Fiji szigetek. Alig tudtunk valamit róluk. De azt képzeltük, csodásak. Azt képzeltük, hogy a víz alatt gyönyörűek lehetnek. Azt képzeltük, hogy az emberek kedvesek és nyugodtak. És azt hallottuk, hogy három héttel azelőtt egy hurrikán váratlanul megfordult, magával rántva embert és állatot, házakat és korallokat, hihetetlen pusztítást hagyva maga után. 5-ös erősségű, vagyis ez volt eddig a második legerősebb a világon. A melanézek azonban talpraesetten tűrték az élettől kapott pofont. Mi őket annál kevésbé. A melanézek munka fogalma ugyanis legalább olyan tartalmas, mint egy McDonalds hamburger vitaminokban, így ide inkább csak az jöjjön, aki a legvadabb kihívásoktól sem riad vissza.
Leszálláskor kis kagylókból összerakott nyakláncot akasztottak a nyakunkba, egyszerűen már itt imádtuk őket. Ezután egy információs irodába irányítottak minket, ahol felhívogatták nekünk a hoteleket, hogy melyik működik egyáltalán, a hurrikán miatt. Hihetetlen kedves fogadtatás volt, mindez teljesen ingyen. Végül még tanácstalanabbul jöttünk ki kb 3 óra múltán, mint ahogy bementünk. Szerencsénkre még Ausztráliában az egyik autós, aki felvett minket, ellátott minket mindenféle jó tanáccsal Fijiről, így tudtuk, hova megyünk.
Nadiban maradtunk. Nem érte volna meg másik szigetre menni az egy hétre. Namost, aki járt már Fijin, az tudja, hogy eszméletlenül drága, ehhez pedig a meglepetés erejére építenek minden szolgáltatásnál, ami annyit tesz, hogy fizetsz valamiért, amit egy szórólapon olvastál vagy irodában foglaltál de az abszolút meglepetés, hogy mit kapsz ténylegesen a pénzedért. Micsoda marketing fogás! A hotelben már sejthették, hogy Henning német, mert Merkel-mosollyal fogadtak. Mi sajnos nem tudjuk utánozni Merkel fordított mosolyát, így hiába vágtunk bele újra és újra ebbe a kihívásba, valahogy mindig mosoly lett belőle. És a mosoly szerencsére ragadós.
Azért a fárasztó munkánkat megjutalmazták: szép tágas szobát kaptunk és befészkeltük magunkat. Este, a sok-sok óra repülőút után, éhesek voltunk, így a helyi étteremben kerestünk megoldást. Igen ám, csak az én porcióm fele akkora volt, mint Henningé, habár ugyanannyiba került. Lehet, csak a fogyásban akartak segíteni, mert magukból indultak ki. Azonban én, valószínűleg egyetlen nő a házban, aki nem akart fogyni, ezt megemlítettem, mire csak sajnálkoztak. Kb 2 perc alatt végeztem a vacsorával és persze éhes maradtam - pedig aki ismer, tudja, hogy nem eszem sokat. Ekkor Henning ment panaszkodni, mire adtak neki valami más ételt, amit én egyébként nem rendeltem és pechjükre nem is szerettem - ami szintén igen ritka! Ekkor már a - közben mosolygósra változott - recepciós hölgyhöz mentem panaszkodni. Hamarosan megjelent a managerin és elkezdett a többiekkel melanézül diskurálni. Az ingyenes melanéz nyelvlecke sajnos nem hozta meg a nálam a várt eredményt, így megkértem őket, beszéljenek angolul. A vége az lett, hogy kaptam egy második adag kaját is.
Amikor a hotelben maradtunk, akkor az időnket általában a tengerparton, az úszómedencében vagy az étteremben töltöttük. A búvárcentrum nagyon drága volt, a szomszédos hotel búvárcentrumát pedig négyszeri próbálkozásból egyszer nyitva is találtuk, de sajnos a búvárhelyet, amit meglátogattunk volna, a hurrikán óta nem találták. Az árban sem egyeztek az alkalmazottak, annak az elősegítése, hogy megint nyitva találjuk őket, pedig ciklikusan történt; mivel nyitvatartási idejük nem volt, ha jöttél és zárva volt az ajtó, egy cetli a hotel éttermébe küldött, az étterem a recepcióhóz, azok a spa-ba, azok a közeli shopba, majd kezdődött elölről. Nem unatkoztunk.
Mit volt mit tenni, mentünk a drágábbal. A manager egy talpraesett hawaii lány volt, aki még tippeket is adott Hawaiira nézve. Fiji abszolút egyedülálló a tenger mélyén, ilyen sok szép homokot még sohasem láttam! A kihívás az, hogy találd meg a sok homok közt a kis korallszigetet azzal az egy-két halacskával, akik ott élnek. Ha találsz valami nagyobbat, újabb kihívás várhat rád, ugyanis egyik-másik korall barlangokat formál, amin át lehet úszni, és talán ez az egyetlen, ami szép. Még azon a részen is, amit elkerült a hurrikán. Ami nekünk azonban a legjobban tetszett, az egy hajóroncs volt. Őt nem találták a hurrikán óta. De a mi kapitányunknak nem volt gond, annál inkább a búvármesternek, Bradnek. Hát nem pont a másik irányba úszott, de a hülye hajóroncs csak nem akart odaúszni? Már bejelentette, hogy felmerülünk, mikor mi mutattuk neki, hogy ott van mögötte.
Mikor a hajóroncs előtűnt a nagy, homályos kékségben, 30 méter mélyen, akkor teljesen mindegy volt, hogy őt direkt süllyesztették el, hogy mi megtekinthessük a víz alatt. Átúsztunk a dísztermen, majd belebegtünk a motorházba, végül 16 méter mélyen úszkáltunk az árboc csúcsánál, és az oda befészkelt némo halakat csodáltuk. Tulajdonképpen én örültem is, hogy ez egy mesterségesen elsüllyesztett hajó, így nem lett sírjául sokszáz embernek, nem volt szenvedés és sírás és én most épp nem egy ilyen szomorú helyen vidámkodom a halakkal.
Persze, ez a búvárkodást is kihívás volt összehozni. Fijin az oktatás minősége kiváló lehet, ami kb a kifogás- és dialógusfüzet megírására korlátozódhat. Szakmánként. A nők nagy többsége "big mama" stílusban imitálja, hogy már rég gyökeret eresztett a székéhez, és hogy minden felesleges energiaveszteséget elkerüljön, bizonnyára dialógusgyűjteményük van, hogyan küldjenek minden szituációban a következő kollégához. Íme egy példa.
Az utolsó reggel, mikor meg akartuk nézni a hajóroncsot, kipakoltuk a táskáinkat a recepcióhoz, mert szobát kellett váltanunk. Mivel azonban nem láttunk senkit a búvárcentrumból, megkérdeztük a recepción, hogy Szofi, aki a búvártúrákért felelős, és akinél előző este a túrát foglaltuk, megérkezett-e már. Az első merülés előtt is nála intéztük a papírokat és nála is fizettünk. A válasz nemleges volt. 10 perc múlva jöttem én ki, hogy megnézzem, mi van. Sabine, a búvártanár ült a padon, kérdőn nézve rám, hogy nem akartunk volna-e ma búvárkodni. Mondtam neki, hogy de igen, csak ők nem voltak ott. Kiderült, hogy ők a felszereléssel foglalkoztak, így elkerültük egymást, mostanra pedig Sabine mindenkit haza küldött. Bejártam a fél világot, de ilyen kihívással még csak Fijin találkoztam. Persze, neki sem jutott eszébe a recepción utánunk kérdezni, amit máig sem értek, de a recepciós válasza örvendeztetett meg a legjobban, mikor kérdőre vontuk: hát ő tudta, hogy a búvárcsapat ott volt, de mi Szofit kérdeztük, akit pedig ő aznap még NEM LÁTOTT! Nem arról volt tehát szó, hogy ne lett volna ott, sem arról, hogy számunkra egyértelmű volt, ha a búvárcentrum eladóját keressük, aki nincs ott, akkor más is megteszi a csapatból. Figyelem tehát, aki Fijire megy, vigyázzon, hogy a megfelelő kérdést tegye fel!
Egyik nap megleptem Henninget egy vitorlázóstúrával, ami egy szigetre ment. Persze, már az indulásnál problémák akadtak, mert ugyan lefoglalták a túrát és kiállították a számlát, hogy mikor és honnan indul azt másnap akarták megmondani, mikor fizetünk. Igen ám, de másnap nem volt senki az irodában! Nagy szerencse, hogy Fijire sodort az élet, különben el nem tudtam volna képzelni, hogy létezik olyan, hogy fizetni akarok, de nincs ott senki, hogy átvegye. A recepción azt mondták, az egyik nő szabadnapos a másik meg beteget jelentett, így az iroda zárva tart! Ez aztán az élet! Én is ide jövök dolgozni! Mikor mi, bunkó túristák, ragaszkodtunk ahhoz, hogy mindenképpen fizethessünk, azt hihette, süketek vagyunk, olyan hangosan kezdett rá, hogy ő tesz nekünk szívességet, hogy felhívja a saját személyzetét, mert fizetni akar a vendég!
Végül csak sikerült eljutnunk a hajóra. Vitorlabontás helyett azonban motorra kacsoltak, mert sajnos a személyzet azt sem tudta, hogy kell vitorlázni. Amikor ezt megemlítettük, a kapitány elővette igen kreatív kifogásfüzetét, hogy nincs elég szél meg rossz irányból. Persze, Henningnek nagy vitorlázós múltja van, így a kifogásfüzet végére érve, megígérték, visszafelé vitorlázunk. Gondolom, addig megnéztek egy youtube videót, hogy is kell azt.
A sziget gyönyörű volt. Türkizkék víz, a távolban hegyek, napsütés, pálmák, csend és nyugalom. Ültünk a napozóágyon és a vizet bámultuk a szalmatetős házikó alól. Mire elkezdtük volna élvezni a nyugalmat, már ebéd is volt, nehogy valamiben hiányt szenvedjünk. Azután, hogy le ne késsük a hajót, és hogy talán a halak is kapjanak valamit az ebédünkből, ha nem bírnánk a kihívást, teli hassal indult a sznorkel túra. Korallok és halak persze alig voltak a legjobbnak kikiáltott helyen, a "vezető" pedig simán felállt a megmaradtakra is, erre buzdítva a többieket is, hogy a jövőben ne takarják el Fiji szép homokos tengeralját. Engem hihetetlenül zavart, hogy valaki állatok tudatos gyilkolására buzdítja társait, főleg, hogy ezek az állatok hozzák neki a pénzt, így mondtam neki, hogy igazából nem szabad egyiket sem megérinteni, mert kipusztul. A válasz az volt, hogy annak már úgyis mindegy. Biztos már egy újabb korall-park tervei voltak a fejében, amihez a mi segítségünkkel akarta kigyomlálni az előző generációt. Fizetés nélkül! Nagyon cseles!
Visszafelé természetesen nem vitorláztunk, gondolom nem volt elég gyors az inernet és akadozott a youtube-os gyorstalpaló letöltése, vagy a nap eshetett rossz szögben a képernyőre, és hiába nézték, nem láttak semmit. Mikor panaszt tettünk, igyekeztek melanéz zsenialitással megválaszolni minden felmerülő kérdésünket, vagyis kedvesen felhívták a figyelmünket arra, hogy habár mi fizettünk a transzportért, mert benne van az árban, csak azt a taxit fizetik visszafelé, ami most azonnal megy, ha nem megyünk, akkor mehetünk haza a saját pénzünkön. Szerintem ezt tanítani kéne a "hogyan kezeljük vásárlóink panaszait" mottó alatt!
Taxiba ültünk. A sofőr láthatta, hogy túláradó jókedvünkben azt sem tudjuk, mit mondjunk, hát udvariasan utánakérdezett. Elmeséltük. Feltett még pár kérdést és akkor jött a fordulat; elkezdte megint az első kérdéstől. Ekkor már biztos voltam benne, itt mindenkinek van ilyen dialógusgyűjteménye, szakmára szabva, csak sajnos az övé kicsit rövidre sikerült. Nem baj, hogy ne unatkozzunk, a 20 perces túra alatt 4-szer ismétlődött meg a kérdéssora. Ámultunk és bámultunk, hogy milyen drognak van ilyen hatása, mert az nekünk is kell az esti partihoz, de a szeméből ítélve valószínűleg tele volt marihuánával.
Épségben és fantasztikus hangulatban érkeztünk meg a hotelhez. Rögtön mentünk az utazási irodába panaszt tenni. A recepciós jó hangulatban volt, annyira örült a viszontlátásnak, de legalábbis annak, hogy nem neki kell velünk foglalkoznia. Panaszunkba szerencsére az ügyvédet is megemlítettük, így kaptuk vissza a túra kb harmadát.
Már szinte repültünk, mikor a taxi elindult a reptérre és, habár még nem tudtuk, mi vár majd Hawaii-on, de örültünk, hogy a melanéz vendégszeretet hetét, ha nem is teljesen ép lélekkel, de legalább ép testben túléltük. Mikor a check-in-hez sorban álltunk, vagy 20-30 másik ember állt még sorba velünk és mindegyik arról mesélt, milyen hihetetlen melanéz meglepetések érték az ott tartózkodás alatt. Miután mindenki, így mi is, kipanaszkodta magát, egy utolsó lendülettel felszállt a gépünk, hogy visszaröpítsen minket az időben egy nappal, egyúttal reményt is adjon egy polinéz újrakezdéshez.
