Másnap még kiélveztük a medence kellemes, hűvös vizét, majd összepakoltunk, és nekivágtunk a hosztunk szerint lehetetlen küldetésnek: hogy életünkben először elstoppoljunk valahova. Szerencsére az az autópálya-felhajtó, amia nekünk kedvező irányba vitt, nagyon közel volt, kb 500 méterre. Már a piros lámpánál megállt egy autó és a sofőr azt kérdezte, merre megyünk, elvihet-e minket valahova. Mivel nagy volt a zaj, a mögötte lévők is dudáltak, azt mondta, kiáll a következő saroknál és megvár minket. Mi ezt nem vettük, de ő ott állt töretlenül, míg kb 5 perc után esett le, hogy vár ránk. Sajnos nem abba az irányba ment, de elvitt volna, csak nem akart olyan messze menni.

Pedig az uticél nem volt olyan messze, az Avani Sepang Goldcoast Resort-ba akartunk menni, ami a világ legolcsóbb vízre épült hotelja. Malajzia nagyon modern, és ehhez képest nagyon olcsó. Ezért is gondoltuk, ha már az ember alig talál a maláj félszigeten valamit, amit a természet alkotott és érdemes megnézni, akkor következzenek az ember alkotta dolgok. Emellett a bakancslistám egyik pontja, régi álmom, hogy megtapasztaljam, milyen egy, az óceánra épült bungalóban lakni. A hotel maga kb másfél órára volt Kuala Lumpurtól, ezért, hogy ne kérjünk túl sokat, a legközelebbi várost, Sepang-ot írtuk fel a táblára.

Járókelők jöttek oda hozzánk, hogy elmondják, hogyan juthatunk el Sepang-ba ha taxival elmegyünk a buszállomásig, onnan pedig van busz. Nem értették, hogy mi stoppolunk. Miért, mikor a busz olcsó? Kérdezték. Malajziában nem ismerik a stoppolás fogalmát (hichhike),  azt kell mondani, "give sy a lift", vagyis elvinni valakit magunkkal az úton. Kb 2 perce álltunk ott, amikor megint jött valaki, aki le akart beszélni minket. Azt mondta, Sepang 100 km, és az nagyon messze van, senki nem fog elvinni minket. Életemben először stoppoltam, és kicsit elbizonytalanodtam, de 5 percet sem kellett várni, megállt egy taxi és egy kicsi autó, olyasmi, mint egy Suzuki Alto. Henning elküldte a taxist, aki már fente a fogát a jó üzletre, majd intett, hogy jöjjek. Két hatalmas hátizsák, két kicsi, plussz a sátor, meg még egy csomag Tartozott hozzánk, emellett az autó csomagtartója is félig volt. Viszont igaz lehet a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, mert befértünk. Sőt, még a feleségét is elhoztuk a munkából és ő is jött velünk. Kiderült, hogy nem is akartak arra menni, de amikor meglátott minket a férfi, segíteni akart. Elvitték minket egészen a hotelig. Muszlimok. Teljesen meg voltunk hatódva, hiszen sokkal kevesebbet keresnek nálunk, 4 gyerekük van, sosem láttak még négy évszakot, hiszen egy utazás a nagy csláddal nagyon sokba kerül. Érdekes volt, hogy ők is azt mondták, Malajzia veszélyes hely. Egész végig próbáltuk kitalálni, hogy ez így van-e, mert a mi tapasztalatunk az volt, hogy nagyon biztonságos. Akárhány emberrel utaztunk, mindenkinek feltettük ezt a kérdést, és, mivel a válaszok egymástól nagyon eltérőek voltak, úgy tűnt, hogy ez megint saját világlátáson múlik.

Megérkeztünk hát az Avani-ba. Gyönyörű naplementében álltak a kis házikók a sekély vízben. Egy homokra épült hotel volt, ami nekünk különösen szimpatikus volt, hiszen így, a legtöbb ilyen hoteltől eltérően, nem korallokat gyilkoltak meg az emberi felsőbbrendűség jegyében. Mikor elárultuk, hogy nászúton vagyunk, azonnal upgradeltek minket, főként, hogy a legolcsóbb szobákat közben túlfoglalták. Egy hatalmas családi villát kaptunk, két szobával két erkéllyel, két fürdőszobával és nappalival. Annyira örültünk a szerencsénknek, hogy össze-vissza ugráltunk és nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Az estékinket attól fogva a keleti teraszon töltöttük, mert itt volt asztal székekkel. A nyugati terasz ajtaja mindig nyitva állt, előtte két fotel, amiben napközben üldögéltünk a vizet bámulva. Ha nagyon meleg lett, a keleti szoba hűvösebb  volt, oda vonultunk vissza olvasni, blogot vagy emailekez írogatni, illetve beszélgetni. Reggelente a nappal keltünk, és a foteleinkből élveztük a csendet, hallgattuk a hullámverést, a madarak énekét, élveztük a napfelkeltét, az arcunkon a szél simogatását és úgy éreztük, megtaláltuk azt a csendet, amit Koh Yao Yai nem tudott megadni. Először 2 éjszakára fizettünk be, majd még kettőre, majd még egyre. Egyszerűen nem tudtunk tovább indulni. A naplementéket az infinite poolban néztük, amiben olyan érzése volt az embernek, mintha a végtelen óceánban üldögélne. Esténként élő zene volt, amit vagy a kivilágított medencéből, vagy egy koktélt szürcsölgetve a bárból hallgattunk végig. A személyzet olyan hihetetlenül kedves volt, hogy azzal viccelődtünk, hogy aki itt nem mosolyog rád, az tuti vendég. A klubhelyiség felső emeletén masszázs és egyéb kényeztetés várta a vendégeket, mi csak a hatalmas hintaágyat vettük igénybe, főleg, mikor kint vihar volt. 

Hihetetlen viharokat láttunk. A villámok csak úgy cikáztak körülöttünk, és az ég úgy dörgött, mintha egy villám épp mellettünk csapott volna be. Ilyesztő volt, de egyidejűleg lenyűgöző is. Rengeteg lehetőség lett volna, hogy csináljunk valamit, minden nap volt valamilyen kurzs, lehetett badmintonozni, go kartozni, paintballozni, kajakozni vagy éppen vitorlázni, habár az utóbbi kettő az ár-apályhoz volt kötve, pont ezért nem akartunk időre menni, óracsörgésre kelni, nem akartunk csak pihenni. 

Éjjelre nyitva hagytuk a nyugati terasz ajtaját, elhúztuk a függönyöket, hogy kilássunk, úgy aludtunk el, hogy a hullámok érkezését hallgattuk, a sós víz illatát behozta a lassú szél, az utolsó pedig, amit elalvás előtt megpillanthattunk, az a kivilágított víz és a többi bungaló. 

Egyik reggel aztán eljött a búcsú ideje. Nehéz szívvel, de feltöltődve hagytuk el ezt a csodát, hogy új kalandokra leljünk. Malajziában egyetlen napon két álmom is megvalósult: elkezdeni stoppolni és egy vízre épült hotelben lakni.