Mackayból Airlie strandjára mentünk, természetesen stoppal. Airlien várt minket a strand, napfény, pálmák és a búvárkodás lehetősége. Minden, amiért jöttünk.
Nagy lendülettel indultunk neki, és annál nagyobb volt az öröm, mikor egy kamionos akart minket felvenni, hiszen ilyen "Bud Spencer féle" kamionban még nem is ültünk soha! Be is pakoltuk a cuccainkat hátra majd begyömöszöltük magunkat előre.
Sofőrünk elmagyarázta, mennyire nem is kell figyelnie az utat, megmutatva, milyen modern filmlejátszó felszerelés van beépítve a kamionjába. Így, amikor unatkozik vezetés közben, filmet néz. Kicsit dermesztő volt ezt látni, de megnyugtatott minket azzal, hogy mindig ledudálta az útról a szerinte túl lassú járműveket.
Proserpineban tett ki minket, ahol tíz percet sem vártunk, mire egy nagyon laza fiatal lány vett fel minket. A saját vállalkozását igyekezett beindítani, és, amíg erről beszélgettünk, szépen körbe is kocsikázott minket Airlie beachen.
Megérkeztünk tehát a pálmafákkal kikövezett úthoz, hogy elinduljunk egy kicsit újra a munka világába.
A hotelszobák kabinokból álltak, amik a napon eléggé felhevültek. Mi a mi konténerünket egy angol lánnyal, Michellel osztottuk meg. Michelle irtó jófej csajszi volt, mindenkivel jóban volt, mindig mindenkire mosolygott, néha aztán, négyszemközt kiegészítette a véleményét az emberekről, de nem pletykásan. Az életet nem vette túl komolyan, lesz, ami lesz alapon a mának élt és családalapításról hallani sem akart a maga 33 évével. A másik kollégánk, Brian, 50 fölötti veterán, az amerikai hadsereg titkosszolgálatához tartozott. Sokfelé járt már a világban, sokáig épp Németországban volt, de arról is mesélt, miként hallgatták le a drogbárókat Mexikóban. Miután a felesége nem szeretett utazni és elhagyta, nyugdíjba vonult, eladta a házát és elindult világot látni. Workaway segítségével sok helyen önkénteskedett már, s még idős fejjel sem bánta, hogy élelemért és szállásért cserébe pl. takarít. Nekünk nagyon inspiráló volt látni, hogy valaki 50 felett is elindul, húzza a vándorvágy.
Naponta kb 3 órát dolgoztunk, de sokszor hamarabb fejeztük be. A többiekkel nagy volt az összhang, együtt reggeliztünk, együtt vacsoráztunk. Amikor épp nem dolgoztunk, akkor a part melletti sétányon sétáltunk be a városkába. Az óceán az időjárással összhangban naponta újabb és újabb színekkel kápráztatott el minket, magára öltve az ég színeit. Ha épp ehhez sem volt kedvünk, akkor a szálloda medencéjében pancsoltunk vagy a függőágyakban fekve számoltuk a felhőket.
Queenslandbe nem nyáron jön az ember. Vagyis nem télen. Stopp! Nekünk télen, nekik nyáron. Miért? Mert ilyenkor nagy a hőség, annyira, hogy felgyullad a kiszáradt bozót, rengeteg lakót kényszerítve menekülésre. De ha elkezd esni, akkor pedig sehová nem lehet eljutni az árvíztől. Márpedig ezen a héten nagyon változatos volt az időjárás. Kevés napfény, sokszínű felhők, amelyek meghozták az itteniek által annyira várt esőt.
Így köszöntöttük az Újévet is. Briannel lementünk a partra, pezsgőztünk és távolról néztük ahogyan a tüzijáték fényei tükröződnek a Csendes Óceán fekete hullámain. Közben néztem az embereket és azon gondolkoztam, hogy most lenne itt az újévi fogadalmak ideje, amit én sosem gyakoroltam ugyan, de azért elgondolkoztam, hogy mit kívánnék. Ez már csak azért is volt érdekes, mert számomra itt, ebben a pillanatban semmi különös jelentősége nem volt az év utolsó napjának. Elgondolkoztam azon, hogy sokaknak ez valamiféle határvonal egy újrakezdéshez, vagy egy soha el nem jövő újrakezdéshez, amit csak ígérgetnek maguknak, és hirtelen, már sokadszorra, mióta úton voltunk, elöntött a hála és a boldogság érzése. Nem tudtam ennél többet kívánni. Olyan boldog voltam, hogy megléptük ezt a nem kis lépést, hogy összepakoltunk, spóroltunk, eladtuk a felesleges dolgainkat, hogy végigharcoltuk az otthon lét utolsó kegyetlen 6-8 hónapját, hogy komolyan vettük mindketten, hogy nekem mennem kellett, hogy Henning is azt mondta, hogy kész feladni mindent, és eljöttünk. Olyan hálás vagyok, hogy Isten megadta nekem a lehetőséget, a társat és a megfelelő támogatókat, hogy a legeslegnagyobb álmom valóra válhasson! Nekem minden nap ünnep, emellett pedig elhalványulnak olyan események, mint az újév vagy a születésnapom. De még az eljegyzésünk évfordulójáról is teljesen megfeledkeztünk! Az este gyorsan elmúlt, viszont nem múlt el a hála és a boldogság érzése.
Egy szép napon aztán problémák merültek fel a szabadnapjainkkal kapcsolatban. Nem vehettük ki egyszerre, mert nem gondoltak arra, hogy egy pár együtt szeretné tölteni a szabadságát. Ez még nem is lett volna akkora baj egy hétre, de hát másoktól kellett megtudnunk, majd mikor személyesen kérdeztünk rá, hangos kiabálás és szidalmazás lett a válasz. Judy, aki eredetileg ide hívott minket, Michellel és Briannel karöltve számoltak be arról, hogy a főnök mindenkivel ordít. Még Judyval is, aki pedig a tulajdonos. Sokan mentek már el innen emiatt, másoknak pedig az első heteit keserítette meg ezzel. Mi ekkor úgy döntöttünk, hogy nekünk ez túl sok. Nem bíztunk abban, hogy a következő héten egyszerre kapunk szabadságot, abban meg pláne nem, hogy a tulaj képes normális hangon problémát megoldani. Milyen munkahely az, ahol meg sem mersz szólalni? De ha még munkahely lenne, nem pedig önkéntes munka! Úgy döntöttünk, hogy az ilyen üvöltözős főnökökhöz, akik félelemmel akarnak irányítani, mi már túl öregek vagyunk. Nem ez volt persze az egyetlen ok, hogy tovább álljunk. Mint kiderült, Airlie strandjáról inkább vitorlázni indulni jó, a búvárkodásra alkalmasabb helyek északabbra találhatóak. Airlie egy túl nyugodt, túl csendes kisváros volt, mi pedig meghívást kaptunk egy informatikai munkára egy ötcsillagos hotelből Cairnes mellől.
Megvártuk, amíg azon a héten mindenki visszajön a szabad napjáról, aztán kiálltunk az út mellé, hogy elinduljunk északabbra. Velünk volt az elmaradhatatlan kis táblácska, amely szolídan arra buzdította az embereket, hogy ha északra mennek és van kedvük megismerkedni két ilyen lököttel, akkor szívesen tartunk velük.
