Ma, amikor itt ülök a repülőn, és emlékezem, hogy le tudjam írni Nektek, milyen fantasztikus volt Ausztrália, elgondolkoztam azon, mitől szeretünk meg egy országot. Az emberek kedvességétől? Kultúrális gazdagságtól? Természeti szépségtől? Ha ugyanis az emberek kedvessége a mérvadó, ami nekünk nagyon fontos, akkor nekem Ausztrália a kedvenc országom. 

Mikor elbúcsúztunk Cathytől és Johntól, nem hittük, hogy ez még egyszer megtörténhet. Ott álltunk, 40 km-re délre Gladstone-tól és arra vártunk, hogy valakinek legyen kedve stopposokat elvinni. Egy férfi állt meg, de már csak homályosan emlékszem rá, mert alig 10 percig ültünk a kocsijában. Azután ugyanis egy nagyon érdekes hölgy vett fel minket. 17 évesen terhes lett egy férfitól, aki rá akarta beszélni az abortuszra. Ő viszont nem volt abban olyan biztos és nem akarta magát kitenni annak a megnövekedő öngyilkossági szándéknak, amit a bizonytalanul abortuszon átesettek 50%-ka aztán nem él túl. Ezért megtartotta a gyereket, akkor is, amikor kiderült, ikreket várt. Nem sózta a kicsiket a szüleire sem, dolgozni kezdett és azóta minden munkát elvállalt, hogy etetni tudja a gyerekeit. Most 35 éves és van két 17 éves lánya. Megdöbbentem azon, hogy 17 éves korában hozott egy döntést és azért küzd minden nap. Akkoris, ha nehéz. Biztos nem ismételné meg így az életét, de nem engedi, hogy maga alá nyomja a félelem.

Ő pontosan ott tett ki minket, ahol idefelé egy "Angyal"  a tönkrement kocsijával bajlódott. Innen pedig egy elég furi hölgy vitt minket tovább, majdnem Brisbane-ig. Messzebb lakott északra, de Brisbane-ben kapott állást. Olyan szomorú volt, hogy távol kellett lennie a jövendőbeli férjétől és a gyerekeitől, hogy majdnem visszafordult, csak meglátott minket és azt remélte, ha segít nekünk, lesz más értelme is az útjának, illetve lesz, aki eltereli a figyelmét. 

Brisbane előtt tett ki minket a Sunshine Coast-nál a főúton. Mi akartuk így, hiszen vártak már ránk. Sally, Garry és Tally. Emlékeztek még Sallyre? Őt akkor ismertük meg, mikor a couchsurfer hosztunk visszamondta a vendéglátást kicsivel azután, hogy leszálltunk Brisbane-ben. A facebookon írtam egy segélykérő üzenetet és Sally jelentkezett, hogy befogadna minket. Végül úgy elhúzódott a dolog, hogy elmentek karácsonyozni valahova. Most készek voltak a fogadásunkra.

Üzengettünk egymásnak Sallyvel, de hogy végül tudnak-e értünk jönni a kb 40 km-re levő Montville-ből, azt nem tudtuk. Ott álltunk tehát a benzinkútnál, és fogalmunk sem volt, mit hoz az este. Volt kenyerünk, vizünk, mellettünk wc és volt sátrunk, ha nem találnának meg Sallyék. Körülbelül minden nap így indultunk neki. Nem volt terv, nem tudtuk, meddig megyünk aznap, lesz-e mit enni, lesz-e lehetőség tusolni, sátrazni. Csak a bizonytalanság volt. Nem volt pont a mondat végén, csupán kérdések. Ehhez igyekeztünk hozzászokni, és hogy el tudjuk fogadni, bármi is jön. Valahogy megtanulni élvezni a bizonytalanságot és hinni a pozitív jövőben.

Lement a nap, és az ott tankolók közül senki nem ment Montville-be. Azt azért hozzá kell tenni, hogy csodálatos naplementével búcsúzott tőlünk. Mi pedig csak ott álltunk a csomagokkal és egyelőre vártunk. Este 8 óra volt. Jött egy autó, megállt előttünk. Nyílt az ajtó, de egy kínai pár szállt ki belőle. Vártunk tovább. A benzinkút lassan kihalt lett, fények is lassan-lassan kialudtak, csak mi maradtunk ott, ketten az éjszakában, fények nélkül, éhesen. Ültünk és néztük egymást, habár csak sejthettük, hol van a másik.

Lassan bekúsztak a fejembe a kétkedő gondolatok, vajon mindent jól csináltunk-e, vajon jó helyet adtam-e meg és hasonlók. Ekkor fények tűntek fel a távolból. Egy autó fényei. Pontosan előttünk álltak meg és kiszállt belőle az a nő, akinek a képét a facebookon láttam, Sally. Hihetetlen megkönnyebbülés, öröm és hála járta át a szívemet! Minden feszengés nélkül ment a bemutatkozás, mintha régről ismertük volna egymást, majd bedobtuk a cuccokat a kocsiba és már indultunk is Montville-be.

Sallyék Angliából költöztek ide, de éltek Németországban és Amszterdamban is. Hatalmas házuk volt, két tündéri kutyával és egy nagy kerttel, habár épp költözésben voltak egy antik palotába. Finom vacsorát csináltak, majd együtt ettünk, közben pedig egymás szavába vágva sztorizgattunk. Az estének azonban hamar vége lett, mert ők korán fekszenek, korán kelnek.

A reggeli után városnézésre indultunk a domboldalra épült, kb 200 éves Montville-be. Viktoriánus házak, kovácsoltvas erkélyek - a másik oldalon pedig egy abszolút ír stílusú kocsma. Zöld parkokban kávézók bújtak meg, az egyikben le is ültünk meginni valamit. Sajnos nagyon gyorsan elszaladt a délelőtt, nekünk pedig menni kellett, hogy elérjük Brisbane déli részét még aznap. Sally és kis családja kivittek minket az autópálya mellé, majd jött a búcsú pillanata.

Már másodszorra álltunk az autópálya mellett úgy, hogy a szívünk még nagyon máshol járt. Én ismét könnybe lábadt szemmel. Nem sok idő maradt azonban a szomorkodásra, mert alig egy fél óra múlva jött egy idős pár és az ausztrál expressz robogott tovább, magával ragadva minket is.