Mikor feladtuk a csomagjainkat Fijin, akkor jött az első meglepetés; ahhoz, hogy beengedjenek az USA-ba, meg kell adni egy címet, ahová megyünk, arra az esetre, ha keresne a rendőrség. Mivel mi sok horrorsztorit hallottunk arról, hogy 4 órán keresztül faggatnak, hogy beengedjenek az országba, meg volt, akit furcsa facebook barátai miatt nem engedtek be, mást pedig azért, mert elszólta, hogy néha majd vigyáz a nővére gyerekeire, nem tudtuk, beengednek-e majd az USA-ba, és ha igen, hány óra után. Ezért nem foglaltunk semmit. Éjfél után ért oda a gép, ha 4 óra hosszat faggatnak, plussz csomagfelvétel, kora reggel lesz, mire beérünk a városba. Persze, azért kinéztünk egy hotelt és bediktáltuk azt. Habár soha nem szálltunk meg később abban a hotelben és visszaigazolásunk sem volt, nem volt baj.

Éjfélkor landoltunk Honoluluban, kb 30 percet vártunk, mikorra sorra kerültünk. Együtt. Nem telt bele 15 percbe, már bent is voltunk az USA-ban, méghozzá Obama elnök szülőhelyén, Hawaiion. Fél kettőre pedig már a reptér ajtaja előtt álltunk. Busz Honoluluba már nem volt, de hova mennünk sem volt. Viszont nagyon álmosak voltunk. Mit volt mit tenni, a reptéren maradtunk és felváltva aludtunk. Hogy kényelmesebb legyen a padon aludni, felfújtuk a matracokat és elővettük a kispárnákat is meg a hálózsákokat. Úgy néztünk ki, mint két luxus-hajléktalan. Persze, nem mi voltunk az egyetlenek; mellettünk egy finn srác aludt, amellett egy spanyol lány majd egy indiai család. Elszámolták az óravisszaállítást Fijiről, így egy nappal később indult a gépük tovább.

Reggel aztán egy óra buszozás után leszálltunk a híres Waikiki strandon. Körbekérdeztük a hoteleket és már itt láttuk, hogy ez nagyon drága hely lesz. Sok-sok keresés után besétáltunk egy hotelbe, ami elsőre hippi öregek otthonának nézett ki, viszont olcsóbb volt, mint egy hostel és a szobák, wow! Saját konyhánk volt, fürdőkád, erkély, amely az óceánra nézett, hatalmas ágy és nyugalom. Az első napokban nem csináltunk semmit. Főztünk, ettünk, aludtunk, strandoltunk, nagyokat sétáltunk, ültünk az erkélyen élvezve a napsütést és a kávénkat és beszélgettünk. A felhőkig érő hatalmas hotelek, a strandon lapuló színesebbnél színesebb napernyők látványa, illetve a viccesen szórakoztató Hawaii-i zene hangulata azonnal a nyugalom paradicsomát varázsolta körénk. Az idő itt lelassul, az ember üldögél a kialakított medencékben, nézi a szörfösöket, vagy a színes, trópusi halakat, és olyan gyorsan telnek a napok, hogy észre sem veszi. 

Először gondolkoztunk rajta, hogy meglátogatjuk Pearl Harbour-t, de mivel ott semmi nem maradt a felszínen, a képekből nem tűnt érdekesnek. Azon is gondolkoztunk, hogy búvárkodni megyünk, de Hawaii nem a koralljairól híres, hajórincsot meg láttunk már, emellett Fiji és a hotelszobánk a csőd közelébe katapultáltak minket, lemondtunk róla. Két dolgot nem akartunk kihagyni; a bálnanézőt és a Diamond krátert a Hanauma öböllel.

Befizettünk tehát a bálnanéző túrára és begyalogoltunk a városba autó híján reggel, majd délben vissza. Ez kicsit több, mint 19 km hosszú út. A hajónk egy hatalmas óceánjáró volt. Mivel első nap nagyon fáradtak voltunk, de a kávé irdatlanul drága volt, nem fért bele a büdzsébe. Álmosan pislogtam, mikor meglátogattam a mellékhelyiséget, ahol arcmosás közben felfedeztem, hogy kiesett egy szempillám. Először le akartam mosni, pedig egy ilyen kiesett szempilla nagyon értékes ám! Magamban halkan elsuttogtam, hogy "szempilla, hozz nekünk kávét" aztán zavaromban még hozzátettem "öö, kettőt...és tejet is lécci" majd minden erőmből elfújtam és visszatértem Henninghez a szalonba. Henningnek persze nem mondtam semmit, hisz akkor nem válik valóra. Pár perc múlva Henning felállt, hogy márpedig neki kávé kell. Egy kisebb csoport reggelizett mellettünk, őket kérte meg, hogy ha ingyenes nekik a kávé, hoznának-e neki egyet. Csak ámultam, mikor visszajött a kávéval meg a tejjel! Ekkor meséltem el neki először, mit is kívántam az imént, amin aztán együtt nevettünk!

Az út lassan tellt. Kihajóztunk a kikötőből, végig a part mentén, elhaladtunk Waikiki előtt, majd a Diamond Head kráter előtt, de bálnák sehol nem voltak. Így is tértünk vissza, kicsit csalódottan. Azonban a cég kis kártyákat osztogatott, amivel április közepéig bármikor ingyen megismételhettük a túrát. Hát, másnap nem mentünk. Nem akartunk megint korán kelni. Harmadnap viszont megint nekiinduktunk, gyalog, mert a transzport immár többe került volna, mint a túra. Nagy lelkesedéssel indultunk neki, mert úgy hallottuk, előző nap megmutatták magukat a gyönyörű hosszúszárnyú bálnák (humpback whale).  Ma azonban megint hoppon maradtunk. Nem úgy a delfinekkel, akik a felkelő nap fényében játszadoztak mellettünk, kísérték a hajónkat vissza a kikötőbe. Ismét belépőket kaptunk, de most már eldöntöttük, másnap jövünk. Így a reggel megint az Ala Mona park mellett sétálva talált minket. Mikor a hajó elindult a kikötőből, teljesen más irányt vett, mint addig. Ebből az volt az érzésünk, tudják, hova kell menni, és ma látni fogjuk a bálnákat. Negyed óra sem telt bele, megszólalt a kürt, hogy 11 óra irányába bálnák láthatóak. Mindenki a hajó bal oldalára igyekezett. A bálnák fel-le buktak egymás mellett, csapkodták a vizet a farkukkal, úgy tűnt, mintha játszottak volna. Korántsem volt ez játék, mint a tengerbiológustól megtudtuk, hanem valószínűleg egy nőstényért harcolhattak, elég agresszíven. Sok óóó és ááá között még elnézegettük őket vagy egy óráig, míg lassan elindultunk visszafelé, feltöltődve a bálnák viadalával, az óceán illatával és a napsugarak melegével. 

Másik nap úgy gondoltuk, felmászunk a Diamond Head kráterére utána pedig a Hanauma öbölben sznorkellezünk. Buszra szálltunk, és nagy volt a meglepetés, mikor elhagytuk Diamond Headet, de a  Hanauma öböl mégessze volt. Akkor milyen krátert láttunk mi ott a Hanaumánál? Mikor kiszálltunk, akkor láttuk: a Koko krátert. Ez egy szent hegy, még Obama nagymamájának hamvai is itt vannak szétszórva. Egy elhagyott, lepusztult vasúti sín szolgált útként felfelé, csak a hőség volt elviselhetetlen. Nekiindultunk. A hegy megfigyelőállomásként szolgált a második világháborúban. A hídon a legtöbben megijedtek és kitérőt tettek, mert a sín alatt nem volt semmi. Itt vettem észre újta, mennyire elmúlt a tériszonyom. Sok szünet következett, míg végre elértük a csúcsot. A Hanauma öböl zölden fénylett a félhold alakú kráterben, a Waikiki felé elnyúló partszakaszon kis kanálisok futottak át, a kanálison hidak és pálmafák. Mindenhol élet volt. A másik oldalon pedig a végtelen óceán. Alig voltam képes befogadni, hihetetlen volt. Lent a mélyben, mint miniatűr halacskák, ugráltak a bálnák. Nem volt más, csak a véget nem érő óceán, a maga hihetetlen kékségével, amíg a szem ellátott. Csak az áramlatok vájtak kis utcácskákat az egyenletes vízfelszínen, amely a parton zöld majd egyre kékebb színeket öltött magára vízmélységtől függően. 

Délután 4 volt, mire a Hanauma vizében pancsoltunk. Alattunk hatalmas, fekete lávakövek, amik között kisebb-nagyobb, ám annál színesebb halak bújtak meg. 

Habár tudtuk, hogy akciónk az anyagi csőd szélére sodor majd minket, vettünk két jegyet a Big Island-re. Ott volt ugyanis az, amiért egyáltalán Hawaii-ra jöttünk a Volcano Nemzeti Park.

Mikor onnan visszatértünk, nem volt már kedvünk az édes semmittevéshez, kipihentük magunkat. Újra felfedezőmódba kapcsoltunk és inspirálódva a Big Islanden történtekből, felmondtuk a hotelt és kocsit béreltünk. Nem akartunk úgy elmenni innen, hogy meg sem ismerjük Oahut. A Big Island után - amit keresztül-kasul bejártunk - visszatérni Oahura olyan volt, mintha idegen helyre jöttünk volna, pedig előtte másfél hetet töltöttünk ott. Így történt, hogy hamar egy nagy fekete Volkswagenben találtuk magunkat, útban a Diamond Head felé. Ez egy kráter volt, ami pont úgy nézett ki, mint egy diadém. A csúcsot nem volt nehéz megmászni, viszont még mindig lehetett látni a háború nyomait: bunkerek mindenütt. A hegyről gyönyörű kilátás nyílt Honolulura és a Waikiki strandra. Ezek után pedig északra indultunk a part mentén. A sziget másik oldalán feledhetetlen sznorkellezést ígérő partszakaszról hallottunk. 

Már a táj hihetetlenül szép volt a hegyek lábánál. Az éjszakát pedig egy parkban akartuk tölteni, ez azonban sajnos bezárt este 10-kor. Az idős férfi először ki akart tenni minket, de aztán megesett rajtunk a szíve és megengedte, hogy ott aludjunk, elbújva a fák alatt a sötétben. 

Másnap azonban a sors úgy hozta, hogy már nem tudtunk sznorkellezni. Végigvezettünk a parton, ahol mindenféle gyümölcsöket és shakeket próbáltunk ki. A part mentén a sziklák tövében egyik kereszt ült a másik után, szörfösök halálára emlékezve. 

A part és az óceán viszont feledhetetlen élményt nyújtottak. Lassan visszafordultunk. Másnap aztán leadtuk a kocsit, és elindultunk egy újabb nagy kaland felé, amiről még fogalmunk sem volt, mit tartogat majd: az amerikai kontinens felé.