszonyú kicsi a hátizsákunk. Hogy nyomatékosítsa a jogait, int a férjének, hogy az is álljon fel. Persze sajnos az sem intelligensebb, így lökdösődések közepette befurakszik közénk. Miután kitaposták a belem és a lábam sem kímélték, megkérdeztem, hogy akkor mégis ki tolakodik itt? Na több se kellett nekik, nekik ugyanis joguk volt, mert ők idős németek és az már valami! Mondom Henningnek, nem is tudtam, hogy ha valakinek túl nagy a hátizsákja, arra tolakodással kell reagálni. "Pimaszságom" felbőszíti őket, kiabálni kezdenek velem. Ebben a pillanatban megindul a sor előttem és a hisztériájuk elvész a messzeségben. Sajnos túl sok ilyen emberrel találkoztam Németországban, és kevés jóval, kedvessel. Mindegyik önjelölt rendőr, aki persze csak a másik szemében látja a sokszor nem is létező gerendát. Hirtelen elöntött az érzés, mennyire nem hiányzik nekem Németország és milyen jó, hogy nem Frankfurt, hanem Kathmandu a célállomás!
Hogy az örömöm még nagyobb legyen, a Qatar Airways megajándékoz minket egy hellyel az első osztályon. Miért? Hát, kisebb gép indul.... :)
Az ülés ággyá alakítható, a lábnak nagy hely van. A gép stabilabban repül elől, kifordítható tv és asztalka vár. Szelfizünk minden irányból, a stewardesseknek így nem nehéz kitalálni, ki az, aki csak nyerte a jegyét ide. ;)
Qatar poros levegőjét Dubai műszigetei váltják fel, majd egyszer csak egy homoksivatag jelenik meg alattunk. Sehol egy tó, egy folyó, egy fa, egy város... Sehol nincs élet itt, csak homok. 15 percenként váltakoznak a homokhegyes és a dűnés felszínek. Csak víz nincs. Sehol. Hogyan élnek ezek az emberek víz nélkül? Néha ugyanis felbukkan egy-egy város. Igen, a Föld felmelegszik. És milliók problémája, hogy nincs ivóvíz, miközben mi azzel húzzuk le a wct is. Szinte soha nem távoznak a világjobbító gondolataim.
Amikor magamhoz térek, az jut eszembe, milyen jó lenne Henninggel meg egy másik csapattal két jeepet itt kibérelni, és a sivatagon keresztülmenni! Esténként a csillagok alatt kempingezni, bámulni az eget, amíg az ember bele nem szédül, napközben pedig rácsodálkozni, milyen formációkat alakított ki a szél a homokból. Kézzel enni, együtt főzni a bográcsban. Megosztom az ötletet Henninggel, aki hitetlenkedő képet vág. Mi van, ha lerobban a kocsi? Mit ennénk? És a WC? (gondolom, itt inkább rám gondolt...) Én meg csodálkozom, hiszen én vagyok a félős, nem ő! Ahogy tovább mesélek az ötletről, átragad rá a lelkesedésem, és tudom, hogy valamikor majd meg fogjuk valósítani.
Lemegy a nap. Felülről nézve csak a hosszabbodó árnyékok tűnnek fel, a felhők felett még mindig százágra süt. Már este van, mikor landolunk Kathmanduban. Tudjuk, hogy a reptéren várnak ránk, és ez jó érzés. A couchsurfing hosztunk a reptér bejáratánál már intézi a taxit. Most nem nekünk kell kiigazodni a káoszban, és ez jó érzés az egésznapos repülőút után. Úgy fogad, mint régi barátokat. Mintha csak hazaértünk volna. Megérkeztünk.
