Éjjel megint alig tudtunk aludni. Én attól féltem, hogy ha arra kerül a sor, túl makacs leszek és nem tudom feladni, Henning meg attól, hogy nagyon fogunk fázni. Hagytuk magunkat rábeszélni, hogy a reggel 8-as indulást hozzuk előre 5-re, de mivel még fejlámpánk sem volt, megvártuk, míg kivilágosodott, majd akkor, kb 5.40-kor indultunk.

Meredek emelkedőn vitt az út felfelé, nem is bántuk, mert csípős hideg volt. Én nem is fáztam annyira, de Henningen csak a széldzseki volt, így nagyon aggódtam miatta. Már túl voltunk az első hegyen és nem láttuk a lodge-ot, mikor megöleltem és éreztem, hogy teljesen átfagyott. A bőre ragadt hozzám, mint mikor az ember jeget fog. Elkezdtem dörzsölni, kétségbeesetten. Hideg szèl fújt, nem állhattunk ott időtlen időkig, így mikor kicsit jobban lett, megint elindultunk, napsütésért imádkozva. A jeges szélben állandóan fújtuk az orrunkat. Aztán egyszer csak megláttam, nem is messze, maximum 200 méterre lehetett, egy hálózsákot a földön. Mellette egy sál hevert. Tudtam, ha nem alszik senki a zsákban, rátekerem Henningre. Szerencsénk volt, mintha csak Isten meghallotta volna a fohászunkat és odakészítette volna azokat a dolgokat, amikre szükségünk volt. Felkaptam a hálózsákot és rátekertem Henningre, majd a sálat a saját nyakam, orrom, szám elé. Még így is annyira fáztunk a szűnni nem akaró, jeges szélben, hogy Henning komolyan aggódott, hogy esetleg fagyási sérüléseket szerzünk. Nem értettük, miért mondta a túravezető, hogy induljunk 5-kor. A nap még mindig nem érte el a völgyet, és már én is pánikoltam, illetve a visszaforduláson gondolkoztam, mikor feltűnt egy ház. Gyorsan odafutottam és bekopogtam. Semmi válasz. Elnézést kérve benyitottam. A földön két hordár aludt, hálózsákban. Menedékház volt. Leültettem Henninget, aki még mindig vacogott. Meg akartuk várni, míg feljön a nap. 

A két hordár első kérdése az volt, hogy van-e vizünk. 24 órája kutatnak víz után, azóta nem ittak semmit. Nekünk azt mondták, 4 liter vizet vigyünk, de csak 3 üveg volt. Az egyiket most a hordároknak ajándékoztam. Nem akartak ilyen sokat elfogadni. 1 liter vizet 24 órája szomjazók. Mondtuk nekik, hogy nekünk van elég. Nem akarták elhinni, hogy van vizük. Nagyon hálásak voltak. Ott ültünk vagy egy órát, míg kinn a nap felmelegítette a levegőt és Henning sem vacogott már. Velünk volt  a teaház tulajdonosának a kiskutyája, olyan hűségesen kísért minket, megvárt, ha szünetet iktattunk be, mintha csak Isten küldte volna, hogy utat mutasson. Egész utunkon jött velünk.

Egyik hegy jött a másik után, egyszerűen nem akart vége lenni. Csak mentünk és mentünk, igyekeztünk spórolni a vízzel, mert nem volt, ami ebben a magasságban nemhogy hiba, egyenesen bűn az emberi test ellen. Kérdeztük a szembe jövőket, mennyi még, mind azt mondta, még egy óra. De egy óra múlva is egy órát mondtak. Sőt, 3 óra múlva is. Nem akart közelebb jönni a hágó. 5100 méteren már minden 5. lépés után szünetet kellett tartani. Megint menedékházakra leltünk. Kutyuskánk is küzdhetett, mert sokszor csak lefeküdt a napra és a kaja sem érdekelte. A napos idő felhősre váltott, ismét jött a jeges szél. Azt mondták a szembejövők, hogy a hágón van egy teaház, ott alhatunk, ha nem lenne elég időnk a visszatérésre. 

És akkor ott, abban a jeges szélben, hálózsákba burkolózva,úgy döntöttünk, hogy ez itt most nekünk már nem okoz örömöt. Tudnánk harcolni, feljutni a hágóra, de a felhők már gyülekeztek a másik oldalon, vagyis, valószínűleg semmit nem láttunk volna, alhattunk volna ott, igaz, még hidegebb lett volna, mint 4200-on, mi pedig nem voltunk felkészülve, ezért úgy döntöttünk, hogy ennyi fért bele, visszafordulunk. Így is nagyon büszkék voltunk magunkra, nem gondoltam volna, hogy 5000 méter fölé jutunk. Kutyuskánk ott csalódottan ugatott utánuk. Hívtuk, de nem akart visszajönni.

Lefelé még láttuk a 12 embert, amint tíz méterenként cipelték fel a zongorát, és minden 10 méter után legalább 5 perc szünetet tartottak. Hogyan fogják 5400-ra felvinni, azon az úton, nem tudom. És hogy nem fog odafönn lefagyni a zongorista keze abban a szélben, azt sem.