Mivel autókölcsönzésre adtuk a fejünket, sokkal gyorsabban haladtunk a látványosságok között, mintha más utazási formát választottunk volna. Azonban az autónak van egy csapdája: ha már fizetsz érte, akkor használni akarod, menni és nem állni. Nehéz megállni egy napra, és semmit nem csinálni. Viszont az is érdekes, mikor rádöbbensz, hogy három napja van autód, 12-re bérelted, de már most is csak két dolog van, amit meg akartál nézni, de még nem láttál.

Mit volt mit tenni, a Campermate-től kértünk tanácsot. Ez egy olyan app, amin megjelenik a térkép, és megjelennek a látványosságra utaló kis zászlók, pont ott a térképen, ahol a látványosság megtalálható. Mivel szerettünk volna elmenni mind a nyugati, mind a keleti partra ellátogatni, elsősorban ezeket a nevezetességeket nézegettük. És nem hiába! Az Északi Sziget közepén a nyugati parton gyönyörű, feketehomokos strandok ígérete csábított minket, majd még délebbre hatalmas sziklák az óceánban, olyasmi, mint a Golden Bay-nél. Ez volt a Three sisters and the elefant (A három nővér és az elefánt). Ekkor még nem is sejtettük, mennyire bele fogunk szeretni ebbe a különös nevű, lassan-lassan elhaló, gyönyörű sziklatömbbe.

Mikor kiértünk a nyugati partra, már akkor látszott, hogy életünk egyik legszebb kirándulásába vágtunk - teljesen véletlenül. A feketehomokos strand elvarázsolt minet, a partot barlangok díszítették, a barlangokban madarak fészkeltek. A víz beterítette a sekély partot, így a nap és a felhők tükröződtek a parton. Ahogy a hullámok visszahúzódtak, kövek bukkantak elő, megtörve a délibábot. Ebédelni a strand fölötti sziklán, egy padon ebédeltünk

Ezek után még délebbre vettük az irányt. Otthagytuk a délibábot és nekivágtunk a szikláknak. Egy mezőn vágtunk át, immáron gyalog, hogy először fentről nézzük meg, hova is jöttünk. Az ár épp belepte a strandot, de már itt látni lehetett; titkos kincsre bukkantunk. Megvártuk hát, míg az ár levonult és nekivágtunk a csupaszon maradt fekete strandnak. 

Ezeket a homokkőből lévő sziklatömböket az eróziós erők folyton koptatják. Az 1900-ban készült fotón még négy nővér szerepelt. Rémisztő volt a folyómederben a csúszós köveken gyalogolni, de ami még hátborzongatóbb volt, az a félig-meddig leomlott sziklák látványa a lábunk előtt a fölénk magasodó, rogyadozó barlangfalakból, amik alig tudták tartani a rajtuk ülő sziklatömböket. Félelmetes volt belegondolni, mi maradna belőlünk, ha csak egy ilyen sziklatömb is megindulna. 

Lassan kiértünk a partra. A folyó és az óceán találkozásánál kavargott a víz, amely az apállyal soktíz meétert hagyott szárazon maga után. Sziklatömbbe vájt barlangba mentünk be. Itt nem féltünk, mert az egész egyetlen tömb volt. Néha egy-egy hullám elérte még a lábunkat, megteremtve ezzel egy soknégyzetméteres tükröződést, amiben nem lehetett látni, melyik az ég és melyik a föld. A három nővérből hirtelen hat lett, belőlünk kettő, felhőből pedig számtalan. Mielőtt lement a nap még kikukucskált a felhők mögül, még nagyobb ámulatba ejtve minket. Próbáltunk eljutni a nővérek mögött az elefántig, de egy olyan barlangon vezett át az út, ami a hullámok hatalmában volt. Nem tudtuk, milyen mély a víz, a hullámok pedig nagyon erősnek tűntek. Nem tudtuk abbahagyni a fotózást. Mikor a nap lement, elindultunk vissza, hogy ne a sötétben kelljen a folyómederben botorkálnunk. Holnap reggel, mikor megint eljön az apály, visszajövünk.

Így történt, hogy másnap a hűvös reggelben mi már megint ott tébláboltunk az elefántnál, gyönyörködve a három nővérben. Átmentünk a barlangon, de a túloldalon a kavargó hullámok, amiknek köszönhetően már térdig vizesek voltunk, elrettentettek minket. Olyan erejük volt, a másik oldalon pedig csak a meredek sziklafal és a kövek, egyetlen rossz lépés végzetes következményekkel járhatott volna. Így inkább csak gyönyörködtünk. 

Ezek után New Plymuthba indultunk, hogy a sátorban töltött éjszakák hidegét egy forró jakuzziban vetkőzhessük le. Este egy étterem atmoszféráját szerettük volna élvezni, de Új-Zélandon csak este 9-ig van meleg konyha. Mi meg mertünk 9 óra 10 perckor rendelni egy fél óra parkolókeresés és fél óra séta után. Pech.

Éjszakára beparkoltunk a Taranaki hegyéhez, de a reggel olyan zord idővel köszöntött, ami elvette a kedvünk a hegymászástól.

Észalnak indultunk, elköszönve a három, csendben elmúló nővértől, az elefánttól és a feketehomokos strandoktól, hogy a tájat egy szép, dombokkal díszített vidékte váltsuk fel. Élmény volt itt autókázni is!

Az este már egy kis faluban egy hangulatos kis fogadóban talált minket, ahol élő zene szólt. Mivel dobfelszerelés is volt, Henning meg is kérdezte, nem játszhatna-e rajta. Fel is vették másnap estére egy pár szám erejéig a zenekarba. 

Reggel aztán ásót ragadtunk és apálykor, meglátogattuk az óceánpartot. Az a hír járta, hogy apálykor a földből termálvíz folyik az óceánba és ha egy lyukat ásol a földbe, a saját termálvizes medencédben élvezheted a panorámát. Hát, ezt mindenképpen ki kellett próbálni! És nem csalódtunk. Csaknem négy órán keresztül feküdtünk a kb 36 fokos vízben, bámulva az óceán hullámzását és az apálytól hátrahagyott tükröződéseket a parton, miközben a reggeli kávénkat szürcsölgettük. 

Délután aztán ismét a tegnapi hangulatos étterem kosztját próbálgattuk, míg Henning aztán elfoglalta a helyét a dobok mögött. Először kicsit izgult, hiszen nem játszott már fél éve és a számokat sem ismerte, sosem próbált a zenekarral, most meg rögtön nagyközönség előtt lép fel, de minfenkit lenyűgözött. Az este hamar elszaladt, másnap pedig várt ránk a következő kaland.