Reggel korán útra keltünk, 7-kor már Kalapaniban voltunk, majd a folyó mentén sétáltunk tovább. Úgy számoltuk, hogy ma elérjük Tukuche-t, nem nehéz út, csak hosszú. Azt hiszem, ez volt az első nap, amikor a hegyek terápiás hatását éreztük. A völgyben hűvös volt, de mihelyt feljött a nap, két kabátot is le kellett vennünk. Az erdőben vezetett az út és örültünk, hogy végre külön útja van a "gyalogosoknak" és nem kell az autók általt felvert port nyelnünk. 

Az egyik kanyarban aztán szembe jött egy nepáli nő és valamit nagyon próbált nekünk elmagyarázni. Valami baj volt az úttal, ezért azt tanácsolta, forduljunk vissza, menjünk át a közeli hídon, és az autóúton gyalogoljunk tovább. Na ehhez nem volt kedvünk, így nem hallgattunk rá, megköszöntük a tanácsát és folytattuk utunkat. Egy kanyar után a folyómederbe értünk, ahol a folyó sok kis érre szakadva szelte át a kavicsos földet. Az út megszűnt létezni, és akkor még azt gondoltuk, milyen vicces lenne átkelni a kis ereken. Végül annyira nem látszott a vége, hogy csak visszafordultunk. 

Kb egy óra gyaloglás következett, mikor is az út egy hatalmas kerülőt tett, hogy egy hídhoz vezesse az oda érkezőt. Mi, kaladvágyók, persze nem csíptük az ötletet, ezért lementünk a folyómederbe, ott próbáltunk átkelni a túlsó partra. Már majdnem ott voltunk, mikor az egyik éren sehol sem találtunk kiálló köveket, hogy átkelhettünk volna. Elhatároztuk, hogy cipőt le, egyszerűen átballogunk rajta, nem szélesebb egy méternél és nem lehet mélyebb egy fél méternél. Tiszta a vize, látjuk, hova lépünk, megpróbáljuk. Neki is készültünk, közben egy helyi haladt el mellettünk, át a patakon, meg se rebbent, így nem izgultunk. Azért én belemártottam a lábujjam, és tudtam, hogy nem lesz meleg a víz, ezért azt mondtam Henningnek, fogadjunk, hogy míg átérünk, énmondom többször, hogy "Kagbeni ". Még pózoltunk egyet a fotókhoz, majd nekiindultunk. 

A víz olyan hideg volt, hogy két lépés után már nem éreztem a lábam...és még csak bokáig ért. Mentünk tovább. Elértük a felét, ott már térdig ért, és addigra valami olyan eszméletlen fájdalommal jelezte a lábunk, hogy nem kíván több gleccservizet, hogy azt hittem, nem bírok tovább menni. Szerencsére Henning húzott, a lábaim meg jöttek. A víz nem lehetett melegebb, mint 1-2 fok, valószínűleg a  fejünk felett lévő hatalmas gleccserből táplálkozott. Hirtelen felrémlett előttem a Titanik katasztrófája, és hogy azok az emberek is kb hasonlót érezhettek. Ilyen erős fájdalmat víz még nem okozott nekem. Mikor átértünk a túlpartra, még vagy 5 percig fájt a lábam, és kb 10 percig nem éreztem. Ilyen ötlet többé nem jutott eszünkbe. A fogadást persze megnyertem, ha nem is sokon múlt.

Közben nem mi voltunk az egyetlenek a mederben, traktorok jöttek-mentek, mit sem törődve utakkal és folyókkal, de ugyanez mondható el a tehenekről is. 

Mivel korán indultunk, korábban lettünk éhesek. Betérünk egy faluba, amiről azt gondoltuk, ezt jelöltük ki az ebéd helyszínének. Mikor megkérdeztük, kiderült, hogy már elhagytuk azt a falut és uticélunk is egészen közel van. Valóban, ebéd után egy órát sem gyalogoltunk, már elértük Tukuche-t. Olyan korán volt még, hogy úgy döntöttünk, elmegyünk Merpha-ig. 

Tukuche-ban van egy holland pékség, ahol a holland eladó eligazított minket, hogy ne az autóúton kelljen mennünk. A hegyek kiemelkedtek a folyómeder körül, inkább már egy kanyon tetején sétáltunk. Törpefenyő-féleségek vártak ránk a függőhíd másik oldalán. És ekkor kaptam meg az smst, hogy megszületett a második kis unokaöcsém, Olivér. Hihetetlen szél volt, felkapta a port az úton, kisebb forgószelek alakultak ki. Még táskával is meg-meglökött minket. 

Hosszabb gyaloglás után egy almatermelő kertje előtt haladtunk el. Épp szüreteltek. Megkérdeztük, mennyi az alma, hozzászoktunk már, hogy Nepálban semmi sincs ingyen. Nem kell fizetni - volt a válasz. Nemcsak hogy nem kellett, de megkaptuk a kert valószínűleg 5 legszebb almáját. Megtöröltük és neki is kezdtünk megenni. 

Ahogy tovább mentünk,  tehenek álltak az úton. Mivel engem egy korábban nagyon meglökött egy hídon, azt hittem, beesek alá, kicsit paráztam. Henning, aki hihetetlenül jól képes nyelveket utánozni, és megfigyelte, mit mondanak a tehénpásztorok az állataiknak, elkezdte leutánozni azt a hangkáoszt. Én csak nevettem, de egy perc sem tellt bele és a tehenek tovább mentek, szabadon hagyva az utat előttünk. 

Lassan-lassan beértünk egy kis faluba, ami még a kanyon másik oldalán volt. Gyerekek jöttek, édességet akartak. Minden faluban az az első, ha az ember gyereket lát, hogy az édességet akar. Mivel nálunk semmi ilyen nem volt, tollat követeltek. Mivel az sem volt, almát. Almánk véletlenül volt, így szétosztottam. De aztán megint akartak valamit. Így jutottunk arra, hogy fotót készítünk róluk. Ámuldoztak a saját képük láttán. Mikor megérkeztünk a hídhoz, búcsút intettünk nekik. A túloldalon Marpha várt minket. Kb 18 km gyaloglás után megérkeztünk.