Új-Zéland meglepett minket hihetetlen természeti csodáival. Az északi szigeten a geotermikus aktivitás során kialakult tavakat akartuk megnézni, a Tongariro hegyét megmászni, világító kukacokat* látni, Hobbitonba ellátogatni, ahol a Gyűrűk Urát forgatták, és egy geotermikusan aktív strandon a saját medencénkben fürdeni, miközben az óceán mossa a lábunkat. Nos, ez mind megvalósult. És még mennyi minden más!
A wellingtoni hajóállomáson 5 autókölcsönzőből egynek sem volt már szabad autója. Az az autókölcsönző azonban, amelyiknél bérelni akartunk, nem volt ott a kompállomáson. Nagy szerencsénkre, egy másik autókölcsönző alkalmazottja felajánlotta, hogy az ebédszünetében bevisz minket a városba, és pont az Apex előtt tett ki. A kocsi, amit ajánlottak nekünk, egy régi autó volt, de olcsó. Sajnos nem volt már olyan kocsijuk kiadó, amiben a hátsó ülés előre dönthető lett volna, de nem bántuk. Fél hatkor felvettük az autót, és irány a szabadság, irány Észak!
A legjobb dolog volt, hogy, mivel a kocsi mindent elvitt, bevásárolhattunk. Vettünk igazi csemegéket, kolbászt, cornflakest, tartós tejet, kenyeret, margarint, szószokat, de még savanyú uborkát és savanyúkáposztát is! Mivel a kocsit este tudtuk elhozni, tudtuk, hogy nem fogunk a Tongarirohoz érni aznap, két nap múlva pedig rossz időt mondtak. A Campermate egy gyönyörű, csendes helyre navigált minket aludni, még sátrazni is lehetett. Mikor azonban Henning kijött a wc bódéból, hallotta, amint egy állat rohan felé, majd megáll. Farkasszemet nézett a sötétben egy akármivel, gondolom az akármi is valami hasonlót gondolhatott. Henning mindenesetre sürgősre vette a figurát és gyorsan beugrott az időközben felállított sátorba. Csendes, csillagos éjszakánk volt.
Másnap elértük a Tongarirot körülölelő nemzeti park látogatói centrumát, ahol azt mondták, másnap nem megy be egy busz sem a hegyhez, mert rossz idő lesz. Ez nem volt új nekünk, így gyors egyeztetés után Rotorua felé vettük az irányt. Elhaladtunk a gyönyörű és hatalmas Taupo tó mellett, és meg sem álltunk Waiotapuig, ahol a geotermikus aktivitásnak köszönhetően az egyik tó nagyon emlékeztetett a Yellow Stone-ra.
A Nemzeti Parkhoz érve először a sármedencéket néztük meg, amik már messziről gőzölögtek és dobálták a sarat. Itt aludtunk. Mivel sátrazni nem lehetett, viszont az első üléseket szinte vízszintesig le lehetett dönteni a kocsiban, hát nem nagyon volt más választásunk. És , ami meglepő, nagyon jól aludtunk!
A másnap reggel már a Nemzeti Parkban talált minket, ahol a sárgás színű tótól a méregzöld színűig minden előfordult. Volt, ahol gőzölgő kráter omlott be, másutt pedig fekete víz tört fel a földből. Szürreális volt, ahogyan az egész terület gőzölgött. 10 órakor aztán elértünk a gejzírhez. Hihetetlen volt, ahogy előtört belőle a víz. Először csak lassan bugyogott, majd egyre jobban emelkedett a vízsugár, végül egy órán keresztül élvezhettük a show-t. A föld alatt két hidegvizes kamra húzódott meg, ami egy kémiai reakció hatására lövellt ki a földből, mikor a forró gőzzel találkozott.
Ezek után a Champagne Pool, vagyis Pezsgőmedence következett. Belül kék víz fedte, míg a medence széle piros volt a rozsdától. Mindezt egy brutálisan forró gőzfelhő takarta, ami a medencéből feljövő gázokból állt össze. Számomra ez volt a nap fénypontja. Ilyen színes tavakat még életemben nem láttam! Hihetetlen volt belegondolni, hogy ami most alattunk nyugvó talaj, az évezredekkel ezelőtt egy vulkán volt. Mi van ha meggondolja magát?
Órákig ámultunk és bámultunk még a parkban majd elindultunk vissza a Taupo melletti Tongarirohoz. A naplemente a tó mellett ért minket, olyan színekben pompázva, amilyeneket még sosem láttam. Jó, hogy nem jött senki utánunk, mert gyorsan lehúzódtunk, hogy meg tudjuk örökíteni a jelenséget. Percekkel később már vége is volt. De egyet tudtuk: másnap jó idő lesz.
Az éjszakát a hegy melletti parkolóban töltöttük, ami nem volt épp a legmelegebb, de legalább szúnyogok nem voltak. Másnap reggel nekivágtunk a Tongarironak a többi kb 100 emberrel. Gyönyörű napfelkeltében kerültük meg a fölénk tornyosuló krátert, ami a Gyűrűk Urában is szerepel, őbenne ég el a gyűrű a végén. Nagy meglepetésünkre az egyik oldala vörös volt. Meg lehetett volna mászni, de mi most a Tongariroért jöttünk, meg utálunk hamuban hegyet mászni, mert egyet lépsz előre egy felet csúszol vissza.
Nemsokára elértünk a felhők fölé egy kilátópontra. Lefelé meredek szakadék mutatta, hogy egy kihűlt vulkán kráterének peremén sétálunk. Lassan hamu volt a lábunk alatt, így extra küzdelem volt elérni a Vörös Krátert. Mikor felértünk, hihetetlen panoráma tárult elénk! A kráter szemben lévő pereme már a felhők fölött volt, lent a mélyben minden porszem vörös. A hátunk mögött a Kék Tó, mellettünk a mélyben az Emerald Tavak pompáztak különböző színekben a napsütésben.
Szinte csúszkáltunk lefelé a hamuban a tavakig, amik zöld, sárgászöld és királykék színben kápráztattak el minket, majd átkeltünk a kiszáradt fennsíkon a Kék Tóig. Számunkra ez volt a hegymászás vége, mert a másik oldalon nem várt minket senki. Visszafordultunk. Érdekes módon, ahogy a nap sugarai máshogy estek a tavakra és a kráterre, az az érzésünk támadt, mintha teljesen más helyen lettünk volna.
Hosszú volt az út visszafelé. Aznap is olyan 20-22 km-t hagyhattunk magunk mögött, így a naplementét egy közeli hotel jakuzzijában töltöttük. Egy óra meleg víz, izomlazító masszázzsal egybekötve egy üvegfalú épületben, amelyből a kertre nyílt kilátás. Nagyon élveztük. Ezek után már csak egy pizza hiányzott, de a hotel kicsi, ámde hangulatos éttermében ez a vágyunk is teljesült.
Másnap vissza akartunk menni, hogy megmásszuk az Ítélet hegyét, de ismét rossz időt mondtak. Mivel egy közeli helyen világító kukacokat* mutatott a Campermate, amiket azonban csak sötétben lehetett látni, úgy döntöttünk, hogy még aznap este elmegyünk oda.
Elhagyott utakon kacskaringóztunk, míg egyszer csak elfogyott alólunk a beton. Tanyák követték egymást, de már mindenhol sötét volt, pedig nem volt olyan késő. Az embernek az az érzése támadt, mintha senki sem lakta volna a falut. Mikor egy-két kanyar után két meredek fal között haladtunk el, meglepődve vettük tudomásul, hogy emberek állnak az úton. Henning szkeptikusan megjegyezte, hogy ő egyetlen ilyen világító kukacot* sem lát, mire én felvilágosítottam, hogy amíg az autó lámpája ég, nem is fog.
A folyóparton parkoltunk, ahol már állt egy-két autó, majd kérdésünkre a helyiek megerősítették: a hernyók ott vannak a falakon, csak fel kell gyalogolnunk. Leoltottuk a lámpákat s így vaksötét lett. Egy erdőben voltunk. Ahogy gyalogoltunk felfelé, hirtelen kékesen világító kis pöttyökre lettünk figyelmesek a falakon. Ezer meg ezer, mindenféle formációkban! Olyan volt, mint mikor karácsonykor leoltjuk a lámpát és a karácsonyfán világít egy kékes égősor! Csak ez nem zenélt, nem villogott és nem fogyasztott áramot. Egyszerűen csak ott volt csendben a sziklafalban. A csillagokat elrejtette előlünk az erdő aznap éjjel, de kaptunk helyette egy kék csillagokkal díszített "eget", ami mellettünk egész a földig ért, előttünk pedig olyan messze, ameddig a szem ellát.
* ezeket a világító hernyókat vagy kukacokat magyarul nagy szentjánosbogaraknak nevezik. Számomra azonban a szentjánosbogár nem kukac, ezért inkább meghagytam a képszerűbb nevet.
