Másnap 4-kor csörgött az óra. Semmi kedvünk sem volt felkelni, de a Poon Hill-t meg kellett nézni, csak 1 óra ide. El is indultunk élelem és víz nélkül, nagy lelkesedéssel rohantunk fel az emelkedőn. Ez a legamatőrebb hiba, amit hegymászó elkövethet. Már a felénél kifulladtunk. Amikor pedig már ott voltunk a csúcs előtt, egyszerűen nem bírtunk tovább menni, olyan hányingerünk volt. Szóval amatőr hegymászók: nem rohan, könnyű reggeli és VÍZ! 

Végül feljutottunk, ha fájdalmas is volt, és nem bántuk meg! Az egész Annapurna ott hevert a lábaink előtt a felkelő nap fényében. Legalább 7-8 csúcsot lehetett látni onnan, a teljes déli vonulatot. Nem győztünk gyönyörködni. A hófödte csúcsok a szélben "felhőket húztak maguk után". Mi voltunk az utolsók, akik elhagyták a Poon Hill-t, amikor már nagyon befelhősödött. 

Reggeli után az uticél Tatopani volt, 1080 méter magasan. Térképünk megintcsak hibásnak bizonyult, mert bár gyönyörű tájakon haladtunk át, utunkat nem jelzett földcsuszamlások és máshová kiírt falvak zavarták össze. 9 körül indultunk, ami nagyon késő, de a Poon Hill miatt nem tudtunk korábban. Az egyik falun áthaladva nepáli zene szólt. Hennig elkezdett táncolni rá, majd én is követtem. Remélem, nem látott minket senki ;). Kb Gharáig tellt az utunk jó hangulatban, amikor is már mindenünk fájt. Érdekes módon viszont nem volt izomlázunk eddig egyetlen nap sem. Gharában gondoltuk, megszállunk, így is 1000 méter szintkülönbség írható a javunkra, lefelé. Elkezdtünk hát hotelt keresni, a térkép szerint Ghara egy nagyobb város. Az első hotel olyan görbe léceken állt, hogy nem mertünk ott aludni. Az egész hotel fából volt, tusolni nem volt lehetőség - megjegyzem, addig minden este forró vizes tusolásnak örülhettünk, ami nagyon jót tett az izmoknak -, a konyha pedig hagyott néhány kívánnivalót maga után, higiénia szempontjából. Mivel a másnapot megerősödve, túrával akartuk tölteni, tovább mentünk. Akkor kezdtünk csodálkozni, mikor a következő hotel is ilyen volt, sőt, az azután következő is. 4 óra körül volt, és mindenki azt mondta, Tatopani nagyon messze van. Persze, a legtöbb túrázó nem maga vitte a saját zsákját, hanem megbízott egy hordárt ezzel, úgy jóval gyorsabb az ember. Nekünk viszont fájt a szívünk ezekért az emberekért, akik sokszor 2-3 akkora hátizsákot vitték, mint a miénk volt. Tönkteteszik az egészségüket az üzletért, aztán ki eteti majd őket? A kormány 25 kg-ban szabja meg a határt, amit egy hordár vihet, de sokszor láttunk embereket 30-35 kg-mal is. Mi inkább vittünk magunk. 

Mindenki azt mondta, őrültek vagyunk, sötétedés után a hegyen bandukolni, de volt nálunk fejlámpa és semmivel sem tudtak volna maradásra bírni. Persze, azért csendben örültünk, hogy anyáink otthon mit sem tudnak a tervünkről, na meg annak, hogy ketten vagyunk. 

A völgyben hamar ránk is esteledett, ami itt azt jelentette, hogy semmi, de semmi fény nem volt. Csak mentünk a sötétben. Néha észrevettük, hogy tehenek legelnek mellettünk a fák között. Ezt már megszoktuk, szinte mindenhol ott voltak Nepálban. Még a városokban is. Néha az utca közepén ültek vagy egy motor kormányában vakarták a fülüket. Ha bántod őket, 15 év börtönt is kaphatsz. A majmokért 3 jár :). 

Máskor házak bukkantak elő a sötétben. Az egyikből gyerekek jöttek ki. Megkérdezték, hová megyünk. Ez szokás itt, Nepálban, minden helyi megkérdi. Csak segíteni akarnak, de sokszor maguk sem tudják, vagy csak hallomásból, hiszen sosem hagyták el a falujukat. Ez sokszor zavarodottsághoz és téves információkhoz vezet. Mikor megtudták az uticélunk, egy rövidebb utat ajánlottak. Nem tudtuk, higgyünk-e nekik, végül mégis arra indultunk. A hegyi emberek sosem akartak még átverni. 

Még vagy 3 óra gyaloglás következett az éjszakában, egy hídon átkeléssel, aminél a helyiek szerencsére lebeszéltek az éjjeli függőhidazásról, mikor is a vak sötétben fények tűntek fel. Az első hotel fallal volt körülvéve, amin nem találtunk ajtót. Ahogy tovább mentünk - bár menésnek azt már nem lehetett nevezni - csak a termálfürdő fényei rajzolódtak ki. Oda mentünk be segítségért. Leültünk és már mozdulni sem tudtunk. 9 óta, vagyis a Poon Hill-t leszámítva 11 órája voltunk úton. A termálfürdő vezetője nagyon segítőkész volt, körbetelefonált, és szerzett nekünk egy jó hotelt. Már csak oda kellett menni. Gyalogoltunk, ismét. Felfelé. Lépcsők. Mindegyik egy tortúra. 

A hotelbe érve egy olcsóbb szobát szerettünk volna. Ismét lépcsők következtek. Henning elindult viszont én ekkor elkezdtem hisztizni, hogy én oda bizony már nem tudok felmenni. Kérdeztem, hogy mi van azokkal a szobákkal, amiknek itt van az ajtaja az orrom előtt. Na azok voltak a drágábbak. Mit bántam én már, csak mászni ne kelljen. Így történt, hogy Tatopaniban egy szép és nem kifejezetten olcsó szobánk lett. Viszont másnap reggel megérte a kilátás. A vacsora pedig mennyei volt. Napok óta először ettünk gyümölcsöt. A forró fürdő és az izmok nyújtása után azonnal elaludtunk. Elhatároztuk, nem ébresztjük magunkat korán, megérdemlünk egy kiadós alvást. Másnap reggel az Annapurna egyik hófödte csúcsa mellett citromfa és narancsfa fogadott minket. És hihetetlen izomláz.