Az Avanit nehéz szívvel hagytuk el, ezt csak még jobban nehezítette, hogy szakadt az eső. Szerencsére volt egy buszuk, ami a közeli Nap Piramishoz ment, Sepangon keresztül. Nem kis feladat volt megértetni velük, hogy mi csak Sepangig szeretnénk menni, mert jöttek a kérdések, hogy mit csinálunk ott, ha pedig nem maradunk, hogy megyünk tovább, végül pedig, hogy mi az a stoppolás. Persze, nekik nem kellett volna ezzel foglalkozni, de mivel mégis foglalkoztak, sehogyan sem akarták megérteni ezt a különös tervet, inkább azt mondták, hogy ők oda nem mennek. 

Egy szó, mint száz, egy kisebb csoda volt, mikor a busz végül megállt Sepangban miattunk és kitett minket az autópálya melletti benzinkútnál. Kicsit elbizonytalanodtunk, nem akarnánk-e mégis valami mást, igazából mindegy mit, csak ne kelljen kiszállni a buszból, úgy szakadt az eső. Amikor a busz eltűnt az esőben, először felvettük az esőkabátot, esőnadrágot, majd kitettük a kis táblát, Johor/Szingapúr. Jöttek-mentek az autók, velük a segítőkész emberek, akik mind elmagyarázták nekünk, hogy menjünk busszal, mit csinálunk, senki sem fog elvinni, lehetetlen dolgot akarunk, és egyébként is, mi az a stoppolás. A mosoly lassan izommozgássá vált, mikor újabb és újabb lehetetlent kiáltók jöttek, akiknek udvariasan el kellett magyaráznunk, hogy de igen itt, igen, stoppolunk és nem, nem megyünk busszal. Egyszer bizony még azt is megkockáztattam, hogy kimenjek az út szélére és megnézzem, hol a buszmegálló. Nem tartott sokáig, hogy esőkabátban is bőrig ázzak. 

Tudtuk, hogy rossz helyen álltunk, de nem volt jobb. Már egy órája álltunk ott, mikor az az érzésem támadt, hogy hamarosan fel fognak venni minket. De sajnos ismét csak egy fura fazon jött oda, hogy elmagyarázza, itt lehetetlen stoppolni. Igyekeztünk kedvesek maradni, megköszöntük a segítséget, és mondtuk neki, hogy szerintünk semmi sem lehetetlen. Erre azt mondta, hogy legalább engedjük meg neki, hogy elvigyen minket egy olyan helyre, ahol Johor felé megy az autópálya. Nem kellett több, bepakoltuk a cuccainkat és útnak indultunk. Segítőnk pálmaolaj termeléssel és kereskedéssel foglalkozott, a lánya pedig Angliában tanult. Jól ment az üzlet. A nagynénje beteg volt, orvoshoz vitték, mert nem tudott buszozni, ezért jártak épp arra. Persze, menet közben is ügyintézett, így nem sokat ismertünk meg belőle, pedig több, mint 100 km-et utaztunk velük, mikor az egyik lehajtónál a dugóban állva, elbúcsúztunk egymástól.

Átmentünk a másik oldalra, ahogy tanácsolta, kitettük a kis táblát, és nem telt bele 3 perc, megállt egy fiatal lány, aki az édesanyjával utazott. Mint kiderült, ő azt hitte, a vonatállomásra megyünk, abban akart segíteni. Közben azonban megállt egy másik kocsi is, a sofőrje Malakába ment. Mivel útba esett, beszálltunk. Nagyon ajánlotta, hogy menjünk el vele Malakába, mert az Malajzia bölcsője, amit egyszer látni kell. Mivel azonban mi már így is túl sokáig maradtunk az Avaniban, nem engedhettük meg magunknak, hiszen akkor Szingapúrból nem láttunk volna semmit. Ő ingatlanügynök volt és éppen egy ügyfélhez tartott Malakába. De nem az a rámenős ingatlan ügynök, inkább félénk és csendes. Amikor az egyik pihenőhelyen meggyőződött róla, hogy van lehetőségünk enni ott, de akár aludni is, ott tett ki minket. 

Közben nagyon megéheztünk, így megszakítottuk az utunkat, hogy ebédeljünk. Az eső egyre jobban szakadt, már feladtuk a reményt, hogy szárazon megússzuk Malajziát. Épp az esőben bandukoltunk, hogy stoppoláshoz alkalmas helyet keressünk, én pedig kezdtem kicsit kétségbeesni, mert Henning kicsábított a szakadó esőbe azzal az ígérettel, hogy talált valamit, amiről persze gyorsan kiderült, hogy alkalmatlan, szóval féltem, hogy szétáznak a fedetlen elektronikai cuccok, mikor lelassított mellettünk egy autó és a söfőr megkérdezte, hová megyünk. Mivel ő is Johorba tartott, ami a szingapúri határhoz legközelebb eső maláj város, beszálltunk. Több, mint 200 km volt hátra. 

Sofőrünk, Austin, újságíró volt. A maláj bűnügyekről írt egy online lapnak, angolul. Ennek ellenére ő volt az egyetlen, aki nem figyelmeztetett minket arra, hogy Malajzia veszélyes, nagyon nézzük meg, kihez szállunk be, a sátrazást pedig felejtsük el. Mesélte, hogy ő is benne volt a Malaysia Airlines lezuhant gépei utáni nyomozásban. Mesélte, hogy Malajzia az IS egyik első számú ellensége, mert náluk mosták a pénzt és bonyolították a fegyverkereskedelmüket, de Malajzia megállította őket, így lettek ők főellenség. Ennek ellenére az ő szájából hallottuk ismét, ha igazán segítőkész emberekkel akarsz találkozni, menj a muszlimokhoz. Ő maga keresztény. Ajánlotta, hogy legközelebb Sipadant látogassuk meg, ha Malajziában búvárkodni akarunk. Kiderült, hogy félprofi zenész, akinek saját zenekara van, akikkel rendszeresen fel is lépnek. Nagyon gyorsan elszaladt az idő és elszaladtak a kilóméterek.

Nem is reméltük, hogy aznap elérünk a határra. Majdnem este fél 9 volt, mikor ugrasztottunk egy srácot az Airbnbről, hogy nagyon késő-e, hogy ma nála aludjunk. Nem volt. Bejött értünk kocsival, vagy egy óráig keresett minket, mire megtalált. Másnap reggel meghívott minket reggelizni. Egy olyan fabódé mellett állt meg, ahova különben soha be nem tettem volna a lábam. A többiek is nagy szemekkel nézték a két külföldit, de a reggeli meglepetésünkre, nagyon finom volt. Hihetetlen két napunk volt az utolsó kettő Malajziában. Annyi kedves, segítőkész emberrel találkoztunk, hogy sajnáltuk elhagyni ezt az országot. 

Ezzel a szeretetteljes emlékkel kívánok mindannyiótoknak nagyon boldog, sikerekben és kalandokban gazdag új évet!