Reggel, mikor felkeltünk, az ablakból lélegzetelállító panoráma tárult elénk. A reptéren aztán várhattunk, mert befelhősödött és nem küldtek gépet Pokharából. Valami 3 óra várakozás után beszállhattunk és a gép lassan kigurult a kifutópályára. Volt vagy 10 hely benne, így Henninggel nem is közvetlen egymás mellett ültünk, egymás mellett nem voltak székek, mindkét oldalon csak 1 sor volt. Bekapcsolta a hajtóműveket, de még álltunk, majd hirtelen elindult. Nagyon rázott én pedig nagyon féltem. Hála odafönn, szenvedéseimnek 20 perc után vége lett, mikoris egy felhős út után leszálltunk Pokharában. A hegyekből semmit nem láttunk.

Mivel a túristabusz ment minden reggel, vettünk rá jegyet két napra rá. Addig pedig Pokharában gyűjtöttünk erőt. Inkább, mint Kathmanduban. Így történt, hogy nem jelentkeztünk át az olcsóbb hotelbe, mert szerettük volna azokat támogatni, akiknél addig is voltunk, szinte családtagok lettünk ott. Nagyon boldogok voltak, hogy maradtunk. Vicces volt, mikor megkérdeztük, hogy az új szobában is van-e melegvíz, csak annyi volt a válasz, ma sütött a nap, úgyhogy kell, hogy legyen. Nepálban egyébként sokan használják a napenergiát, szóval lehet, hogy arra gondolt, mindenesetre mi jót nevettünk. 

Ahogy elindultunk a tó felé és egy pékségnél megálltunk reggelizni, láttunk egy férfit, aki a hajánál fogva vezetett egy másikat az utcán. Csak találgatni tudtuk, hogy a rendőrségre mentek. A mellettünk ülő, régebb óta itt élő férfi elmesélte, hogy Nepálban ugyan hivatalosan nincs kasztrendszer, az ilyenfajta megynyilvánulás mégis nemcsak annak a jele, hogy bűncselekmény történt, hanem a hatalom és a felsőbb kasztba tartozás kifejezésének eszköze is.

Egyébként Nepál volt az az ország, ahol még kellett tanulnom kézzel enni. Itt mindenki kézzel evett, az evőeszköz pedig majdnem ismeretlen fogalom volt. És azt is meg kellett tanulnom, hogy itt az enyém és tiéd között teljesen más határok húzódnak. A buszon például nem zavartatta magát senki, hogy a mi csomagunkra támaszkodjon, vagy annak a zipzárjával játszon, ha épp olyan helyen ült, hogy elérte. És a nepáliak mindenhol tudnak ülni egy buszon! Érdekes volt látni, milyen sokan viselnek még tradicionális viseletet a hegyekben, főleg a nők.

A kedvenc éttermünkben aztán élveztük a csendet és a banános shaket, és próbáltuk szavakba önteni az elmúlt 11 nap történéseit, mikor egy csapat gyerek jött arra. Valahogy nem tudták eldönteni, hogy most sírnak, vagy játszanak, ami nem tett túl jót a fájó fejemnek. Egyszer csak a legkisebb a sírás mellett döntött. Hátrafordultam, és próbáltam meggyőzni a kétévesforma gyereket, hogy hagyja abba, mert szétszakad a fejem. Persze nem nagyon érdekelte, bömbölt tovább. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve, amit egyébként egy Henninggel való, korábni beszélgetés inspirált, odamentem hozzá, leguggoltam és megöleltem. Azonnal átkarolta a nyakamat és jelezte, hogy vegyem fel. Olyan édes volt, felvettem ő meg letette a kis fejét a vállamra. Még mindig sírdogált, de a világfájdalom eltűnt a hangjából. Símogattam a hátát, pillanatok alatt beleszerettem ebbe a kislányba. Aztán elmaradt a sírás, felemelte a fejét és a többiek irányába nézett. Mutatva kérdeztem, hogy vissza akar-e menni játszani a többiekkel. Láttam az arcán, hogy igen, így letettem. Csend lett. Nem csak kívül, hanem a szívemben is. Hihetetlen hatása tud lenni ezeknek a kis embereknek.

Pokharát másnap nehéz szívvel hagytuk el. Kérdeztük a többieket, mennyi volt a jegyük - mi sokalltuk a 800 rúpiát. Nekik a hotel 1200-ért adta. Kedves, vendégszerető hotel lehetett. Az úton rosszul lettem, ennek köszönhetően inkább hotelbe mentünk, mint a couchsurfing hoszthoz. Akkor vettem észre, hogy a nagy hátizsákomat valaki kinyitotta és hiányzik belőle egy-két dolog, az egyik az a svájci bicska, amit a svájci barátainktól kaptunk az esküvőnkre. Nagyon dühös lettem és másra sem vágytam, mint elhagyni ezt az országot. A hotelben kedvesek voltak, nagyon gyorsan felépültem, így másnap problémamentesen tudtunk repülni.