Koh Yao Yai. Tippként kaptuk, mint a legnyugodtabb trópusi paradicsom, amit Thaiföldön csak találni lehet. Az idő, amit arra fordítottunk, hogy elérjük a szigetet sajnos nem állt fordított arányban a pénzzel, amit ki kellett adnunk érte. Feltuktukoztunk Phuket északi részére, ahol már a leomlott kikötőbe is belépőt kellett fizetni. Aztán addig idegesítettük a beléptetőt, hiszen tudtuk, hogy jogtalanul vette el a pénzünket, hogy végül visszaadta.
A hosszúfarkú hajón, mert a tradicionális hajókat itt így hívják, fent ültünk a csomagokkal. Nagyon élveztük, ott ültünk a helyiekkel, arcunkba fújt a szél, miközben bámultuk a hihetetlenül színes naplementét. Le se tudtuk tenni a fényképezőgépet. Furcsa, meredek, de sík sziklák álltak ki a vízből, szigeteket alkotva. Aztán egyszer csak Henning közölte aggodalmas arccal, hogy nagyon fáj a háta és nem tud felállni. Az emberek körülöttünk segítettek lefektetni őt a hajófedélzeten. Lassan megérkeztünk, de Henning még mindig nem tudott felállni. Becsípődhetett egy idegszál a gerincénél. Nagyon igyekeztem, hogy elhiggye, hogy egyedül is megbirkózom itt mindennel. Ahogy megálltunk, kérdezték, hogy kiszállunk-e, mert a hajó menne tovább. Felsegítettem Henninget, ő nagy fájdalmak közepette nekiindult, de még a lábát sem tudta megemelni. Az emberek elkezdtek hangosan nevetni. Gondolom, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, mert mikor azt mondtam, hogy "szerintem, ez cseppet sem vicces" azonnal abbahagyták. Segítő kezek nyúltak felénk, amik levitték őt a fedélzetről a hajótörzsbe, majd kisegítették a partra. Mindezt olyan kedvességgel és figyelemmel, hogy alig akartam elhinni, hogy ezek az emberek egy perce még rajtunk nevettek. Mire Henninget biztonságban lehoztuk a hajóról, ők a csomagjainkat is leadogatták. Szomorúan gondoltam arra, milyen feszengve szálltam fel a hajóra közéjük, csupán azért, mert hajukat kendővel elfedő, konzervatív muszlimok voltak, rajtam pedig a hőség miatt ujjatlan póló volt. Nemhogy nem szóltak semmit, nem is néztek, pedig Koh Yao Yai egyáltalán nem turisztikai célpont, olyan segítséget kaptunk, hogy szinte könnyekig hatódtam.
A taxis és egy másik ismeretlen már vitték is minden csomagunkat a kocsira, megegyeztünk az árban és indultunk. Henninget lefektettem a jeep hátuljában az ülésre, úgy kellett fognom, hogy le ne essen. Mire a hotelhez értünk, beesteledett. Mire Henninget a lábára állítottam, a taxis már ki is pakolta a nagy csomagokat, majd lesegítette Henninget is. Ami érdekes itt Thaiföldön, hogy bárhova megyünk, a hotelszoba ára helyben mindig drágább, mint az interneten. Ez a Maldív-szigeteken pont fordítva volt, pedig ott mindenhol előre foglaltunk. Itt mindenütt azt mondták, odaadják a WiFi kódot, foglaljuk le akkor helyben interneten. Számunkra ez furcsa volt, de ha ez a spórolás módja, akkor ez.
Első este nagyon finom curryt vacsoráztunk, az enyémet zöld curry-nek hívták, Henningét piros krumplis curry-nek. Másnap szerettük volna kialudni magunkat, de valaki elkezdett füvet nyírni mellettünk. Jó korán. Igazából azért jöttünk ide, hogy csendet találjunk a hagos, gyorsan változó mindennapojainkból. Nem olyan egyszerű feldolgozni azt a hihetetlen sok élményt, ami minden nap ér minket. Mire megszoknánk egy kultúrát, máris váltunk, másik ország, új szokások, meg kell először figyelni őket, megérteni, majd alkalmazni. Sokat olvastam arról, ha valaki hosszabb ideig utazik, akkor az jelenti majd a hétköznapokat és ha minden nap megy és minden nap felfedez és valami újat akar látni, nem tudja feldolgozni és kiég. Mivel mi "csak" egy évre jöttünk, de relatív sok országot terveztünk meglátogatni, időről időre adnunk kell magunknak egy kis szünetet, elvonulni a csendbe, nem csinálni semmit. Hát ezt törte meg a fűnyíró hangja. Megfigyeltük, hogy míg korábban 7-8 óra alvás elég volt, most annyi mindent kell feldolgoznia az agynak, hogy ébresztő nélkül 10 órát is képesek lennénk aludni. Felkeltünk és reggeli után nekivágtunk, hogy felfedezzük a környező strandokat és a falut. Egy útmenti boldban sárga mangót vettünk és azonnal be is faltuk. A mangólé folyt az arcunkon, kezünkön, így hát megmosakodtunk...az óceánban!
Sajnos a part végig volt szórva üvegszilánkokkal, így nem nagyon csábított minket a fürdés lehetősége cipő és neoprén búvárruha nélkül. A hotel mellett egy nagy stég nyúlt be a vízbe, amin motorosok illetve jetskik búgó hangja váltotta egymást. Azt olvastuk, korábban korallok is voltak itt, de a jetski business tönkretette őket.
Dinnyét vettünk meg ananászt, mindkettő elfogyott fél órán belül. Hihetetlen zamatosak itt a gyümölcsök, így minden nap igyekeztünk élvezni őket. Az úton hazafelé menet Henning megállt és döbbenten nézett maga elé. Csak mikor mellé értem, akkor láttam, hogy az úton egy hatalmas fekete skorpió fekszik kilapítva. Mi voltunk már egy pár trópusi országban, mint Mexikó, Brazília vagy Costa Rica, de akár Tanzániát is említhetném, a dzsungeleikben és a sivatagjaikban is, de még soha az életben nem láttunk skorpiót. Amikor az ámulatból felébredtünk, két méterrel arrébb egy közepes méretű kígyó feküdt az úton. Ilyet még csak Costa Ricán láttunk, órákig tartó keresés után. Persze, ezek az állatok éjszaka aktívak, és az ilyen "civilizációból" ide csöppent emberekben, mint mi, nem is tudatosul, mennyi állatot rejtenek el szemeink elől a pálmák. Már meg sem lepödtünk, amikor ismét két méterre egy hatalmas gyík feküdt az úton. Olyasmi, mint egy kaméleon. Ekkor már nagyon örültünk, hogy a borsos árak ellenére nem a sátrazás mellett döntöttünk.
Gondolkoztunk, hogy talán a sziget rossz oldalán vagyunk, ezért nem találtunk csendet. Olvastuk, hogy a másik oldalon nagy hotelek vannak, medencékkel, mert az óceánban nem lehet úszni az erős ár-apály váltakozás miatt. Mikor második reggel is hangoskodásra és pakolászásra ébredtünk, pedig kértük őket, hogy reggelente ne épp a szobánk tövében munkálkodjanak, eldöntöttük, horgonyt fel, megyünk innen. Előző esti kalandjaink után, mint a hihetetlenül csípős vacsora, amit nem csípősre rendeltünk, illetve a skorpiópók, ami a szobában várt minket, úgy döntöttünk, ez a hely nekünk nem jött be. Habár az emberek nagyon segítőkészek és kedvesek, a sziget drága, a vízbe nem mehetsz az kiálló törött üvegek miatt, a nyugalmat pedig gyorsan aláássa egy munkamániás alkalmazott vagy a jetski business.
Henning háta napról napra javult, már másnap tudott ülni, egyedül felállni és menni is, harmadnapra pedig már a hátizsákok sem jelentették problémát. Persze sok mozdulatnál fájt neki, de gondoltuk, veszünk egy jó thai masszázst Phuketen.
Így is lett. Áthajóztunk Phuketre, majd elsétáltunk a buszállomásig. De közben megálltunk egy masszázsra. Szegény Henning, úgy jajgatott, hogy nekem semmi esélyem sem volt ellazulni. Viszont mikor kijöttünk, Henningnek nem fájt többé a háta, és még élt!
Este érkeztünk meg a buszállomásra, megvettük a jegyeket Kuala Lumpurba és már alig vártuk, hogy kb két nap múlva ott legyünk. Mielőtt a busz elindult volna, elmentem a mosdóba, ahol egészen megdöbbentő kép fogadott: fiatal lányok álltak a tükör előtt és sminkeltek. Konkrétan fehérítették az arcukat. Míg nekünk azt adja el a szépségipar, hogy ha nem vagy barna, nem is vagy szép, náluk pont a fehér bőrszín a menő. Mindenhol az, amilyen épp nem vagy.
Másnap hajnalra értük el Hat Yai városát, ahol csupán át kellett mennünk a buszállomásról a vonatállomásra. Ehhez volt 10 óránk. Hogy ne a hajnali órákban kelljen gyalogolni, mivel két fehér ember nagy hátizsákokkal a kihalt utcán biztos feltűnést kelt, beültünk az egyetlen helyre, ami ilyenkor nyitva volt: a McDonald’s-ba. Reggelire sajtburgert ettünk sültkrumplival, de a kávé sem segített, elaludtunk az asztalon. Az eső szakadt odakint, így mit volt mit tenni, vártunk. Ébredés után, a felszolgálók nevetése közben fogat mostunk és útnak indultunk. Az állomáson megvettük a jegyeket, vettünk némi harapnivalót az útra, majd egy hűtött bevásárlóközpontban üldögéltünk fánkot eszegtve az elmaradhatatlan kávé mellett. Mígnem 4 óra lett, és elindult a vonat, olyan vagonokkal, amikhez képest a MÁV kocsijai egy álom. Lehet persze, hogy az ára is. Két órával később már a határon voltunk, ahol megkaptuk a pecsétünket az útlevélbe, hogy 90 napig bejárhatjuk Malajziát, keresztül, kasul.
Meg kell jegyezzem, hogy ellentétben azzal, amit korábban hallottam, Thaiföldön se buszon se vonaton nem tűnt el soha semmink, pedig csak egyszer utaztunk első osztályon.
