Bastian, a buddhista svájci, kb úgy néz ki, mint az öcsém, Bob Marley fejével. Mindig jó kedvű. Nevet. Körbelengi a nyugalom. Nem az a fajta, mint sokan, hogy nem érdekli őket semmi, hanem inkább az, aki nem minősít. Próbál a dolgok mögé nézni, megérteni, értő figyelemmel vesz körül minket. Szinte olvassa a gondolatainkat. Soha semmi sem baj. Mert ő érti, miért vagy frusztrált, minek örülsz, miért mondod le az önkénteskedést, nem tart önzőnek, akkor sem, ha neked rossz a lelkiismereted.

Vegetáriánus. Azt mondja, mióta nem eszik állatokat, azóta megváltozott a kapcsolata velük. Ő már nem vadász és nem felsőbbrendű. Azt mondja, sokkal kevésbé agresszív, illetve sokkal nyugodtabb. Isszuk a szavait. Elképesztően toleráns ember. Nem haragszik, hogy megöltünk két csótányt, bár ő a kezében vitte volna ki őket. Nekünk ez viccesen hangzik. Van valami ebben a srácban. 26 éves, de semmi sem tudja kibillenteni a belső nyugalmából. És folyton nevet. De nem oda nem illő dolgokon, ez igazi, belülről fakadó vidámság. Mivel nagyon sovány, és mély gondolatai mellett jó humora is van, nagyon emlékeztet Lalira. Sokat gondolok rá, hárman akartuk kezdeni ezt az utat. Néha örülnék, ha itt lenne. Olyan kíváncsi lennék néha, hogy mit gondol bizonyos dolgokról. Ő most Lipcsében nyomja. A másik, közel állandó lakója a gondolataimnak, a sógornőm, aki mindenórás terhes. Vajon a hegyekben leszünk-e internet nélkül, mikor megérkezik a baba, tűnődöm.

Bastian azzal búcsúzik, hogy oda bármikor visszamehetünk, akkor is, ha nem megy a busz, meg akkor is, mikor visszaérünk a hegyekből. Jó utat kíván, és a szívünkre helyezi, hogy ne felejtsük el, ez a kultúra nagyon más az európaitól.

Egy másik nagy ajándék nekem, Gaia, aki velünk együtt szörföli Hari kanapéját. Lassan indul a beszélgetés, csak egy megjegyzésemből, milyen lehet nőnek lenni Nepálban. Hari ugyanis húgával él a házban, aki reggel-este főz ránk, majd leszedi az asztalt és elmosogat. Napközben meg takarít. Ha ott vagyunk, olyan, mintha ő nem is létezne.

Aztán frusztráló kalandokat osztunk meg egymással, hogy őt dél-Thaiföldön minden buszúton meglopták, de északon motort béreltek, úgy járták körbe a vidéket. Imádta. Hogy Kambodzsában beteg lett, 4 hónapig nem is gyógyult fel. Bastian lett beteg előző este és hányta végig az éjszakát. Valószínű a banános lattiban volt rossz a tej. Ő és mi ittunk belőle, csak mi korábban hazamentünk és utána küldtünk egy kis abszintot. Ennek ellenére egész éjjel bizonytalan volt a gyomrunk, de az alvásban nem zavart. Mi megúsztuk. Elmesélte, hogyan süllyedt el a hajó alatta Indonéziában, mikor búvárkodott. És még itt van. Nem értem, ha velem ennyi rossz történt volna, már rég nem utaznék. Mit csinál még itt? Minket csak nagyon csúnyán átvertek eddig Indonéziában, ezen kívül semmi.

Gaia szintén nagyon frusztrált volt az erőszakos árusoktól, de a gyerekekhez mindig tudott még energiát meríteni a szívéboől.

Aztán Hari, aki barátként fogadott minket. Sajnos nem mindig tudott minket pontos információval ellátni, de megosztotta velünk a házát, reggelit és vacsorát is kaptunk, segítséget, baráti fogadtatást. Hari kicsit csendes és visszahúzódó. Elmesélte, hogy történelmi jelentőségű időben tartózkodunk Nepálban, pontosan akkor, amikor megszületik az első alkotmány.

Aztán ott van az a nagyon kedves vezető a Pashupathinat templomból. Mivel nem akartunk belépőt fizetni, de a fesztiválra mindenképp szerettük volna bejutni, lefordultunk a hátsó utcán majd egy leghátsó utcán megint. Szemetes helységhez jutottunk, de legalább a folyóparton voltunk. Messziről láttuk a templomot és előtte a megrakott máglyákat. A hinduk a halottaikat bizonyos idő után elégetik, a hamvaikat pedig ebbe a folyóba szórják. Számomra kicsit visszatetsző volt, ahogy a jegy eladásnál izgalommal a hangjában azt mondta az eladó "most láthatják a halott testeket elégni", és mosolygott. Semmi együttérzés a rokonokkal. Még most is émelyegtem, amikor felléptünk egy kis gyaloghídra, és messziről láttuk a máglyákat. Gyerekek jöttek a másik oldal szegény negyedéből. Azt akarták, hogy fotózzuk le őket. Ahogy bizonytalanul lépkedtünk a hídon a dűlöngélő házak felé, egyszer csak ott termett egy egészen normálisan kinéző férfi. Nem sokat segített a hányingeremen, mikor elmondta, hogy a férfiak két és fél,  a nők 3 óráig égnek. Aztán tovább mesélt. Elvezetett ide is, oda is, mesélt a gurukról meg a barlangokról, ahova bezárják magukat, a családokról, a halottakról, közel egy órán át. Mesélt arról, hogy a kisembereknek nem segített a kormány a földrengés után. Természetesen nem hagytuk pénz nélkül elmenni. Sokmindent megtudtunk általa a hindukról. Sajnos csak fesztivál nem volt aznap.

Aztán ott volt az a hölgy, aki a második irodában közölte velünk, hogy helyi vezető nélkül nem kapunk túraengedélyt. Leültetett minket és vízzel kínált. Meghallgatta a kálváriánkat, majd körbetelefonált, hogy tippeket tudjon adni. Nagyon sjanált minket. Még Harival is beszélt, majd csak a fejét csóválta, hogyhogy Hari, akinek saját irodája van, egyszerűen félretájékoztatott minket. Azt kívántam, bárcsak a német hivatalnokok is ilyen emberségesek lennének.

Szóval felültünk a buszra és elhagytuk Kathmandut. A buszon megszólított minket valaki, akinek nagyon jó volt az angolja. Segített biztonságos helyre elzárni a csomagjainkat, és egy barátja révén akart hotelt szerezni Saurahában. Nem volt már bizalmam az emberekhez, így eltettük a hoteltulajdonos telefonszámát és megköszöntük a segítségét, mikor kiszálltunk. Az éjszaka közepén érkeztünk meg egy külvárosi megállóba, onnan, e kedves ismeretlen ajánlása alapján, taxit fizettünk Sauraháig. Hajnal 1-re értünk oda. Minden sötét, zárva. Taxisofőrünk hiába kopogtat, csenget, kiabál több hotelnél is. Végül marad a telefonszám. Így érkezünk meg hajnal 2-re.