Ha az ember a hátizsákos, kevés pénzből utazó turistákra gondol, akik olyan helyeken képesek aludni, hogy egy sátor már néha luxusnak számít, nehezen tudja elképzelni, hogy ilyen módon ki lehet kapcsolódni, szépeket látni, érdekes dolgokat csinálni. 

Pedig pontosan ebben segítenek olyan oldalak, mint a workaway. És, mivel épp egy ötcsillagos hotelszobát kaptunk két hétre teljesen ingyen, emellett pedig alapvető élelmiszereket, állandóan a címben említett szám járt a fejemben (Élj jól, fizess keveset). Nem ismeritek? Na, ezen cseppet sem csodálkozom, mert ez volt az első szám, amit Henning kis zenekara egyénileg komponált és fel is vették. Szerethető kis zene, de azért nem profi persze.

Szóval megérkeztünk a kb. 40 négyzetméteres hotelszobánkba, előtte kis terasszal, kanapékkal a teraszon, ahonnan, ha a pálmákon túljutott a tekintet, akkor a fájdalmasan kék vizű úszómedencét találta meg. 

Bent pedig hatalmas francia ágy, amiben a matrac majdnem a földig ért, kanapé, kávézó asztal, fa padló, két kisebb ágy, tradícionális halászatra és vadászatra utaló díszítések, konyha, fürdőszoba, légkondi és két ventillátor a plafonon, ami mindig be volt kapcsolva. Az ágy mellett hatalmas ablakokon nézhettél ki a teraszra, majd az udvarra, mindezt a szoba kellemes hűvöséből, mikor kint a 35 fokot is elérte a hőmérő higanyszála. Árnyékban. 

Naponta 5 óra munka volt az ára ennek a csodának, két szabadnappal egy héten. És ez azért nem takarítás volt, hanem Henning egy promóciós filmet készített a hotelnek, én pedig a honlapukon dolgoztam. Legalábbis így lett volna eredetileg. Főnökünk ugyanis annyira nem konyított az informatikához, hogy azt sem tudta mi a különbség a másolás és az installálás között. Számítógép, amin dolgozhattunk volna, nem volt, vagy olyan régi, hogy nem lehetett vele semmit kezdeni. Miután Henningnek az egyik barátjától szerzett be gépet, rám maradt a kisképernyős laptop, ami már a Windows XP-t is alig vitte el. Szóval a nagy kaland első kihívása volt mindent felinstallálni. Emellett Péter, a főnökünk, új számítógépet vett magának, és állandóan szidta a boltot, hogy mit adtak el neki, mert nem az történt, amit elvárt volna, hogy bekapcsolta és minden beállítása ugyanolyan volt, mint a régi gépen. El sem tudta képzelni, hogy miért nem hívja le az outlook automatikusan az ő emailjeit a szerverről, és az office miért nem azt a beállítást használja a nyomtatási területre vonatkozóan, amit őneki valaki a régi gépén beállított. Nem értette, miért hiányoznak a lementett könyvjelzői a Mozzillában és el sem tudta képzelni, hogy a Microsoft már nem támogat egy 6 éves programot, mert hát ő fizetett érte. Miután állandóan hozzánk szaladgált át segítségért, de fogalma sem volt a felhasználóneveiről és a jelszavairól, egy idő után minket kezdett okolni az elvesztett beállításaiért, kételkedett a szavunkban, hogy nem tudtuk letölteni a régi Office verziót és fennhangon parancsolgatni kezdett, hogy márpedig azonnal, és tudnunk kéne a jelszavait is meg a felhasználóneveit is, minket kezdett okolni és elkezdett utalgatni arra, hogy sajnos mennyire hiányos a tudásunk. Ez már több volt, mint abszurd. Egyik reggel azzal ébresztett minket reggel 8-kor, hogy kell bekapcsolni a számítógépet, a másik reggel valami más problémája volt. A harmafik reggel már cetlit tettünk az ajtóra, hogy ha a függönyök be vannak húzva, legyen olyan kedves és ne kopogtasson, mert alszunk. Onnantól nyugalom volt. Az elején annyira akartunk neki segíteni, hogy "munkaidő" után is beugrottunk, de egy idő után annyira elegünk lett az ál-kedvességéből, és a ki-kibukó vádaskodásaiból, hogy simán több szabadidőt engedélyeztünk magunknak, vagy épp kerek perec megmondtuk neki, hogy sajnos lejárt a munkaidőnk. A vége persze az lett, hogy alig jutott időnk a tényleges munkára, főleg, hogy a honlapját a nagy szakértő webdizájner olyan hibákkal hagyta ott, hogy egyszerűen alig lehetett valamit kezdeni vele, mert a vizuális szerkesztő egyszerűen szürke volt és nem mutatta a tartalmat. Mutattam Péternek ezt a hibát, de másnapra már nem is emlékezett rá, hanem úgy tett, mintha félreértettük volna egymást. Henningnek szintén csak egy napja maradt, hogy összevágja a filmet, olyan sok képet és videót akart még bele tenni, a követeléseinek nem volt se vége se hossza. Az emberi részről annyit, hogy vett krokodil- illetve kenguru húst, hogy majd együtt elfogyasztjuk, aztán utolsó este odaadta nekünk a megmaradt egy falat krokodilhúst és a megbontott és félig elfogyasztott kenguru húst, mondván, hogy sajnos nem volt ideje főzni. Aha, látjuk. Nekem nem volt gusztusom megenni, de Henning megtette. Ez a munka tehát inkább volt abszurd és nevetséges, mintsemhogy sok fejfájást okozott volna.

A kis lehűtött szobánk ajtaját magunkra zárva kizártuk Pétert és a hülyeségeit a szobánkból. Érdekes problémákon gondolkoztunk, mindenféle izzadság és erőfeszítés nélkül és jó volt újra elmerülni az informatika világában. Megint éreztem, mennyire szeretem ezt csinálni. Már olyan régen nem éreztem ezt a szeretetet és motivációt a programozás iránt!

Péter munkán kívül egészen elviselhető volt, egyszer még egy partira is elvitt minket. Az öreg hippi nem vén hippi mottó alatt futó rendezvényen kb mi voltunk az egyetlenek, akik sem berúgva sem beszívva nem voltak, és ez az este végéig így is maradt. A pizzaszeletekkel és tapas-szal terített bárpult mellett spontán zenekar alakult. Henning leült dobolni, és nem tartott sokáig, amíg egy idősebb nő, aki úgy be volt rúgva, hogy még Péter sem értette egyetlen szavát sem, rászálljon Henningre. Jól elszórakoztatta magát és elnevetgélt a saját viccein, miközben a kislányos félénkség abszulút hiánya nélkül nyomult Henningre. Henning láthatóan meg volt szeppenve, mi pedig Péterrel nagyokat nevettünk a háttérben a viccesnél viccesebb szituációkon. 

A hotelben általában nagyokat aludtunk az ultra kényelmes ágyunkban, együtt főztünk, jókat ettünk, vaniliás fagyival töltött ice coffee-kat csináltunk - ezzel pedig két hét alatt 4 kg vaníliafagyi fogyott el!!! -, esténként pedig a medencében ültünk, filmeket néztünk, sétáltunk vagy épp egy üveg bor mellett ünnepeltük a megélt nap csodáit. Éjszakánként nyitott ablak mellett aludtunk el a madarak énekére, a pálmák suhogására és a bogarak neszezésére. Egyik reggel nagyon korán keltünk és felfedeztük, milyen gyönyörű a strand a napfelkeltében. Apálykor a víz átitatja a sekély partot, amiben tükröződnek a felhők, a nap, a hegyek és még valahol a szél is. Egyetlen egy rákövetkező reggelen sem tudtunk már aludni, minden napfelkelte ott talált minket a csendes, békés óceánparton, a szemeink és a szívünk pedig nem tudtak betellni a látványával. Egyszer este is megfordoltunk itt, illetve fotókat készítettünk a hotelnek is. Az egyik ötlet az volt, hogy elhozzuk a gyönyőrű, színes esernyőt a hotelből és fekete-fehér képeken az lesz az egyetlen színes. A sors azonban másképp hozta. Mikor ugyanis kinyitottam az esernyőt, a szél nagy robajjal darabokra törte. Ez azonban nem szegte kedvünket és mindennek ellenére megcsináltuk a fotókat, mégha a videóba kerüléshez semmi esélyük sem volt.

Egyik nap Dávid jött el értünk, hogy elvigyen minket a Stony Creekhez úszni. Mondta, hogy vigyünk szúnyogirtó sprayt, de először még nem kentük fel, mondván, hogy felesleges, a vízben csak lemosnánk. Stony creek egy hatalmas folyó, amelyben a víz hatalmas kövek között kisebb-nagyobb medencéket alkot. Az egyik nagyobbat választottuk ki, ami azért árnyékos is volt, hiszen Ausztrália felett nagyon vékony az ózonréteg, nagyon magas az uv sugárzás, minden 3. ember bőrrákos lesz élete során. Ez irgalmatlanul riasztó adat. A víz eszméletlenül hideg volt, úgy ítéltük meg, maximum 20 fokos lehetett. Belemenni nehéz volt, de a sok szúnyog meggyorsította a folyamatot. Aztán már nem volt olyan vészes, el is üldögéltünk benne vagy egy órát.

Aztán eljött a nap, amire vártunk, amiért Ausztráliába jöttünk, indult a hajónk egy 3 napos, úgy nevezett "liveaboard" túrára, amelynek keretében 11 merülésen vehettünk részt a Great Barrier Reef külső korallzátonyain.