Korán reggel érkeztünk. Az első, ami feltűnt, az az, hogy az ingyenes Bangkok térkép, amit a reptéren kaptunk, segített eligazodni, hogy hol, melyik metró vagy busz. Káoszra számítottam, mint amilyen Kathmanduban volt. De nem, modern metróállomáson automatából tudtunk jegyet venni. Olyan modern metró volt, rend, tisztaság, a metró fallal elzárva, az ajtók a falon csak akkor nyílnak, ha a vonat már bent áll..ilyet még csak Franciaországban láttam. Nyíltak az ajtók, senki nem mozdult rajtunk kívül. Éles füttyszó állított meg minket, először át kell vizsgálják a vonatot. Hát igen, rendőrállam. Mihelyt mehettünk, senki nem tolakodott, álltak a felfestett vonal mögött, sorban, engedve egyiket a másik után beszállni. Szinte már kényelmetlen volt ez a fegyelem. A metrón senki sem szólt, mindenki csak bámult maga elé. Átszálltunk. Mindent megtaláltunk probléma nélkül. Mint egy modern európai metropol. 

Egyszerű hotelben szálltunk meg és első nap az evésen és az alváson kívül semmire nem voltunk használhatóak az egész éjszakás repülőút után. 

Végre, igazán ízletes étel! Csípős, de ennek ellenére érzed az ízét. 

Mellettük két házzal arrébb egy fekvő Buddha templom volt. Persze csupán kicsi mása volt Wat Phonak, ami alig fért bele a képbe. A templomok mindenhol gyönyörűen, már-már giccsesen vannak díszítve, arannyal bevont Buddhát ábrázoló szobrok mindenféle pozícióban, és minél több van belőle az oltáron, annál jobb. Wat Pho templomát sokáig a királyok használták, míg meg nem épült a palota. A palota is gyönyörű. Egyszerűen leírhatatlan. Természetesen minden csillogó anyagokból, mozaikszerűen kirakott falakkal van felépítve, a palota temploma pedig kívülről is arany borítású. Wat Pho teljesen elvarázsolt minket, és, miután a palotát is láttuk kívülről, és az még szebb, oda is be akartunk menni. Kár volt. Annyian voltak és olyan drága volt, hogy nem tudott lenyűgözni a szépsége. 

Véletlen betévedtünk Chinatownba. Az utcákon tolongás, mindenütt árusok, egymás hegyén-hátán, az üzletek közül minden második arany-ékszer árus volt. Épp Wat Phoba igyekeztünk, amikor megállított egy idegen kínai fazon. Azt mondta, jobb, ha most nem megyünk oda, mert a thaiok demonstrálnak, utálják a kormányt. Elmondta, melyik templomba menjünk, és hol béreljünk hajót a folyón, hogy ne legyen nagyon drága. Még tuk-tukot is hívott nekünk, le is beszélte az árat, ami hihetetlenül olcsó volt. Mondta, hogy szálljunk be, még mielőtt gondolkodhattunk volna. De pont ez az, amire nálunk a vészcsengők hangos csilingelnek. Megköszöntük a segítségét és tovább mentünk. Lógattuk az orrunkat, hogy habár legyalogoltunk vagy két órát a párás hőségben, hiába. Épp arra jött egy túravezető és felvetettem Henningnek, hogy a kínai talán nem mondott igazat. Ezt kb 5 perc múlva a túravezető meg is erősítette, azt mondta, onnan jön, semmilyen demonstráció nincs ott. Folytattuk tehát utunkat, és valóban nem volt semmi demonstráció. Valószínűleg a tuk-tuk maffia akart minket behálózni.

Nem messze a hoteltől találtunk egy kávézót és attól kezdve minden nap nap ott kávéztunk, ha a belváros felé mentünk. A kiszolgálás olyan végtelenül kedves volt, a hely pedig oázis a nagyváros közepén, növényekkel, virágokkal körülvéve, modern berendezés, légkondicionálás, de főként nagyon finom kávé! 

A belváros lenyűgöző volt, hatalmas bevásárlóközpontok, luxus mindenütt. Bangkok a következő ébredő főváros, Kuala Lumpur és Szingapúr után. Míg Kathmandu ki akarta préselni belőlünk a pénzt, amit mi minden erőnkkel visszatartottunk, addig Bangkok csalogatott. Volt itt minden, sokszor olcsóbban, de jobb minőségben, mint Nepálban. Megfogadtam, hogy sehol nem veszünk szuvenírt, de Bangkokban olyan szép dolgok voltak, hogy mindenkinek vettünk a családból. Hazaküldtük postán...4 kiló volt. Remélem, megérkezik. Sokat vaciláltunk, hogy megkockáztassuk-e a postát, de így is nagyon sok cuccunk van, még 4 kg hozzá, amit végigcipelünk a Föld körül... Henning nem engedte.

Bangkokból egyszerűen nem akart elegünk lenni. Moziba mentünk, ahol olyan luxus székekben ültünk, amit hátra lehetett dönteni, olyan széles volt, hogy feltehettük a lábunkat, és olyan puha, hogy ha nem hűtötték volna le a termet úgy, hogy rövid ruhákban össze kelljen bújni, lehet, még el is aludtunk volna.

Volt itt minden, Sealife, akvárium körös-körül, cápákkal és a legnagyobb rákokkal, amiket valaha láttam! Sztárok viaszfigurái életnagyságban, vagy éppen ingyenes koncert két színpaddal. Finom sütiket kóstoltunk meg, és szinte mindig az utcai árusoktól vettünk kaját, mégsem lettünk soha betegek. Pedig nem ittunk utána soha alkoholt.

Az emberek olyan végtelenül kedvesek és segítőkészek voltak, hogy alig akartam elhinni. Nem csak az üzletet látták bennünk. Ha vásároltunk náluk, megköszönték, a hotelben elláttak mindenféle jó tanáccsal, sőt, még azt is lehetővé tették, hogy le tudjam vágni Henning haját. Minden nap akartunk még egy napot Bangkokból. Esténként hazasétáltunk, volt vagy egy, másfél óra, de soha senki nem bántott, állított meg, fenyegetett, vagy tett ránk félelemkeltő benyomást. Bangkok volt a pozitív Ázsia, amit csak most fedeztünk fel.

Az egyik recepciósunk egy meleg pasi volt, minden klisé illett rá, amit az ember a melegekről ismer. Vicces volt. Mindig volt hozzánk egy kedves szava. Mindig őt kérdeztem, biztonságról, buszokról, hiszen elevenen élt még bennem, amit Gaia mondott, hogy őt a buszon mindig meglopták. Recepciósunk elmondta, hogy ha a kormány buszával megyünk, ott minden ülésen biztosítás van, ott nem lopnak. Nagyon szerettem vele beszélgetni, olyan volt, mintha egy lánnyal dumálnék. Csak Henninget fárasztotta. Kevesebb beszédet, effektíver információszerzést szeretett volna. Igazi pasi.

A másik recepciósunk egy hölgy volt, akivel érdekes beszélgetésbe bonyolódtam, ami kicsit bevezetett a thai kultúra rejtelmeibe. Ő azt mondta első este, hogy ha az első éjszakát kifizetjük, akkor a többit majd utólag, a check-out-nál kell fizetni. Erre fel volt, hogy este 11-kor kopogtak az ajtón, hogy nem fizettünk. Ezen kicsit csóváltuk a fejünket, de ismeretlen srác volt, biztos nem tudja, mit mondott nekünk a nő. De nem, másnap reggel megállított a nő és kérte a pénzt. Mondtam neki, hogy a check-out-nál szándékozunk fizetni, ahogy megbeszéltük. Lehajtotta a fejét és azt mondta, nem baj, fizethetünk este is. Mondtam, hogy mi nem akarunk este fizetni, hanem majd a check-out-nál, mint minden más hotelben eddig. Erre azt mondta, nem gond, ha előbb pénzt kell váltanunk, fizethetünk egy óra múlva is. Nem, ezek az emberek nem buták, és nem, nem rossz az angoljuk. A nő tökéletesen értett engem, csak Thaiföldön nem szoktak az emberek sem kritizálni, sem ellentmondani, nehogy megsértsék a másikat. Emellett inkább mondanak valami rossz információt, mintsem beismerjék, ha valamiről fogalmuk sincs. Ezért igazából, ha nem megfelelő  thai emberrel beszélsz, adhat neked olyan információt, ami egyszerűen nem igaz. Indonéziában tapasztaltunk hasonlót, mikor rohantunk feladni a képeslapokat, és megkérdeztük az egyik járókelőt, hogy nyitva van-e még a főposta. Azt mondta, nem, már egy órája bezárt. Le voltunk törve, de mivel kb 300 méterre voltunk tőle, elgyalogoltunk, hogy magunk is meggyőződjünk róla, és csodák csodája, nyitva volt. A thaioknál az nagyon rossz, ha valaki elveszíti a fejét és összeszid másokat. De hogy ne éreztessék, hogy bármit is észrevettek volna az ilyen "gyengeségből", nem avatkoznak közbe, nem segítenek, amíg az ember explicit nem kéri őket. Ennyit a thai kultúráról. 

A hab a tortán a Banyan Tree Hotel, Vertigo bárja volt a 61. emeleten. Éjszaka felmentünk, hogy megigyunk egy-két koktélt és megnézzük a város fényeit felülről. Ott ültünk, vagy fotóztunk, ittunk, beszélgettünk a legkülönlegesebb környezetben, amit valaha láttunk. Különleges hangulatú hely. Olyan gyorsan elrepült az idő, mintha csak 20 percet lettünk volna fent. Ott fent nem volt zaj, csak a város fényei, a felhőkarcolók kivilágítva, az autók játékautóknak tűntek onnan. A levegő sokkal tisztább volt, mint lent a városban, de nem volt hideg. A bár csak minimálisan volt megvilágítva, így az ember nem érezte annyira a tömeget, inkább csak a veled szemben ülőt lehetett látni, meg a város fényeit. Hihetetlen szerencsénk volt, mert közvetlenül a korlát mellett adódott két hely, így egész este zavartalanul bámulhattuk a különleges panorámát. 

Egyszer azonban el kellett jöjjön a búcsú. Úgy elvarázsolt minket Thaiföld, hogy önző módon csak magunknak akartunk mindent, amit nyújtani tud, ezért a stoppolást kihagytuk, és a leggyorsabb módját választottuk az utazásnak: busszal mentünk délre.