Közel 2000 km a távolság Cairns és Sydney között. Ezt terveztük megtenni. Stoppal. Öt nap alatt. Vagy hat. Ki tudja. Ez azt jelentette, hogy legkésőbb a szülinapom estéjén, ami egyébként Ausztrália születésnapja is egyben, ott lettünk volna. Ez az út azonban nem kilóméterekről szólt, nem távolságokról vagy úticélról. Ez az út az emberekről szólt. Hihetetlen vendégszeretetről és élettörténetekről.

Henning sokáig kérdezgette, nem akarnánk-e maradni még egy napot, de mindketten tudtuk, hogy csak a kényelem beszél belőle. Végül aznap, mikor nekivágtunk az útnak, úgy éreztük, jól döntöttünk.

Alig hagytuk el a hotelt, két perc múlva már meg is állt mellettünk egy idős hölgy, hogy merre menjünk, ne vigyen-e el bennünket. Így kerültünk 10 km-rel közelebb Cairnshez. Azután egy idős házaspár következett, akik Cairns belvárosában tettek ki, majd egy kanadai lány, aki már egy pár éve itt élt.  Aztán egy régebben ott élő német nő vett fel minket, és a lehető legrosszabb helyen, az országút mellett rakott ki. Ott egy svéd fiú hívott meg a kocsijába Townsville-ig. 

Mivel semmiképp nem akartunk Townsville-ben maradni, mert a stoppolás szempontjából a kisvárosok sokkal megfelelőbbek, nem mentünk be a belvárosba, hanem az autópályánál maradtunk. Este fél 6 volt és a nap elindult lefelé az égen. Mi pedig ott álltunk a semmi és a valami, de legalábbis az országút határán, mosolyogva és arra várva, hogy valaki, aki kifelé megy a városból, megáll és elvisz minket magával. Nem voltunk persze teljesen biztosak abban, hogy sikerül majd és hát ott az országút mentén nem lehetett sátrazni. Vagyis nem volt ez egy unalmas és holtbiztos vállalkozás. Végül egy kiwi kamionsofőr volt olyan kedves. Egészen Mackay-ig ment, de éjfélre lett volna ott, mi pedig abban az órában, amikor minden zárva, és Brettet sem zavarhatjuk már, akinél idefelé aludtunk, ott álltunk volna szállás nélkül. Így történt, hogy kiszálltunk Ayrben. Ott már ismertek minket a hotelben, így még kedvezményt is kaptunk. 450 km-t tettünk meg aznap.

Másnap a reggel már az út mellett talált minket. Egy, a hotel alatti bárban dolgozó lány vitt el minket a városhatárig, ahol egy igen fura fazon vett fel minket. Nagy haja volt a queenslandi hőségben, már ebből is lehetett látni, hogy valami nem stimmelt vele :-)). Nagyon furcsa dialektusban beszélt, de mivel minden második szava az f-fel kezdődő, egyébként nagy számban használt kötőszó volt, meg lehetett érteni. Miután ő is kitett minket, egy informatikus srác vett fel, akivel rettentő jól megértettük egymást, Henning még arról is beszélgetett vele, hogyan lehetne a cégét meghonosítani Ausztráliában. Én pedig elpanaszoltam neki a hotelben történteket, amiről neki egyik másik ügyfele jutott eszébe. Sokat nevettünk. Mikor kitett minket egy benzinkútnál, még kávét is hozott, amit ő ingyen kapott a munkája mellé. Aztán egy terepjáróba ültünk át, három srác utazott Airlie strandjára és magukkal vittek Proserpine-ig. Csak úgy leugrottak egy délutánra a strandra majd este vissza. 

Proserpine-ban vártunk vagy fél órát, míg egyszer csak megállt egy autó. Elöl ült egy negyven év körüli hölgy, Shally és a 12 éves kislánya, Bella. Boldogan ugrottunk be, mert egészen Mackayig mentek. Shally, aki maga Angliában született, nagyon érdeklődött a történelem iránt, főként a második világháború hozta lázba. Bellát egyedül nevelte, habár nem vált el, különköltözött az alkohol problémákkal küzdő férjétől, aki számára van visszaút a családhoz, ha megoldotta a problémáit. Bellát egyenlő partnerként kezelte, ami, úgy tűnt, nagyon jó hatással volt mindkettőjükre, és ha dolgoznia kellett, mikor Bellának nem volt suli, magával vitte a tárgyalásaira is. Shally annyira megszeretett minket, hogy meghívott magához, aludjunk nála, mire Henning hálából lenyírta nála a füvet. Így érkeztünk meg Mackayba. Vendéglátónk szuper vacsorát készített és nem hagyott minket reggeli nélkül elmenni.

Másnap Shally kivitt minket egy benzinkút mellé, ahol úgy gondolta, jól lehet stoppolni. Sajnos nem volt igaza. Másfél órát álltunk a rekkenő hőségben, mire végül egy anyuka és négy kislánya vittek magukkal egészen sokáig. Elég nehezünkre esett velük beszélgetni, mert a gyerekeket nagyon nehezen értettük. Miután egy park mellett szálltunk ki kb 300 km múlva, tíz percbe sem tellt, mire felvett minket egy idősebb férfi. Saját farmja volt a bátyjával a dombok között, ott éltek ketten, feleség és gyerekek nélkül. Először nem akart minket bevinni Gladstone-ba, ahol Cathy és John már vártak minket, végül azonban olyan jól elbeszélgettünk, hogy még kisebb városnézést is tartott nekünk.

Mi már alig vártuk, hogy megérkezzünk Gladstone-ba, haza. Cathy és John gyönyörű szobával, kényelmes ággyal, saját fürdőszobával, finom vacsorával, borral, sörrel, de ami a legfontosabb, szívetmelengető kedvességgel vártak minket. Olyannal, hogy még most is könnybe lábad a szemem, ha rájuk gondolok és arra, hogy talán soha többé nem látjuk őket. A szívem megtellik békével és szeretettel és tudom, hogy nekünk találkoznunk kellett. Az este hihetetlen hangulatban telt, ha rövid is volt, mert Johnnak másnap 5-kor kellett kelni, hogy elérje a kompot. 

Cathy másnap a reggeli után és azután, hogy nekünk adott egy extra hátizsákot és egy kicsi hűtőtáskát, hogy ne szatyrokban cipeljük a kaját, megmutatott egy-két szép Gladstone-i kilátóhelyt, majd kivitt minket az autópályához. Nehéz volt a szívünk, mintha ólomból lett volna. A szánknak alig volt mit mondania, olyan szomorúság lakatolta le a gondolatainkat, mígnem egyszer csak megálltak mellettünk az elsuhanó fák. Minden olyan gyorsan történt, hiszen senki sem szeret búcsúzkodni, majd, mintha soha nem lett volna ott, eltűnt Cathy autója a láthatáron. Szerencsére ott volt Henning, mert nem tudtam megálljt parancsolni a kikívánkozó könnyeimnek. Így álltunk ott, percekig. Sosem gondoltam volna, hogy az út során ennyire megszeretünk majd embereket. Hát, most megtörtént. Cathy és John! Nagyon fogtok hiányozni!